Beteg, koldus, bűnös, kommunista, az összes szerencsétlen

Tompa Andrea harmadik Kolozsvár-könyve, az Omerta az idei könyvhétre jelent meg. Míg a Hóhér háza és a Fejtől s lábtól című regények Kolozsvár egyik értelmiségi orvoscsaládjának (és leszármazottaiknak) történetét mesélik el, addig az Omerta hősei a város szélén élő, hóstáti földművesek, egy börtönviselt apáca és egy saját álomvilágában élő rózsanemesítő.

Az Omerta négy részből áll, négy interjú- vagy naplószerű önvallomásból. Elsőként Kali, a hóstátból szökött középkorú nő meséli el, hogyan választott magának a háza mérete alapján férjet, hogyan hagyta el iszákos, agresszív férjét egy éjszaka alatt, majd hogyan szegődött Décsi Vilmos rózsanemesítő szolgálatába. Kali később gyereket szül Décsinek, aki ezután ki is paterolja őket az egyik közeli faluba – védelemből, kényelemből, vagy mert a párt jellemzésében rosszul hangzik, hogy „magánélete rendezetlen”, vagy csak mert félti a saját szabadságát.

 

Forrás: facebook
Tompa Andrea

A második, leghosszabb és legkevésbé „élő” vagy sodró lendületű rész maga Décsi Vilmos vallomása arról, hogyan lesz egy munkáscsaládból származó, csupán pár osztályt végzett rózsakertészből egyetemi tanár, a párizsi virágkiállításon aranyplakettet nyerő rózsanemesítő, egy, a micsurini irányzatot követő Stáció vezérigazgatója.

A harmadik fejezetben Annuska, a hóstáti félárva leány mesél alkoholista apjáról, emberfeletti fizikai erőt igénylő munkájáról, ahogy tizenhat évesen egyedül műveli a még nem államosított földterületeit, a teljes fizikai kimerülésig és a kétségbeesésig.

A történetet Rózsika-Eleonóra, a hazaárulás miatt tizenkét év börtönre ítélt, majd hat év után szabadon engedett ferences nővér folytatja. Ő már újra Kolozsvárott, Annuskánál lakva, betegen, a börtönben töltött évek után teljesen legyengülve meséli el az életét. Az ő rituális-vallásos nyelvhasználatából talán a legnehezebb kibontanunk életének valódi történéseit. Az elbeszélést minduntalan megakasztják a magyar és román imafoszlányok, rózsafüzérrészletek. Ő folyamatosan imádkozik: „lehajolt beteghez, imádkozott a koldusért, az összes bűnösökért, a kommunistákért, hazánk vezetőiért, minden szerencsétlenért tiszta szívvel mondta a füzérét.” (617.)

De nem csupán Eleonóráéban, hanem az Omerta mind a négy könyvében (négyféleképpen) megjelenik egyfajta rábeszélés-technika, a majdani olvasó meggyőzésének és a szereplők saját önigazolásának kétségbeesett vágya. Viszont így ez a vallomásáradat minden könyv végére kicsit fárasztóvá is válik az olvasó számára. A „Készen van az élet” (503.) érzésében, a saját nyelvükbe, városrészükbe, hitükbe, magányukba ágyazódott szereplők rábeszéléseiben ellenben a legváratlanabb pillanatokban találunk egy-egy beintést a jelen Romániájának és Magyarországának, vagy a diktatúra intézményrendszerének általában.

Amellett, hogy hová jutnak el, érdekes kérdés az is, hogy az egyes könyvek honnan, az adott elbeszélő életének mely momentumából indulnak el. Szabó Ződ Kali szökésben, a koromsötét, Kolozsvár felé tartó úton botorkál. Az ő szavai egyébként rögtön az elején kíméletlenül érvénytelenítik is a regényt – az eseménydús élettörténetek egyben így lesznek csak kulisszák, magáé az alkotásé: „Csak épp legyen, ki hallgassa. (…) Mit ér az, ha az ember a könyvnek mesél? Gyermekeknek kell mesélni, s embernek vagy asszonynak, nem a könyvnek. S azt úgyse tudta béírni, mikor édesanya úgy csavarintja mind a mesét, hogy a királyt így mondja, az Aranyhajút úgy, a báránykát másik hangján. Abból se nem hallatszódik a könyvbe.” (22.) Vagy később, Décsinek mesélve az élettörténetét: „Mire mondja, inkább béfordul másik oldalt, mert nem hallja. Neki rossz a bal füle. (…) Na, gondolom. Épp a bal füledbe meséltem neked a gyónást tegnap este, mert úgy feküdtél. Semmit se hallottál ejsze.” (82.)

 

 

Décsi könyve a következő sorokkal kezdődik: „Rózsás embernek véres a keze. Tudom én. Csak épp most rám is akarják bizonyítani. Mert itt kell üljek a Szekuritátén, és magyarázzam, írjam a deklarációt.” (131.) Annuska épp a Vilmoshoz fűződő szerelme és viszonya miatt könyörög halott édesanyjához, tanácsért: „Drága Édesanya, világítsad meg az én fejemet, mondjad, mit csináljak, hogy ne legyen rossz a végem. Nem tudsz te semmit beszélni most? Olyan egyedül vagy te is, mint itten én. S a halotthoz nem beszél senki.” (393.)

Míg Kali nem látja értelmét a beszédnek, Décsi kényszerből beszél, Annuska pedig egy süket halottól vár feloldozást, addig Eleonórát rituális tiltások akadályozzák a beszédben: „Csak a testvérem miatt mondom el. A testvérem miatt, mert annyit kérlel. Pedig mondom neki, aki olyan elhívást kapott, mint én, az nem magáról beszélget. Mi nem szoktunk saját magunkról beszélgetni. Nem illik. S a személy nem fontos, értse meg. Aki beszél, az személyválogató, mert kiválasztja magát. De hát nem mi választjuk ki magunkat, értse meg, minket választanak.” (507.)

Tompa Andrea Omertájának legizgalmasabb kérdése az lehet, hogy a Hallgatások könyvében mégis ki, kiről s mit beszél, kottyant el. Bár mind a négy szereplő végzetesen a saját életében, gondolataiban ragadt, alig lát rá a (szeretett) másikra, mégis érdekes írói csavar, hogy életük egy-egy fontos momentumát és egymáshoz fűződő viszonyuk részleteit is az utánuk következő elbeszélőtől tudjuk meg. A könyveknek tehát alig hogy végük szakad, gyorsan újra is írják magukat.

Így derül ki számunkra, hogy mialatt Kali a késői gyermekáldás miatt örült, Décsi azért nem akarta közös gyermeküket a nevére keresztelni, mert a saját nevét már a régen elvesztett-eladott, majd titokban újra megalkotott rózsafajtájának adta. Kali így fejezi be a gyermekének mondott élettörténetét: „Azt mondja Vilmos gazda, nem is tett ki, hanem hogy egyenest megcsináltam a szerencsémet véle. Örökre megcsináltam. Véle, a Szerencsés kertésszel. Nasze. Akkor majd ő jobban elmondja néked, hogy volt mind ez.” (128.)

De Décsi nem a fiának mesél tovább, hanem a Szekuritátén tesz írásos vallomást, majd az életrajzi könyvéhez keres dokumentumokat, amelynek maga Sütő András ad címet: Egy virágzó élet. Közben évekig kísérletezik az „Annuskának” nevezett új rózsafajtájával, de csak a valódi Annuska elbeszéléséből tudjuk meg, milyen késői szerelem fűzte Vili bácsit a tizenhat éves hóstáti lányhoz. Annuska sorsáról – az apja haláláról, a szerelemtelen házasságáról Mihállyal, a gyermekeiről, a földjei és az állatai elvesztéséről, a soha véget nem érő viszonyáról Décsi Vilmossal – a hat év után a börtönből szabadult Eleonóra nővér-Rózsika vallomásából tudunk.

A kör is Eleonóránál, a ferences nővérnél zárul be, aki az egyházi hatalom előtt „nem szólhat a saját dicsőségére”, a világi hatalom előtt pedig, a szabadulásakor a börtönben aláírja az omertát, a hallgatási fogadalmat. De ő az, akire rázárul ennek a négy embernek a rejtélyesen-furcsán-bonyolultan egymásba szövődő szerelmi és családtörténete is. Eleonóra sorsáról a saját húga, Annuska mondja ki a következő súlyos szavakat a regény utolsó oldalain: „Könnyű nekem, mondja, mert nekem egy ivadékom nem lesz, aki engemet megörököljön. Mert olyan vagyok, mint egy buta gyermek. Hogy én a magam nevében beszéljek, s ő meg a maga nevében fog.” (622.) Hiszen a négy szereplő közül egyedül a nővér az, aki nem örökít(het)i, ad(hat)ja tovább utódainak a saját családi frusztrációit.

 

 

Az, hogy Tompa Andrea ismeri, bírja, használja a szebbnél szebb erdélyi nyelvjárásokat, nem meglepő. Az viszont, ahogy a huszadik század román–magyar történelmi eseményeit négy „egyszerű”, saját nyűgjeibe és tájékozatlanságába ragadt mitikus személy élőbeszédszerű vallomásán szűri át, nagyon is meglepő. Az egyes elbeszélőknek a következményekre alig vagy egyáltalán nem gondoló, vég nélküli beszéde így nem csak a szerelmi háromszögön és ennek a négy embernek a sorsán belül okoz bajokat. Az 1950-es, ʼ60-as évek Romániájában dolgozik a besúgók hálózata is. Ráadásul míg zsidók milliói halnak meg a koncentrációs táborokban, Annuska sírva-nevetve meséli el nővérének, hogyan zárták a szövetkezet istállójába, majd egy éjszaka alatt hogyan vagonírozták be és szállították nemesvérű lovakkal együtt Nyugatra a kedvenc öreg szekérhúzó lovát, hogy ott megegyék őket. Annuska lova azon az éjszakán eljön elbúcsúzni. A zsidók deportálásának emléke, a homályos kollektív emlékezet így íródik rá a ló elvesztésének traumájára.

Az ʼ56-os forradalom is – bár a könyv mértani közepén való elhelyezése nagyon is beszédes – csak ködös, innen-onnan felszedett részinformációként van jelen, valamint az erdélyi magyar értelmiség egy részének félelemből-gyávaságból aláírt nyilatkozatában, hogy elítélik az ellenforradalmat. A MAT, azaz a Magyar Autonóm Tartomány, a szovjet nyomásra 1952-ben létrehozott, majd 1960-ban Maros-Magyar Autonóm Tartománnyá alakított, a székelyföldi magyarok jogait jobban érvényesítő, megreformált közigazgatási terület létezése is sokkal inkább lelkesítő klapanciákban és osztogatott brosúrákban jelenik meg:

S hol a völgyeket a

Maros szeli át,

dolgozó magyar nyer

autonómiát,

közös birtokunkban

tágabb térre lép.

Így forr jobban össze

Az ország és a nép.” (177.)

A mindenre rátelepedő politika élvezhetetlenné tesz színházat, mezőgazdaságot, focit, mindent. A politikai retorika egy szabad, folyamatosan fejlődő ország ígéretét szajkózza. Közben hatalmas a kontraszt a nyilvános beszéd és a szereplők narrációja között. Nyilvánvaló a szerző saját ellentmondásos (értsd: sokszínű) viszonya is mind az anyaországával, a románsággal, mind pedig a magyarországi realitásokkal. Közben azt olvassuk, hogy a MAT a magyarság kultúrotthona, táncos-zenész színpada az egyetlen igazán támogatott s az egyetlen egyáltalán észrevett tartomány. Közben aki még időben tudott, mind ki van menve. Sartre feleslegesen bonyolítja az életet, ellenben a vásárhelyi Székely Színház igazi harcos, mai alakokat bemutató kommunista színháza az igazán szórakoztató, tisztára felemel, szívhez szól. Olvasás közben akarva-akaratlanul felidéződhetnek bennünk Tompa Andrea tavalyi, a Színház folyóirat megszűnésének belengetése idején írt literás jegyzetének sorai: „Folyik ez a szomorú, gyászos tavasz, rajtam eluralkodik a fölöslegesség-érzés, hogy nem kellek, nem kellünk itt. Mérlegelünk lehetőségeket, számolunk, új költségvetés, cash-flow…”  Az Omerta-beli éra más éra volt. Nem is olyan régen, de más?

 

Tompa Andrea: Omerta. Hallgatások könyve. Jelenkor, Budapest, 2017.

Fotó: FB

  • Eszter Bordi

    Hóstát helyesen. 🙂

    • Zsolt Beke

      köszönjük, javítva 🙂

  • Edit Domján

    A fenti cikknek csak néhány problémáját jelezném:

    1. Az első elbeszélő, Kali nem hóstáti, bár gyermeklányként szolgált náluk. Ő széki parasztasszony. Az első részben kb. 6-szor elhangzik, hogy mi széki asszonyok, lányok ezt vagy azt különösen jól tudjuk csinálni. Ha már az első oldalakat (Kali Székről való menekülését, útját Kolozsvárra) átabotában olvasta is a kritika írója, hát erre azért felfigyelhetett volna. Elég humorosan hangzik az ismétlődő dicsekvés, Kali gazdája gúnyolódik is ezen. A Hóstátról Annuska könyvében olvashatott volna részletesen a cikkíró, ha a korábbi utalásokból nem derült volna ki számára, hogy Hóstát Kolozsvár külvárosában van, ott gazdálkodnak a hóstáti parasztpolgárok. Ha Kali ott lakik, nem kellett volna 40 km-t gyalogolnia a városig.

    2. Én boldog lennék, ha a cikkíró címében emlegetett „beteg,koldus…
    szerencsétlenek”-hez hasonló tehetséggel és őszinteséggel tudnék beszélni. Akár traumákról, akár boldogságról. Mert mind a négy szereplő átél örömöket is, az ő életük teljes. Egyébként épp az a páratlan ebben a regényben is, Tompa Andrea más regényeiben is, hogy nem adják meg magukat az élet sodrásának a szereplők. Ha uralni nem is tudják az életüket, de igyekszenek jobbá tenni, sőt jobbá is akarnak válni, s ez sikerül nekik. Nem értem, miért gondolja a cikkíró
    szerencsétlennek őket. Eleonóra nővér gyakran boldogabb bármelyikünknél.

    3. Azt sem értem, miért zavarja a kritikust az, hogy az egyes elbeszélők kiegészítik egymás történeteit. Nem történt meg még vele, hogy elmesélt egy történetet, s az, aki részese volt a sztorinak, hozzátett valamit? Netán egy másik nézőpontból világította meg az eseményeket? Nehogy már csak egyetlenegy történetben lehessen előadni mindent, amit megélünk! Az olyan lenne, mint egy iskolás fogalmazás.

    4. Zavaró, hogy olyan módon vesz át más kritikákból részleteket a szerző, hogy kifordítja az értelmüket. Javaslok alaposabb, értőbb regény- és kritikaolvasást. Különben azt kell gondolnom, aki ezen a honlapon publikál, annak dunsztja sincs a saját témájáról.

    • Szabó Lovas Emőke

      Tisztelt Domján Edit!
      Köszönöm az észrevételeit, a kritika kritikáját. Nem szokásom kommentekre válaszolni, ezegyszer mégis kivételt teszek. Volt alkalmam elolvasni az Ön értő recenzióját a könyvről. Abból nyilvánvaló, hogy nagyon különbözőképpen látjuk a regényt. Egy dologban mégis egyetértünk: hogy meglepő, ahogy Tompa a történelem eseményeit misztikus szereplőkön szűri át. És abban is, hogy azt természetesen én is elítélem, ha valaki jelöletlenül idéz más szöveget. Azt viszont nem tudom, miért vádolja a kritikámat azzal, hogy leszerencsétlenezném azokat a szereplőket, akiknek a gyönyörű sorstörténetéről a regény szól. Továbbá arra sem emlékszem, hogy NEGATÍVUMKÉNT írnék arról, ahogyan Tompa az adott szereplő élettörténetét a soron következő szereplő elbeszélésével világítaná meg. Sokkal inkább neveztem ezt érdekes írói fogásnak, döntésnek. A tárgyi tévedésekért elnézést kérek, Kali valóban “széki néni” lenne.
      Üdvözlettel,
      SzLE

      • Edit Domján

        Tisztelt Szabó Lovas Emőke!

        Akkor indoklom a kritika kritikáját, s még megtoldom pár érvvel.

        Ha valaki egy regény négy szereplőjét a címben szerencsétlennek minősíti, s nem tér ki a szövegében ennek cáfolatára, akkor azt hiszem jogosan következtetek arra, hogy a szereplők szerencsétlenek, koldusok, bűnözők, kommunisták. Egyébként nem tudom, ki a koldus. Aztán ott van a bűnöző, azt hiszem, ez a megjelölés az ártatlan Eleonóra nővérre vonatkozik a címben. És sajnos a szövegből nem derül ki, hogy a nővért ártatlanul vádolták hazaárulással, úgy került börtönbe, hogy bevallott mindent, amit be akartak vallatni vele. Tudta,előbb-utóbb úgyis be kell vallania, különben halálra kínozzák, mint ahogy ez meg is történt sokakkal. Talán Ön nem hallott a koncepciós perekről? Nálunk is voltak az ötvenes években, s hasonló módon folytak a kihallgatások (kínzással, lelki tortúrával, zsarolással), mint Romániában.

        A 3. észrevételemet ejtem, lehet, hogy Ön dicséretnek szánta, hogy korrigálják egymást a narrátorok. A példa azonban rossz, mert Decsi Vilmos világosan megmondja Kalinak, hogy miért nem akarja, hogy Vilmos legyen a gyermek neve (is), és erről épp Kali könyvéből olvashatunk (101. oldal fönt). Az sem igaz, hogy Décsi Vilmos és Annuska szerelmi kapcsolatáról csak Annuskánál olvashatunk. Elég világosan utalgat erre is Décsi Vilmos, és nemcsak az Annushka virág kapcsán. Pl. lelkifurdalása van amiatt, hogy megfeledkezett Annuska lefogott nővéréről.
        Más:
        1. Mit jelent az, hogy „De ő az /Eleonóra/, akire rázárul ennek a négy embernek a rejtélyesen-furcsán-bonyolultan egymásba szövődő szerelmi és család-története is.” Én a nővér kapcsán éppenséggel kinyitódásról tudnék beszélni, nála tapasztalhatjuk egyedül, hogy a haragot, az irigységet, a bosszút képes meghaladni. Ez azt hiszem, nem ugyanaz, mint amit Ön állít: „Eleonóra sorsáról a saját húga, Annuska mondja ki a következő súlyos szavakat a regény utolsó oldalain: Könnyű nekem, mondja, mert nekem egy ivadékom nem lesz, aki engemet megörököljön. Mert olyan vagyok, mint egy buta gyermek. Hogy én a magam nevében beszéljek, s ő meg a maga nevében fog.” (622.) Hiszen a négy szereplő közül egyedül a nővér az, aki
        nem örökít(het)i, ad(hat)ja tovább utódainak a saját családi frusztrációit.” Én
        ebből azt olvasom ki, hogy a nővér azért nem adhatja tovább a frusztrációit,
        mert nincs, nem lesz gyereke. Szerintem meg bárkinek át tudnánk adni a
        környezetünkben, ha volna ilyen bennünk. Csak a nővér túlemelkedik ezeken.

        2. Aztán mit jelent az, hogy „Az egyes elbeszélőknek a következményekre
        alig vagy egyáltalán nem gondoló, vég nélküli beszéde így nem csak a szerelmi háromszögön és ennek a négy embernek a sorsán belül okoz bajokat.” Hát miféle bajt okoz az, hogy ezek az emberek elmondják a történetüket a regényben? Mi elolvassuk, és gátá. Vagy örülünk neki, mint én, vagy nem tudunk mit kezdeni vele, mint Ön. Vagy talán azt gondolja, hogy Kali könyve vagy Annuskáé a Szekuritáté kezére került? Erre ebben a könyvben semmiféle utalás nincs. A Szekuritátén 1950-ben vagy 51-ben tett vallomást Décsi, s akkor indul a cselekmény. Ő nem számolhatott be arról, ami utána következett az időben.

        3. Beszél a cikkíró a MAT-ról, dicséri, miközben ez a Patyomkin-faluszerűség
        csak arra szolgált, hogy két rajonon (megyén) túl elsorvaszthassanak minden
        magyar intézményt Erdélyben. Egy kirakat volt álönállósággal. Ha már
        beszél a MAT-ról, ezt illett volna megemlítenie, mert ez egyértelműen kiderül a könyvből. Igaz, nem szájbarágó módon, hanem a cselekményből, a történésekből.

        4.És végül itt van egy újabb igen félreérthető mondat: „Nyilvánvaló a szerző saját ellentmondásos (értsd: sokszínű) viszonya is mind az anyaországával, a románsággal, mind pedig a magyarországi realitásokkal.” Hát én semmiféle ellentmondásos viszonyt nem látok a könyv alapján. A szerzői állásfoglalás kétségkívül kiérződik a regényből, de az nem ellentmonásos. Tompa Andrea elítéli az 50-es évek totális diktatúráját, elítéli Kádárt, elítéli Gheorghiu Dej-t, egyébként ki nem ítéli el? A „románság” is elítéli, meg az erdélyi és a magyarországi magyarság is – ma már. Tompa Andrea azonban
        nem kinyilatkoztatja az ítéletét, hanem emberi sorsokon keresztül juttatja kifejezésre.Azt is látni engedi, hogy az öntudatlan emberek, akik csak élni akarták a maguk hagyományos életét, hogyan fosztódtak meg ennek lehetőségétől, mindenfajta autonómiától, s azt is láttatja, hogy aki még hinni akart a szép jelszavaknak, az is becsapódott, azt is ellehetetlenítették.

        Üdvözlettel
        Domján Edit

  • Edit Domján

    Tisztelt Szabó
    Lovas Emőke!

    Pár órája már feltettem egy választ erre a honlapra az Ön levelére válaszul, de valahogy lekerült az oldalról. Azért én most megpróbálok újra válaszolni az Ön hozzászólására, s megindokolom a „kritika kritikáját”, aztán még megtoldom pár érvvel.

    Ha valaki egy regény négy szereplőjét a címben szerencsétlennek minősíti, s nem tér ki a szövegében ennek cáfolatára, akkor azt hiszem jogosan következtetek arra, hogy a szereplők szerencsétlenek, koldusok, bűnösök, kommunisták. Egyébként nem tudom, ki a koldus. Aztán ott van a bűnös, azt hiszem, ez a megjelölés az ártatlan Eleonóra nővérre vonatkozik a címben. És sajnos a szövegből nem derül ki, hogy a nővért ártatlanul vádolták hazaárulással, úgy került börtönbe, hogy bevallott mindent, amit be akartak vallatni vele. Tudta, előbb-utóbb úgyis be kell vallania, különben halálra kínozzák, mint ahogy ez meg is történt sokakkal. Talán Ön nem hallott a koncepciós perekről? Nálunk is voltak az ötvenes években, s hasonló módon folytak a kihallgatások (kínzással, lelki tortúrával, zsarolással), mint Romániában.

    A 3. észrevételemet ejtem, ha Ön dicséretnek szánta, hogy a narrátorok egymást korrigálják. A példái azonban rosszak, mert pl. épp Kali könyvében olvashatunk arról, Décsi Vilmos miért nem akarja, hogy a gyermekét Vilmosnak nevezzék (101. oldal fönt), tehát nem Vilmos könyvéből egészítődik ki ez a résztörténet. Az sem igaz, hogy Décsi Vilmos és Annuska szerelmi kapcsolatáról csak Annuskánál olvashatunk. Elég világosan utalgat erre Décsi Vilmos, és nemcsak az Annushka virág kapcsán. Pl. lelkifurdalása van amiatt, hogy megfeledkezett Annuska lefogott nővéréről.
    Más:
    1. Mit jelent az, hogy „De ő [Eleonóra] az, akire rázárul ennek a négy embernek a rejtélyesen-furcsán-bonyolultan egymásba szövődő szerelmi és család-története is.”
    Én a nővér kapcsán éppenséggel kinyitódásról tudnék beszélni, nála
    tapasztalhatjuk egyedül, hogy a haragot, az irigységet, a bosszúvágyat képes
    meghaladni. Ez azt hiszem, nem ugyanaz, mint amit Ön állít itt:
    „Eleonóra sorsáról a saját húga, Annuska mondja ki a következő súlyos szavakat a regény utolsó oldalain: »Könnyű nekem, mondja, mert nekem egy ivadékom nem lesz, aki engemet megörököljön. Mert olyan vagyok, mint egy buta gyermek. Hogy én a magam nevében beszéljek, s ő meg a maga nevében fog.« (622.) Hiszen a négy szereplő közül egyedül a nővér az, aki nem örökít(het)i, ad(hat)ja tovább utódainak a saját családi frusztrációit.”
    Én ebből azt olvasom ki, hogy a nővér azért „nem adhatja tovább a frusztrációit”, mert nincs, nem lesz gyereke. Szerintem meg bárkit mérgezni tudunk a környezetünkben a frusztrációinkkal, ha van ilyen bennünk. Csak a nővér túlemelkedik ezeken.

    2. Aztán mit jelent az, hogy „Az egyes elbeszélőknek a következményekre alig vagy egyáltalán nem gondoló, vég nélküli beszéde így nem csak a szerelmi háromszögön és ennek a négy embernek a sorsán belül okoz bajokat.”
    Hát miféle bajt okoz az, hogy ezek az emberek elmondják a történetüket a regényben? Mi elolvassuk, és gátá. Vagy örülünk neki, mint én, vagy nem tudunk mit kezdeni vele, mint Ön. Vagy talán azt gondolja, hogy Kali könyve vagy Annuskáé a Szekuritáté kezére került? Erre ebben a könyvben semmiféle utalás nincs. A Szekuritátén 1950-ben vagy 51-ben tett vallomást Décsi, s akkor indul a cselekmény. Ő nem számolhatott be arról, ami utána következett az időben.

    3. Beszél Ön a MAT-ról, dicséri, miközben ez a Patyomkin-faluszerűség csak arra szolgált, hogy két rajonon (megyén) túl elsorvaszthassanak minden magyar intézményt Erdélyben. Egy kirakat volt álönállósággal. Ha már beszél a MAT-ról, ezt illett volna megemlítenie, mert ez egyértelműen kiderül a könyvből. Igaz, nem szájbarágó módon, hanem a cselekményből, a történésekből.

    4.És végül itt van egy újabb igen félreérthető mondat: „Nyilvánvaló a szerző saját ellentmondásos (értsd: sokszínű) viszonya is mind az anyaországával, a
    románsággal, mind pedig a magyarországi realitásokkal.”
    Hát én semmiféle ellentmondásos viszonyt nem látok a könyv alapján. A szerzői állásfoglalás kétségkívül kiérződik a regényből, de az nem ellentmondásos. Tompa Andrea elítéli az 50-es évek totális diktatúráját, ennek teljesen immorális
    előkészítését, elítéli Kádárt, elítéli Gheorghiu Dej-t. Tompa Andrea azonban nem
    kinyilatkoztatja a meggyőződését, hanem emberi sorsokon keresztül juttatja
    kifejezésre. Azt is látni engedi, hogy az öntudatlan emberek, akik csak élni
    akarták a maguk hagyományos életét, hogyan fosztódtak meg ennek lehetőségétől, mindenfajta autonómiától, s azt is láttatja, hogy aki még hinni akart a szép jelszavaknak (Décsi), az is becsapódott, azt is ellehetetlenítették.

    Üdvözlettel

    Domján Edit

    • Bohoc Hal

      Kedves Edit, na haragudjon, hogy közbeszólok, de amit csinál, az a szándékos félreolvasás iskolapéldája, megspékelve rosszindulattal. Olyanokat állít, amit a kritika szerzője nem, csak azért hogy pellengérre állíthassa, akárha a Magyar Időket olvasnám. Miért nem lehet, hogy más a véleményük? A MAT-ról sem ír semmi olyat a szerző, amiből arra lehetne következtetni, hogy dicséri azt. S azzal a mondattal mi a baj, hogy: „Nyilvánvaló a szerző saját ellentmondásos (értsd: sokszínű) viszonya is mind az anyaországával, a
      románsággal, mind pedig a magyarországi realitásokkal”? Csak egy vélemény létezik arról a korról? Amit most DE leírt nekünk? Szerencsére sokkal rétegzettebb a világ és Tompa-kötete is, amit – láss világ csodát, Önnel ellentétben – SZLE észrevett: nem egyfajta viszony alakulhat ki a történelmi eseményekhez, s ezek a viszonyulások akár egymásnak ellentmondva is érvényesek lehetnek. A kritikaírás nem inkvizíció. A kioktató hangnemét sem értem, Edit – mindenkit megfertőz már a NER beszédmódja?

      • Edit Domján

        Jó, hát akkor öntsünk tiszta vizet a pohárba.

        A címet roppant szerencsétlennek tartom. Szerintem senki nem beteg, senki nem koldus, és senki sem szerencsétlen a regény
        világában. Ha valaki annak tart valakit, rendben, de indokolja meg! Indoklás nélkül fogadjak el olyasmit szó nélkül, amit nem tartok igaznak? A szerző válaszolt, s a válaszában se indokolt, hanem azt mondta, ő ilyet le se írt. Hát a szövegben nem, csak a címben, s kérdőjel nélkül. Ám a cím hozzátartozik a szöveghez, arra utal előre.

        A kritikaíró feltűnően sokat vesz át más szerzőktől. Az első mondat első felét mindjárt tőlem http://kulter.hu/2017/08/kolozsvari-metamorfozisok/
        , de aztán megtaláltam sok zavaros és kevésbé zavaros mondatnak az eredetijét más kritikákban is. (Tőlem még két észrevételt úgy eltorzítva, hogy én is alig ismertem rájuk. Például én a következőt írtam: „Annuska az áldozattá váló állatok nevében is beszélni akar, tiltakozni. A lovak nevében, „akiket” takarmány híján a kollektivizálás után vágóhídra hurcoltak. Az ő elbeszélésében, profán legendájában Puju emberré válik: eljön hozzá elbúcsúzni azon az éjszakán, amikor összeszedik őket, vagonokba teszik és elviszik külföldre – megölni. Annus képzeletében rákopírozódik a jelenre egy homályos gyermekkori emlék, a zsidók deportálása.”
        Na most nézze meg, ez hogyan hangzik Szabó Lovas Emőkénél (a szöveg végétől visszafelé számolva a 3. bekezdésben van.)

        Az Ön által idézett remek mondatot Tompa Andrea ellentmondásos viszonyáról maga a szerző sem érti –facebook-bejegyzése tanúsága szerint. Szabó Lovasnál e mondat így hangzik: „Nyilvánvaló a szerző saját ellentmondásos (értsd: sokszínű) viszonya is mind az anyaországával, a románsággal, mind pedig a magyarországi realitásokkal.”./
        Mennyivel érthetőbb és igazabb egy hasonló mondat Sántha Józsefnél a Magyar Narancs-kritikájában. Sántha a könyvben ábrázolt magyar kisebbségről írja azt, amit Szabó Lovas a szerzőről. Így hangzik: „az oknyomozó újságíró
        alaposságával és a mesemondó talányosan ihletett nyelvezetével tárja fel a kisebbségben élő erdélyi magyarság minden bánatát, hagyományban gyökerező szokásait, újabb sérelmeit, az anyaországhoz és a románsághoz fűződő
        ellentmondásos kapcsolatát.”

        Sajnos másutt is előfordul Szabó Lovas cikkében, hogy a szerzőt összekeveri a hőseivel, nem csak itt.

        Egyébként a beteg szó eredetijét Evellei Katalinnál lehet megtalálni (Annuska depressziós). Ugyancsak ő tartja
        hanyatlástörténetnek a regényt, s beszél valamiféle becsukódásról az Eleonóra könyvében. Én vele sem értek egyet, de mivel ő indokolt, miért kötnék bele. Szabó Lovas Enikőnél azonban nem világos az okfejtés. Tőlem hiba nélkül még a mitikus szereplők jelzőjét veszi át a kritika írója, persze indokolni ő nem indokolja, hogy miért tartja őket mitikusnak (én igen), de a válaszlevelében már misztikust írt, tehát úgy látszik, nem lát különbséget a kettő közt. Pedig…

        Azt fönntartom, hogy a regényt rosszul ismeri a kritika írója, most megnéztem, Vilmos hat helyen ír az Annuska iránti vonzalmáról, a megismerkedésük történetét ő is megírja például. Ugye, itt fenn más szerepel.Az, hogy csak Annuska könyvéből tudhatjuk meg kettőjük viszonyát. Tehát az a bajom ezzel a cikkel, hogy az állításai jó részét nem indokolja (csak átveszi részben torzítva másoktól), ahol pedig bizonyít, ott kiderül, nem ismeri eléggé
        a könyvet.

        Egyelőre ennyit, gondolom, ezt a hozzászólást is lekapják gyorsan az oldalról, mint az előzőt is kétszer.