Beteg, koldus, bűnös, kommunista, az összes szerencsétlen

Tompa Andrea harmadik Kolozsvár-könyve, az Omerta az idei könyvhétre jelent meg. Míg a Hóhér háza és a Fejtől s lábtól című regények Kolozsvár egyik értelmiségi orvoscsaládjának (és leszármazottaiknak) történetét mesélik el, addig az Omerta hősei a város szélén élő, hóstáti földművesek, egy börtönviselt apáca és egy saját álomvilágában élő rózsanemesítő.

Az Omerta négy részből áll, négy interjú- vagy naplószerű önvallomásból. Elsőként Kali, a hóstátból szökött középkorú nő meséli el, hogyan választott magának a háza mérete alapján férjet, hogyan hagyta el iszákos, agresszív férjét egy éjszaka alatt, majd hogyan szegődött Décsi Vilmos rózsanemesítő szolgálatába. Kali később gyereket szül Décsinek, aki ezután ki is paterolja őket az egyik közeli faluba – védelemből, kényelemből, vagy mert a párt jellemzésében rosszul hangzik, hogy „magánélete rendezetlen”, vagy csak mert félti a saját szabadságát.

 

Forrás: facebook
Tompa Andrea

A második, leghosszabb és legkevésbé „élő” vagy sodró lendületű rész maga Décsi Vilmos vallomása arról, hogyan lesz egy munkáscsaládból származó, csupán pár osztályt végzett rózsakertészből egyetemi tanár, a párizsi virágkiállításon aranyplakettet nyerő rózsanemesítő, egy, a micsurini irányzatot követő Stáció vezérigazgatója.

A harmadik fejezetben Annuska, a hóstáti félárva leány mesél alkoholista apjáról, emberfeletti fizikai erőt igénylő munkájáról, ahogy tizenhat évesen egyedül műveli a még nem államosított földterületeit, a teljes fizikai kimerülésig és a kétségbeesésig.

A történetet Rózsika-Eleonóra, a hazaárulás miatt tizenkét év börtönre ítélt, majd hat év után szabadon engedett ferences nővér folytatja. Ő már újra Kolozsvárott, Annuskánál lakva, betegen, a börtönben töltött évek után teljesen legyengülve meséli el az életét. Az ő rituális-vallásos nyelvhasználatából talán a legnehezebb kibontanunk életének valódi történéseit. Az elbeszélést minduntalan megakasztják a magyar és román imafoszlányok, rózsafüzérrészletek. Ő folyamatosan imádkozik: „lehajolt beteghez, imádkozott a koldusért, az összes bűnösökért, a kommunistákért, hazánk vezetőiért, minden szerencsétlenért tiszta szívvel mondta a füzérét.” (617.)

De nem csupán Eleonóráéban, hanem az Omerta mind a négy könyvében (négyféleképpen) megjelenik egyfajta rábeszélés-technika, a majdani olvasó meggyőzésének és a szereplők saját önigazolásának kétségbeesett vágya. Viszont így ez a vallomásáradat minden könyv végére kicsit fárasztóvá is válik az olvasó számára. A „Készen van az élet” (503.) érzésében, a saját nyelvükbe, városrészükbe, hitükbe, magányukba ágyazódott szereplők rábeszéléseiben ellenben a legváratlanabb pillanatokban találunk egy-egy beintést a jelen Romániájának és Magyarországának, vagy a diktatúra intézményrendszerének általában.

Amellett, hogy hová jutnak el, érdekes kérdés az is, hogy az egyes könyvek honnan, az adott elbeszélő életének mely momentumából indulnak el. Szabó Ződ Kali szökésben, a koromsötét, Kolozsvár felé tartó úton botorkál. Az ő szavai egyébként rögtön az elején kíméletlenül érvénytelenítik is a regényt – az eseménydús élettörténetek egyben így lesznek csak kulisszák, magáé az alkotásé: „Csak épp legyen, ki hallgassa. (…) Mit ér az, ha az ember a könyvnek mesél? Gyermekeknek kell mesélni, s embernek vagy asszonynak, nem a könyvnek. S azt úgyse tudta béírni, mikor édesanya úgy csavarintja mind a mesét, hogy a királyt így mondja, az Aranyhajút úgy, a báránykát másik hangján. Abból se nem hallatszódik a könyvbe.” (22.) Vagy később, Décsinek mesélve az élettörténetét: „Mire mondja, inkább béfordul másik oldalt, mert nem hallja. Neki rossz a bal füle. (…) Na, gondolom. Épp a bal füledbe meséltem neked a gyónást tegnap este, mert úgy feküdtél. Semmit se hallottál ejsze.” (82.)

 

 

Décsi könyve a következő sorokkal kezdődik: „Rózsás embernek véres a keze. Tudom én. Csak épp most rám is akarják bizonyítani. Mert itt kell üljek a Szekuritátén, és magyarázzam, írjam a deklarációt.” (131.) Annuska épp a Vilmoshoz fűződő szerelme és viszonya miatt könyörög halott édesanyjához, tanácsért: „Drága Édesanya, világítsad meg az én fejemet, mondjad, mit csináljak, hogy ne legyen rossz a végem. Nem tudsz te semmit beszélni most? Olyan egyedül vagy te is, mint itten én. S a halotthoz nem beszél senki.” (393.)

Míg Kali nem látja értelmét a beszédnek, Décsi kényszerből beszél, Annuska pedig egy süket halottól vár feloldozást, addig Eleonórát rituális tiltások akadályozzák a beszédben: „Csak a testvérem miatt mondom el. A testvérem miatt, mert annyit kérlel. Pedig mondom neki, aki olyan elhívást kapott, mint én, az nem magáról beszélget. Mi nem szoktunk saját magunkról beszélgetni. Nem illik. S a személy nem fontos, értse meg. Aki beszél, az személyválogató, mert kiválasztja magát. De hát nem mi választjuk ki magunkat, értse meg, minket választanak.” (507.)

Tompa Andrea Omertájának legizgalmasabb kérdése az lehet, hogy a Hallgatások könyvében mégis ki, kiről s mit beszél, kottyant el. Bár mind a négy szereplő végzetesen a saját életében, gondolataiban ragadt, alig lát rá a (szeretett) másikra, mégis érdekes írói csavar, hogy életük egy-egy fontos momentumát és egymáshoz fűződő viszonyuk részleteit is az utánuk következő elbeszélőtől tudjuk meg. A könyveknek tehát alig hogy végük szakad, gyorsan újra is írják magukat.

Így derül ki számunkra, hogy mialatt Kali a késői gyermekáldás miatt örült, Décsi azért nem akarta közös gyermeküket a nevére keresztelni, mert a saját nevét már a régen elvesztett-eladott, majd titokban újra megalkotott rózsafajtájának adta. Kali így fejezi be a gyermekének mondott élettörténetét: „Azt mondja Vilmos gazda, nem is tett ki, hanem hogy egyenest megcsináltam a szerencsémet véle. Örökre megcsináltam. Véle, a Szerencsés kertésszel. Nasze. Akkor majd ő jobban elmondja néked, hogy volt mind ez.” (128.)

De Décsi nem a fiának mesél tovább, hanem a Szekuritátén tesz írásos vallomást, majd az életrajzi könyvéhez keres dokumentumokat, amelynek maga Sütő András ad címet: Egy virágzó élet. Közben évekig kísérletezik az „Annuskának” nevezett új rózsafajtájával, de csak a valódi Annuska elbeszéléséből tudjuk meg, milyen késői szerelem fűzte Vili bácsit a tizenhat éves hóstáti lányhoz. Annuska sorsáról – az apja haláláról, a szerelemtelen házasságáról Mihállyal, a gyermekeiről, a földjei és az állatai elvesztéséről, a soha véget nem érő viszonyáról Décsi Vilmossal – a hat év után a börtönből szabadult Eleonóra nővér-Rózsika vallomásából tudunk.

A kör is Eleonóránál, a ferences nővérnél zárul be, aki az egyházi hatalom előtt „nem szólhat a saját dicsőségére”, a világi hatalom előtt pedig, a szabadulásakor a börtönben aláírja az omertát, a hallgatási fogadalmat. De ő az, akire rázárul ennek a négy embernek a rejtélyesen-furcsán-bonyolultan egymásba szövődő szerelmi és családtörténete is. Eleonóra sorsáról a saját húga, Annuska mondja ki a következő súlyos szavakat a regény utolsó oldalain: „Könnyű nekem, mondja, mert nekem egy ivadékom nem lesz, aki engemet megörököljön. Mert olyan vagyok, mint egy buta gyermek. Hogy én a magam nevében beszéljek, s ő meg a maga nevében fog.” (622.) Hiszen a négy szereplő közül egyedül a nővér az, aki nem örökít(het)i, ad(hat)ja tovább utódainak a saját családi frusztrációit.

 

 

Az, hogy Tompa Andrea ismeri, bírja, használja a szebbnél szebb erdélyi nyelvjárásokat, nem meglepő. Az viszont, ahogy a huszadik század román–magyar történelmi eseményeit négy „egyszerű”, saját nyűgjeibe és tájékozatlanságába ragadt mitikus személy élőbeszédszerű vallomásán szűri át, nagyon is meglepő. Az egyes elbeszélőknek a következményekre alig vagy egyáltalán nem gondoló, vég nélküli beszéde így nem csak a szerelmi háromszögön és ennek a négy embernek a sorsán belül okoz bajokat. Az 1950-es, ʼ60-as évek Romániájában dolgozik a besúgók hálózata is. Ráadásul míg zsidók milliói halnak meg a koncentrációs táborokban, Annuska sírva-nevetve meséli el nővérének, hogyan zárták a szövetkezet istállójába, majd egy éjszaka alatt hogyan vagonírozták be és szállították nemesvérű lovakkal együtt Nyugatra a kedvenc öreg szekérhúzó lovát, hogy ott megegyék őket. Annuska lova azon az éjszakán eljön elbúcsúzni. A zsidók deportálásának emléke, a homályos kollektív emlékezet így íródik rá a ló elvesztésének traumájára.

Az ʼ56-os forradalom is – bár a könyv mértani közepén való elhelyezése nagyon is beszédes – csak ködös, innen-onnan felszedett részinformációként van jelen, valamint az erdélyi magyar értelmiség egy részének félelemből-gyávaságból aláírt nyilatkozatában, hogy elítélik az ellenforradalmat. A MAT, azaz a Magyar Autonóm Tartomány, a szovjet nyomásra 1952-ben létrehozott, majd 1960-ban Maros-Magyar Autonóm Tartománnyá alakított, a székelyföldi magyarok jogait jobban érvényesítő, megreformált közigazgatási terület létezése is sokkal inkább lelkesítő klapanciákban és osztogatott brosúrákban jelenik meg:

S hol a völgyeket a

Maros szeli át,

dolgozó magyar nyer

autonómiát,

közös birtokunkban

tágabb térre lép.

Így forr jobban össze

Az ország és a nép.” (177.)

A mindenre rátelepedő politika élvezhetetlenné tesz színházat, mezőgazdaságot, focit, mindent. A politikai retorika egy szabad, folyamatosan fejlődő ország ígéretét szajkózza. Közben hatalmas a kontraszt a nyilvános beszéd és a szereplők narrációja között. Nyilvánvaló a szerző saját ellentmondásos (értsd: sokszínű) viszonya is mind az anyaországával, a románsággal, mind pedig a magyarországi realitásokkal. Közben azt olvassuk, hogy a MAT a magyarság kultúrotthona, táncos-zenész színpada az egyetlen igazán támogatott s az egyetlen egyáltalán észrevett tartomány. Közben aki még időben tudott, mind ki van menve. Sartre feleslegesen bonyolítja az életet, ellenben a vásárhelyi Székely Színház igazi harcos, mai alakokat bemutató kommunista színháza az igazán szórakoztató, tisztára felemel, szívhez szól. Olvasás közben akarva-akaratlanul felidéződhetnek bennünk Tompa Andrea tavalyi, a Színház folyóirat megszűnésének belengetése idején írt literás jegyzetének sorai: „Folyik ez a szomorú, gyászos tavasz, rajtam eluralkodik a fölöslegesség-érzés, hogy nem kellek, nem kellünk itt. Mérlegelünk lehetőségeket, számolunk, új költségvetés, cash-flow…”  Az Omerta-beli éra más éra volt. Nem is olyan régen, de más?

 

Tompa Andrea: Omerta. Hallgatások könyve. Jelenkor, Budapest, 2017.

Fotó: FB

(1988)
Szerkesztő, kritikus. A pozsonyi Comenius Egyetemen végzett magyar–esztétika szakon. Királyhelmecen él.

Szabó Lovas Emőke

(1988) Szerkesztő, kritikus. A pozsonyi Comenius Egyetemen végzett magyar–esztétika szakon. Királyhelmecen él.