Az opera válsága? – Egy klasszikus válasz

Éppen indulok hazafelé Gurgen Ovsepian operaworkshopjáról, amikor megérkezik Harley Davidsonjával Roman Krško, a Szlovák Nemzeti Színház baritonja. A tó menti apartman udvarán a mesterrel és néhány résztvevővel korábban az opera válságáról beszélgettem. A kétségre a válasz klasszikusabb már nem is lehetett volna. Szép minden, mint a mesében.

 

A dunaszerdahelyi zenei műhely negyedik évfolyamára, ahogy eddig, most is négy országból jelentkeztek. Az egyhetes továbbképzés célja az énektechnikai tudás elmélyítése, a gyakorolt darabok kulturális környezetének megismerése. A műhely vezetője, Gurgen Ovsepian Szlovákiában élő, örmény származású énekes-tanár az egykori Szovjetunió összes nagy színpadán fellépett, a moszkvai Balsoj Tyeátrban, Taskentban, Jerevánban. A Szlovák Nemzeti Színházban gyakorlatilag végigénekelte a színház repertoárját a Traviátától az Otellóig, emellett pedig Budapesten, Münchenben és minden nagy német operaházban vendégszerepelt. Énekelt az Arena di Veronában, Claudio Abbadóval dolgozott együtt a salzburgi operafesztiválon, Placido Domingo alternációja volt az Otellóban.

 

 

Ilyen playlist ismeretében habozva vetettem fel az opera válságának témáját, de Ovsepian rögtön a közepébe vágott: átmenetinek tartja a válságot, amit egyrészt a rendezői operához, másrészt pedig ahhoz köt, hogy az új értelmezések túllépnek az operák eredeti világán. Számára elfogadhatatlan a meleg Anyegin, a meztelen énekes, a rendezői szempontok szerint megbontott kórus. Szerinte az opera elsősorban zene, így mindenekelőtt dirigensi munka. A modern feldolgozásokat addig a pontig támogatja, amíg nem térnek el a klasszikus értelmezéstől. Helyeselte például, amikor Peter Dvorský levette a műsorról a Ruszalka azon előadását, amelyik utcai leányzóként ábrázolta a hősnőt. Minden művészetben két tényező van, állapította meg, az esztétikai és az etikai, ha valamelyik hiányzik, az már nem művészet.

A moszkvai születésű, a fiatal generációhoz tartozó Irina Kraszavina a varsói nemzeti opera korrepetitora, a workshop során is a zongora mellett ült. Irina a téma kapcsán a zene erejéről beszél, a benne rejlő szenvedély és az érzelmek hatásáról. Szerinte az opera krízisben van, amiért a színpadra vitel stílusának divatos irányait hibáztatja. Számára a jó opera katarzis, boldogság, amit például pár éve egy moszkvai Anyegin-előadáson élt át a Sztanyiszlavszkij és Nemirovics-Dancsenko Zenés Színházban. Itt minden a helyén volt, a zene, a rendezés, a karmesteri munka, az előadás szerves egészként működött. De egy modernebb színrevitel kapcsán is átélte már ugyanezt, szintén Moszkvában egy Rómeó és Júlián. Irina bár tiszteli Shakespeare munkásságát, nem rajong ezért a drámáért, túlságosan is elrugaszkodottnak, irreálisnak tartja, azonban az előadás magával ragadta a minimalista díszletekkel, a modern megfogalmazásokkal együtt. „Az opera akkor van krízisben, ha valakinek őrült ötletei vannak” – teszi hozzá. Az emberek el akarják mondani a véleményüket a mai korról, de a meztelenkedés önmagában nem a megfelelő út, más módon kell megpróbálni. Ha van értelme és helye a darabban, az ilyesmi erotikus is lehet, de nem lehet vulgáris, nem kell a latex, a sexshop. Az emberek a szépséget szeretnék látni. Ennek megfelelően a Borisz Godunov véleménye szerint inkább csak egy klasszikus előadásban mutathatja meg erejét. Ugyanakkor persze a klasszikusság sem garancia mindenre, hiszen Irina látott már rossz előadást is a Balsojban: elmélete szerint a zene nem pusztán hangokból áll, hanem szünetből is, amit soha nem metronómmal kell mérni, hanem az érzelmek ritmusa az, ami meghatározó. Minden érzelem – például a szomorúság vagy az idegesség is – másfajta csendet követel meg, és sokszor mintha nem lenne az előadóknak érzékük erre a csendre. „Gyönyörű a hang, de időt kell hagyni a reakcióra is. Feszültsége van a csendnek, amit ki kell használni.”

 

 

Ovsepian műhelyében heten tanultak, közülük az ipolysági születésű, a Magyar Állami Operaház énekkarában éneklő Matyó Márió talán a legnyitottabb az új dolgokra. Ő maga is szerepel az Operaház „2.0-ás” előadásaiban. Márió a hallgatókra bízza a döntést a modern és klasszikus vitájában, úgy gondolja, az Operaház feladata mindkét stílus repertoáron tartása. A szintén Budapesten éneklő Wischin Mariann ellenben a klasszikus opera híve, ugyan a modern eljárásokat mértékkel elfogadja, de például nem engedne új elemeket az Aidába, hiszen véleménye szerint egy zárt műfajról van szó, amihez finoman lehet csak hozzányúlni, szerinte „a szép zenét kívánják az emberek”. Mariann érez némi csökkenést az operaelőadások látogatottságában, de szerinte van megoldás, mégpedig a reklám és a média használata. Példaként a legutóbbi margitszigeti Porgy és Bess előadást hozza fel. 1992 után játszották először Gerschwin darabját Budapesten, és a jó reklámnak köszönhetően sokan mentek el, és az eső ellenére végigülték a nagyszerű műsort. Lenka Kissová, aki eleinte popénekesként képzelte el a jövőjét, a brünni Masaryk Egyetem kórusában énekel, de az ottani Janáček Színházzal is fellépett már. Kedvenc időszaka az olasz romantika, de nagy beleéléssel tud mesélni a kortárs finn zeneszerző, Kaija Saariaho L’Amour de loin című operájáról is, amiben ő is szerepelt. A Saariaho-féle spektrális zene intellektualitása mellett az előadás látványelemei is lenyűgözők voltak szerinte, illetve az ének is különös (technikai) megoldásokat kívánt meg. Lenka végül azért döntött az opera mellett, mert nagyobb kihívást jelent a számára, hogy milyen hangokat képes az ember a testéből kihozni. Minden egyes technikai nehézség legyőzése lelki fejlődésének újabb lépcsőfokát is jelenti a számára. „Szép dolog hangszeren játszani, de amikor a saját tested a hangszer, az már más szint, az ember érzi az éneket…”

Elmozdulva a modern–klasszikus tengelytől a válság más okait is kutattuk. Megegyeztünk abban, hogy a közönségfogyás lehet a másik fontos tényező. Ezzel a problémával minden érintett országban foglalkoznak, és a rá adott válasz egyik eleme mindenhol ugyanaz. Az iskolásokat Moszkvától Jerevánon és Varsón át Pozsonyig, Budapestig ugyanazzal a módszerrel szólítják meg. Egyrészt iskolákat látogatnak a zenészek és énekesek, másrészt az operaházakban rendeznek zenés reggeleket (Moszkva), zenés délutánokat (Varsó), hangszerbemutatókat, énekes műsorokat. De járnak egyetemekre is, miként Mariann a Háry Jánossal, vagy éppen a komolyzenéről próbálják meg elhitetni, hogy nem olyan ijesztően komoly, hanem sokszor játékos, mint Lenka.

 

 

Matyó Márió vetette fel azt a gondolatot, hogy az operaelőadás is termék, amit el kell adni. Erre jó példa a Virtuózok programsorozata, amelyhez hasonlók egyébként Oroszországban és Örményországban is műsoron vannak, és jó lenne, ha Szlovákiában is lennének, olyan zsűritagokkal, mint Peter Dvorský vagy Adriana Kohútková, ahogy azt Gurgen Ovsepiantól megtudhattuk. A médiafigyelem a műfaj ázsiójának növekedését is magával hozná. Irina egy éttermi párhuzammal arra világított rá, hogy ha mást nem látunk, csak McDonald’s- és más fastfoodreklámot, nem fogunk tudni a jó éttermekről. És a fiatalok is így vannak az operával és a popzenével. El kell juttatni hozzájuk az operát is. Elmesélte, hogy a nagyapja, aki egyszerű ember volt, sok operaáriát tudott fejből, mert akkor a rádióban az ment rendszeresen.

A kísérletező művészetre, az esztétikai újításokra nyitott emberként elsőre meglep az az összezárás, amit nagyrészt tapasztalok, de végül hagyom magamon végigfolyni a klasszikus gondolatokat, és az esti gálakoncert után konstatálhatom, hogy megérte, működik a kísérlet a klasszikussal is. És ezek után szívesen nézném meg a leszbikus Aidát.

 

A július 22-én záró koncerttel véget ért zenei műhelyt a Na’conxypan PT szervezte.

Fotók: dunszt.sk