Hogyan tovább, Kisvárda?

Három fontos hiányzó, egy kiemelkedő szentgyörgyi előadás, furcsa egyenetlenségek s a körülmények miatti visszatérő panaszok jellemezték az idei színházi fesztivált Kisvárdán. Jövőre harmincadik alkalommal találkozhatnak a határon túli társulatok. A kérdés: lesz-e folytatás, érdemes-e így folytatni. Simon Judit írása.

A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Liliom előadása vitte el a fődíjat, valamint több színészi alakításért járó elismerést, és a jelmeztervező munkáját is díjjal jutalmaztak a Magyar Színházak XXIX. Fesztiválján. Számos elismerést zsebelt be a komáromi és kassai színház közös produkciója, a Bányavakság, míg Nagy Botondnak ítélte a zsűri a Legjobb Pályakezdő Rendező díjat. Szélyes Ferenc színművészt életműdíjjal tüntették ki. Az aradiak és temesváriak a Tündéri, illetve a Magyar című előadások zenei világáért nyertek díjat. Mondhatjuk, taroltak a romániai magyar színházak, lehet és kell is örülni.

Már Kisvárda sem a régi, sopánkodtunk mi, akik lassan három évtizede megyünk a szabolcs-szatmári kisvárosba színházat nézni. A találkozó most éppen Magyar Színházak Fesztiválja név alatt fut, néhány éve kikerült az elnevezésből a határon túli jelző. Baj ez, meg nem is. A magyar színház, a magyar kultúra ugyanis aligha osztható fel határokkal, de a különbségeket sem kellene figyelmen kívül hagyni. A kisvárdai fesztivál a Magyarországon kívüli társulatok legjelentősebb seregszemléje maradt azután is, hogy budapesti és vidéki színházak egyre-másra hívják a határon túliakat a különféle színházi találkozókra, fesztiválokra. Kisvárda kinőtte magát, egyre nagyobb szakmai érdeklődésre tarthatott számot, jeles művészek, szakírók vonultak le minden év júniusában a hármashatárhoz megnézni az elmúlt évad termését. Neves szakemberek válogattak, válogatnak előadásokat, szóval minden adott lehetne, hogy ez a jövőre harmincadik életévét betöltő fesztivál tovább éljen és viruljon.

Arról nem beszélve, hogy Nyakó Béla és csapata olyan szervezők, akik minden viszontagság ellenére a lehető legjobb körülményeket teremtik meg mind a társulatok, mind a meghívottak, mind az újságírók számára. Úgy tűnik viszont, hogy egyre kevesebb múlik a Várszínpad és Művészetek Háza igazgatóján és munkatársain. Mintha idén kisebb szerep jutott volna nekik a fesztivál szervezésében és lebonyolításában. Pontosabban nekik jutott a munka dandárja, de kevesebb döntési lehetőséggel.

Ebben az évben valamiért több magyarországi színház jött előadással Kisvárdásra, én egyet fogtam ki, az is sok volt, de legalább érthető, miért mutatták be Kisvárdán. Tavaly óta díszvendége is van a seregszemlének. A sort Tompa Gábor és a kolozsvári színház nyitotta, következett idén a Beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház, melyet Vidnyánszky Attila alapított. Az ünneplés sokkal inkább szólt a rendezőről, mint a jelenlegi színházról. Vidnyánszky a budapesti Nemzeti Színház igazgatója, aki néhány éves debreceni kitérő után érkezett a magyar fővárosba. Amikor elköltözött Beregszászból, vitte magával a vezető színészeket is.

Az előadás, amit említettem, Tamási Árontól a Vitéz lélek, amely Vidnyánszky első rendezése, mintegy belépője volt a Nemzetibe. A produkció olyan, mint az alcím: példázat három felvonásban. Valaki gonoszul megjegyezte: példázat arra, hogy milyen volt a színjátszás száz évvel ezelőtt. Délelőtt játszották Örkény Tótékját, a beregszásziak és a Gyulai Várszínház közös ősrégi produkcióját szánták díszelőadásnak, nem sikerült látnom, nem szólhatok róla.

A többi magyarországi társulat nem tartozik a szakma élvonalába. Nem tudom, milyenek voltak az előadások, de nem derült ki, hogy a szervezők, illetve a válogató vagy másvalakik, ajánlották melegen, hogy meghívják őket. Méltánytalannak tartom, és néhány szakember, akivel szót váltottam, osztotta a véleményemet, hogy a Magyar Színházak XXIX. Kisvárdai Fesztiváljára másodrangú magyarországi színházak érkeztek, miközben a Magyarországon kívülről elsőrangú, nagyszerű színházak és társulatok hozták el kiváló előadásaikat.

A cikk folytatása az erport.ro honlapon olvasható.