Kácsor Zsolt – A harminckét bolond

Kácsor Zsolt új regényét egy részlettel ajánlja a Kalligram kiadó. 

 

A harminckét bolond

(részlet)

 

 

Egyszer azt mondtam anyánknak, hogy jó lett volna, ha Péterkét a zsidókkal együtt elviszik, akkor legalább nem lenne vele bajunk. Egy napon ugyanis összegyűjtötték nálunk a zsidókat, és a Kertész úton kihajtották őket a városból, köztük Émus bácsi feleségét, aki zsidó volt, de ezt nem is lehetett észrevenni rajta. Akkor még nem tudtam, hogy mi az a zsidó, azt hittem, ez valami betegség, mert az emberek szájából úgy hangzott ez a szó, mint a pestis. Bajt jelentett, fertőzést. De Sárika néni nem volt fertőző, és nem is úgy nézett ki, mint a karikatúrákban a szakállas, pajeszos zsidók. Nem értettem, hogy Sárika nénit miért vitték el, hiszen ugyanolyan volt, mint az anyánk, tudott főzni, mosni, takarítani, a kútról vizet hozni, szalámit venni, rántott csirkét sütni és nyaranta a ház előtti kis fapadon sütkérezni. Ugyanolyan néni volt, mint a többi.  Vasárnaponként együtt jött velünk a templomba, nem értettük, hogy a zsidókkal miért vitték el. S milyen jól csinálta a rántott csirkét! A háború alatt, míg apánk odavolt, gyakran ebédeltünk náluk, és amikor Sárika néni elénk tett egy nagy tál friss rántott csirkét krumplipürével és édes-savanyú uborkasalátával, Émus bácsi nevetve ránk villantotta az ezüstfogát, s mindig azt mondta: „ha enni kaptok, először mindig a húst egyétek, mert sosem tudjátok, mikor visznek el”. Sárika néni nem győzött elnézést kérni miatta. „Ne törődjetek vele, gyerekek”, mondta, „csak viccel.” Ma is a fülemben a hangja. Émus bácsi nem volt zsidó, őt nem vitték el, de nem akarta elhagyni a feleségét, a Kertész úton be akart állni a zsidó menetbe. Erre egy magas, puskás ember fejbe vágta puskatussal, elterült a földön, így menekült meg, különben őt is elégették volna máglyán, mint Sárika nénit és a többi zsidót. A máglyát nem láttam a saját szememmel, el se hittem, hogy van ilyen, az utcában mesélték a nagyobb fiúk, hogy a zsidókat elégették. Émus bácsi soha többé nem volt olyan ember, mint azelőtt: lefogyott, nem járt templomba, és nem voltak barátai. Péterkével Émus bácsi boldogtalanságát is apánk rovására írtuk. Hiszen ha apánk előbújt volna abból a büdös pincéből, akkor megint dolgozhatott volna Émus bácsinak, együtt talán megmenthették volna Sárika nénit, és akkor minden rendbejött volna. Minden úgy lett volna, mint azelőtt. De ő csak lebzselt a pincében, csak a hülye kutyájával törődött, meg az Úristennel, akit csak ő látott, mi nem.

Egyik nap meglátogatott minket Rohlicseh bácsi, aki apánkkal együtt járta meg a frontot. Hiányzott az egyik lába és az egyik karja, mankóval járt, mégis folyton nevetett, azt magyarázta, „szerencsés alkat”, habár a végeredmény kissé „féloldalasra” sikerült. S ezen is nevetett. „Kicsit féloldalas” vagyok, mondogatta. Hozott nekünk ajándékba similabdát, anyánknak pedig fél kiló kristálycukrot. Anyánk arra kért, menjünk ki játszani, mert Rohlicseh bácsival most felnőttes dolgokról fognak beszélgetni. Kedvetlenül üldögéltünk az udvaron, s igyekeztünk hallgatózni az ablakon át, de nem hallottunk semmit, annyit láttunk, hogy anyánk a tenyerébe temeti az arcát, és sír. Egyetlen napra sem emlékszem a negyvennégyes évből, amikor anyánk ne sírt volna. Egy óra múlva behívtak minket a szobába, és Rohlicseh bácsi könnyes szemmel azt mondta, hogy hálája jeléül ingyen ehetünk nála lángost, amíg csak él. Nem értettük, de örülünk neki. Miután elbicegett, anyánk azt mondta, legyünk büszkék az apánkra, mert apánk igazi hős, ő mentette meg Rohlicseh bácsi életét. Egy csatában Rohlicseh bácsit meglőtték, egész sorozatot kapott a testébe, összerogyott, és elájult, de apánk hősiesen a hátára vette, és a befagyott Don folyó jegén keresztül visszacipelte a magyar táborba.

Ezt persze nem hittük el.

Az az ember, aki a pincében túróból festi az Úristent a falra, nem lehet ekkora hős.

Péterke okos fiú volt, azt kérdezte anyánktól, hogy ha Rohlicseh bácsi egy egész sorozatot kapott a testébe, akkor miért nem vérzett el, mire anyánk azt mondta, hogy ezt elfelejtette megkérdezni.

De mi nem voltunk hülyék. Egy szombat délelőtt öcsémmel elnyargaltunk a piacra, és kipróbáltuk, hogy Rohlicseh bácsi betartja-e az ígéretét. Beálltunk a sorba, de amikor Rohlicseh bácsi meglátott minket, kiállított minket, és soron kívül kezünkbe nyomott egy-egy lángost. Annyira meglepődtünk, hogy nem is köszöntük meg, de Péterke persze résen volt, és felsivított: Rohlicseh bácsi hazudott! Elhalkult körülöttünk a beszélgetés, mindenki minket nézett, és Rohlicseh bácsi elfehéredve kérdezte tőle: mit mondtál, kisfiam? Mire Péterke elismételte, hogy Rohlicseh bácsi hazudott, mert ha a háborúban meglőtték volna, biztosan elvérzett volna, mire visszacipelik a táborba. Ő már nagyfiú, mondta Péterke, ő már hatéves, és jól ismeri a dörgést. Rohlicseh bácsi erre megsimogatta a fejét, s azt mondta: kisfiam, a Don-kanyarban annyira hideg volt, hogy befagytak a sebeim, emiatt állt el a vérzés. Nagyot néztünk, mert erre nem számítottunk. Majd Rohlicseh bácsi hozzátette: ha apátok élve előkerül, legyetek rá büszkék, mert egy hős. Azért léptették elő szakaszvezetővé, mondta Rohlicseh bácsi, mert engem megmentett.

De mi ezt nem hittük el.

Abból a büdös emberből, aki a pincénkben az apánknak hazudta magát, nem néztük ki, hogy efféle hős lehet. Ez csak mese volt habbal, tudtuk. „Minden katona hazudik, aki hazatér a háborúból. Csak az nem hazudik, aki ott marad.” Ezt egyszer Émus bácsi mondta apánknak, aki akkor még az apánk volt, és a frontra készült.

Péterke kitalálta, hogy a tündérparti pincéből füstöljük ki a betolakodókat. Vízzel nem tudjuk kiönteni őket, mert nincsen annyi vizünk, de ha a pincében a nagy kádban tüzet gyújtunk, akkor a füst beszáll a rejtekhelyre, és az a büdös ember a kutyájával együtt megfullad. E ravasz tervet elárultam anyánknak, mire anyánk elverte Péterkét. Azt mondta neki, hogy ha ezt még egyszer meghallja, elviteti az öcsémet intézetbe. Ettől az öcsém megijedt, s egy időre befogta a száját.

Nekem azonban megtetszett a terv.

Tudtam, hogy nem lehet baj belőle.

Hiszen az az ember, aki a tündérparti pincénkben rejtőzik, igazából nem létezik.

Senki nem tud róla.

Apánk hivatalosan eltűnt személynek számított.

Kaptunk egy levelet a katonaságtól, hogy apánk 1942. december huszonötödikén eltűnt a hadműveleti területen. Nem nyilvánították hősi halottá, így hát anyánk hiába kérvényezte, nem kaphatott hadiözvegyi ellátást.

Egyszer ki is fakadt belőle – a saját fülemmel hallottam, amikor egy szomszédunkkal beszélgetett –, hogy „jobban jártam volna, ha ez a hülye Flóri meghal, mert akkor hadiözvegy lennék, nyugdíjat kapnék, meg tán egy trafikot”. Miközben hallgatóztam, annyira zakatolt a szívem, azt hittem, meghallják. Odabent beszélgettek a szobában, én a félig nyitott ablak alatt kucorogtam, a vakolatot szedegettem, és hallottam mindent. A házunk fala alul térdmagasságig kékre volt festve, fölötte pedig vakító fehérre meszelték, ha eléggé ügyes voltam, a kékből és a fehérből is le tudtam kaparni annyit, hogy a kisebb-nagyobb darabokból saját térképet tudtam gyártani magamnak. Lerakosgattam a vakolatdarabokat a döngölt padlóra, és elneveztem őket országoknak, így hát nekem saját országaim voltak, saját térképem és saját határaim. Dögölt volna meg az a bolond a fronton. Ezt hallottam anyánk hangján odabentről, miközben egy kis kék Magyarországot próbáltam hozzáilleszteni egy nagy fehér Oroszországhoz. De nem sikerült. A széleik nem illeszkedtek pontosan. Tizenöt éves voltam, amikor hozzáadott az apám, Isten látja lelkemet, ő aztán tudja, hogy mennyit szenvedtem mellette. Ezt is az anyánk mondta. A vakolatdarabokban az volt a jó, hogy akkor törtem össze őket, amikor csak akartam. Csináltam magamnak egy országot, és ha meguntam, csak rá kellett taposnom, vége volt.  Istenem, édes jó Istenem, mikor szabadítasz meg engem a szenvedéstől? Ezt zokogta az idegen asszony, aki máskor az anyánk volt. Péterke odasettenkedett hozzám, érdeklődve figyelte az országalapító tevékenységemet, majd amikor a fehér vakolathoz nyúlt, hogy lekaparjon magának egy darabot, fölálltam mellőle, bementem a szobába, illendően köszöntem a szomszéd néninek, majd azt mondtam anyánknak, hogy jöjjön csak, Péterke megint rosszat csinál. Anyánk fölpattant, szaladt utánam, és amikor meglátta Péterkét, akkora pofont adott neki, hogy elesett, beverte a fejét a falba. A kis lurkó. Ezt a csendőr bácsi mondta róla a szökése napján, de Péterke nem volt kis lurkó. Egy kis szemétláda volt, annak örültem volna, ha idejében megszabadulunk tőle. Ki kellett volna füstölni az összehúzott fotelekből. Sőt, ki kellett volna önteni, mint egy ürgét, és akkor nem fenyegetett volna azzal, hogy míg alszom, kiszúrja a szememet. Előfordult, hogy napokig nem mertem aludni miatta. Tudta, hogy félek tőle, ezért gyakran odajött hozzám, s azt súgta vigyorogva a fülembe: éjszaka kiszúrom a szemed, míg alszol, bátyuska. Hiába vertem meg, nem használt, mert akkor is féltem tőle, miközben ütöttem. Ezt megérezte, s minél nagyobbakat ütöttem, annál pimaszabbul vigyorgott. Legszívesebben letéptem volna a száját, mint a falról  a vakolatot, egyetlen mozdulattal. Le kellett volna tépnem apránként a bőrét, és a darabokból ki kellett volna raknom egy új embert, egy új Péterkét, egy olyan jó testvérkét, amilyen a mesékben szerepel, de hiába fogtam le, hiába téptem, markolásztam, kapartam az arcát, nem jött le a bőre, csak behasadt, s a körmöm nyomán kiserkent a vér, de nem bánta, még nem is sírt, hanem összeszorított a száját, és amikor lihegve abbahagytam az ütlegelést, rám nézett, s odasúgta mosolyogva: éjszaka kiszúrom a szemed, míg alszol, bátyuska.

 

 

Kácsor Zsolt: A harminckét bolond. Pesti Kalligram, Budapest, 2017.