A csehszlovákiai magyar értelmiség megszerveződése

A sarlós nemzedék szerepvállalása és ideológiai alternatívái az első Csehszlovák Köztársaságban.

 

A Sajó völgyében, a Szilicei-fennsík lábánál található Gombaszög két éve ismét a szlovákiai magyar ifjúsági-értelmiségi nyári táborok színhelyévé vált. A magyar kormányzat hathatós támogatásával szlovákiai magyar civil szervezetek a gömöri karsztvidéknek ebben a jól megközelíthető, jellegzetes völgyében rendezték meg a kisebbségi közösség legnépszerűbb nyári művelődési táborát.  A Gombaszög-mítosz erejét jelzi, hogy a pártállami évtizedekben, majd a rendszerváltást követően a Csemadok is évről évre itt rendezte meg az állampárt által támogatott központi rendezvényeit, s most az igényes nyári közművelődés fóruma is itt talált otthonra.

Az ifjúsági tábor gyökerei a két világháború közötti időkig nyúlnak vissza. Jövőre lesz kilencven éve, hogy az első – kisebbségi helyzetben szocializálódott – generáció csehszlovákiai magyar cserkészei 1928 augusztusában itt szervezték meg csapatközi táborozásukat, melynek fő célja a kisebbségi magyar cserkészek összefogása volt. A rendezvény helyszíne azért is vált kiemelkedő jelentőségűvé a felvidéki magyarság történetében, mivel itt alakult meg a Sarló név alatt ismertté vált, egyetemistákból, főiskolásokból létrejött értelmiségi mozgalom. A mozgalom az erdélyi és magyarországi egyetemisták csoportjával és a magyarországi diáktömörülésekkel együttműködve a két világháború közötti csehszlovákiai magyarság rövid ideig meghatározó szellemi csoportosulása volt.

 

1928. „Balra át” idejéből, Gombaszög után. Balról jobbra: Boross Zoltán joghallgató, Brogyányi Kálmán bölcsész-művészettörténész, Szalatnai Rezső bölcsész-tanárjelölt Pozsonyban, a Carlton szálló előtt.

 

Az érsekújvári Jócsik Lajos, a Sarló egyik alapítója és vezetője a Sarló életrajza című írásában a következőképp emlékezett vissza a táborban részt vevők társaságára és a vezetőség tagjaira: „1928. augusztus 3-án sereglenek is a táborhelyre Prága, Brünn, Érsekújvár, Losonc, Rimaszombat, Eperjes és Beregszász csapatainak kiküldöttei, vegyesen: főiskolások, középiskolások, és iparos fiatalság, szám szerint 52 cserkész és regös. […] A tábor élén Balogh Edgár parancsnokol, két segéddel: Szombathy Viktor és Dobossy Imre.”[1]

A sarlós fiatalok többsége a prágai, pozsonyi és brünni egyetemek mellett az 1925-től működő Szent György Kör öregcserkész csoportjaiból verbuválódott. A mozgalom tagjainak pontos száma nehezen megállapítható. Krammer Jenőre, a két világháború közötti csehszlovákiai magyarság emblematikus tanáregyéniségére hivatkozva érdemes megjegyezni, hogy a sarlósok elitcsoportként nem alkottak nagyszámú társaságot, s aktív tevékenységük néhány fiatal értelmiségi felkészültségét és lelkesedését dicsérte: „Tulajdonképpen csak kevesen alkotják úgy, hogy mozgalmi életük széles körre kiható sugárzása inkább csak érdeklődőkre és lelkesedőkre szorítkozik, mint aktív résztvevőkre. Elég találó, a Sarló elakadásakor Keszler-Balogh Edgárnak szegezett vád: »Nyolc éven át mindig ugyanazt a húsz fiút szervezte!« Számbelileg kevesen voltak, de a mozgalomban érvényesülő lelki tényezők annál tanulságosabbak.”[2] Kutatásaim alapján azt mondhatom, hogy a Sarló egyetemi és városi szervezeteinek aktív tagsága 100-120 fő, a sarlósok rendezvényein részt vevők száma pedig ennek kétszerese-háromszorosa lehetett. Az alapítók között a szlovenszkói magyarság olyan kiemelkedő értelmiségi személyei voltak jelen, mint Balogh Edgár, Brogyányi Kálmán, Csáder Mihály, Dobossy László, Dobossy Imre, Morvay Gyula, Peéry Rezső, Szalatnai Rezső vagy az említett Jócsik Lajos.

 

A Szent György Kör zászlaja

 

Az 1925 és 1928 közötti időszakban a Szent György Körben öregcserkészként a népi irányvonalat követő fiatalok elsőrendű célja a csehszlovákiai magyar fiatalok összefogása volt a cserkészmozgalmon belül. Ezzel együtt tevékenységükhöz kezdettől fogva hozzátartozott a más nemzetiségű cserkészekkel – elsősorban a csehekkel és a szlovákokkal – való kapcsolatok ápolása: „A kör cseh–magyar cserkészkapcsolat megteremtésén fáradozik, a prágai Magyar Akadémikusok Keresztény Köre megszervezésében hathatósan részt vett és sajtópropagandát fejtett ki a cserkészmozgalom érdekében”[3] – írta a Losoncon megjelenő A Mi Lapunk 1925. júniusi száma. A későbbiekben a Szent György Kör hasonló célok mentén működött és egyre szélesebb körű tevékenységet fejtett ki. Egyik legfőbb feladatának a cserkészet megújulására irányuló falusi regösmozgalom, azaz a szlovákiai magyar falusi társadalmat feltérképező szociográfiai gyűjtőmunka és az ahhoz kapcsolódó népművelő tevékenység rendszeres megszervezését tekintette a csehszlovákiai magyarság körében.

A Győry Dezső által „új arcú magyaroknak” nevezett fiatal nemzedék identitása mindenesetre szorosan összefüggött a kisebbségi körülményekből fakadó sajátos gondokkal, kihívásokkal. Ide tartozott például a hivatalnokok és az értelmiségek jelentős részének Magyarországra távozása az 1918–1919-es fordulat utáni években. Vagy a magyar középosztály deklasszálódása, a mezőgazdaságból élő, de saját földdel nem vagy igen csekély mértékben rendelkező magyarság magas aránya mint a nacionalista csehszlovák földreform egyik súlyos következménye. A nagyrészt alacsonyabb társadalmi rétegbe lecsúszott magyar középosztálybeli, munkás és paraszti családokból származó fiatalok nemzeti identitásának fontos részévé vált a szociális kérdésekkel való szembesülés, azok újrarendezésének igénye, azaz egyfajta nép- és társadalomszolgálat. Az új, szociálisan érzékeny értelmiség kinevelése a kisebbségi magyarság nagyobb részét kitevő paraszti-népi rétegek társadalmi-vagyoni felemelése által. Mindez gyakran szembeállította őket az eltérő nemzeti és társadalmi elképzeléseket kialakító idősebb – alapvetően húsz éven át a sérelmi irányvonalat követő – kisebbségi értelmiséggel, valamint a trianoni Magyarország kormányainak szinte kizárólag a revízióra épült nemzetpolitikai alternatívájával.

A Sarló megalakulását követően, 1928-tól beindította az úgynevezett Magyar Szemináriumokat a csehszlovákiai cseh, szlovák és német egyetemek mellett, melyekkel a magyar tannyelvű oktatást kívánták pótolni. A szemináriumi munka mellett a fiatalok részt vettek a Pozsonyi Magyar Tanszék megalapításának kezdeményezésében. A sarlósok népnevelő tevékenysége nem pusztán Csehszlovákiában éreztette hatását, hanem Magyarországon – például a Barta Miklós Társaság és a Bethlen Gábor Körrel fenntartott kapcsolatok által – és az erdélyi magyarság – például az Erdélyi Fiatalok – körében. A kisebbségi magyar közösségek mellett a Duna-medencei népek összekapcsolása is fontos feladatot jelenthetett volna számukra. A Sarló ugyanis a kisebbségi magyarság missziójának tekintette a dunai konföderáció előkészítését – amit a Duna menti nemzetek államszövetségeként képzeltek el. Balogh Edgár, a Sarló vezetője 1928-tól kezdetben ritkán, majd 1929-ben rendszeresen hangsúlyozta azokat az államhatárokon felül álló konföderációs elképzeléseket, melyek a kisebbségi magyarság összekapcsolását szolgálták volna, de egyszersmind a Duna-medencei népek társadalmi, politikai és gazdasági problémáira is megoldást nyújthattak volna.

 

Balogh Edgár

 

Ugyanakkor a sarlósok 1929-től egyre fontosabbnak ítélték a szlovák és a cseh fiatalokkal való kapcsolatok kiépítését. A mozgalom  ideológiájában ebben az időszakban már megjelent  az úgynevezett „etikai szocializmus” egyfajta új erkölcsiséget jelentő gondolata. Ez a közösségen belüli társadalmi feszültségek kezelése mellett az egymás mellett élő nemzetek, nemzeti kisebbségek közeledésében is hangsúlyozta a pályakezdő fiatal értelmiségiek helyét és szerepét. Ami az erős baloldali elköteleződésű cseh és a szlovák mozgalmakat illeti, a sarlósoknak már 1928-tól kapcsolata volt a baloldali szlovák értelmiségből szerveződött Spolok socialistických akademikov (Szocialista Egyetemi Hallgatók Egyesülete) nevű szervezettel és annak kommunista „élcsapatával”, a DAV-val.

Az 1929-től kezdődő gazdasági válság egyre súlyosabb következményeit látva a társadalmi és nemzeti problémák megoldását a Sarló vezetősége egyre inkább a szocializmus eszközeinek igénybevételével tartotta elképzelhetőnek. A Sarló irányváltását erősítette a csoport pozsonyi estje, melyre a Prímáspalota tükörtermében került sor 1929. március 22-én. Balogh Edgár előadásában a társadalom átformálását a szociálisan érzékeny kisebbségi értelmiség feladataként szabta meg. A rendezvényen a Sarló vezetője már az új – gyári, földmunkás, kisiparos, valamint a kisgazda – rétegnek nyújtott értelmiségi segítségről beszélt. Ennek a feladatvállalásnak fontos részét képezte egy szociálisan érzékeny és a hatékony segítségnyújtásra alkalmas értelmiségi csoport kinevelése.

A mozgalom Vetés című röpiratának 1929. áprilisi száma pedig már ezen is túlment. A korabeli kommunista frazeológiát használva, az új értelmiség kialakítása mellett a fiatalság egyik fő célját a dolgozó tömegek – a kisiparosok, a kisgazdák, a gyári munkások és a földmunkások – osztályalapú öntudatosításában jelölte meg: „Az új nemzedék célszerű felépítésénél szükségünk van egyrészt a dolgozó tömegek fiatalságának osztályalapokon való öntudatosítására és modernizálására, másrészt egy szociális műveltségű új magyar értelmiség kialakítására.”[4]

A fentiek is jól mutatják, hogy a mozgalom radikalizálódásában fontos szerepe volt a szélsőségekre hajlamos és a csoport ideológiáját alapvetően meghatározó Balogh Edgárnak, aki a mozgalom szellemi vezéralakjaként, rendkívül aktív irányítójaként gyakran fanatikusan, sok esetben pedig már-már diktatórikus módon vezette a Sarlót.

Mindenesetre 1929 márciusától egészen egyértelmű volt a Sarló szocialista irányvonala. Annak pontos mibenlétét, meghatározását azonban jórészt homály övezte, és a legtöbb esetben komoly viták tárgya volt. Ebben szerepe volt annak, hogy a mozgalom új ideológiai irányának legbefolyásosabb alakítói – Kassák Lajos, Fábry Zoltán, majd Barta Lajos – szintén fokozatosan próbálták meghatározni a mozgalom szerepvállalását, s maguk a tagok pedig  sok tekintetben egymástól különböző pozíciókat foglaltak el, és a pályakezdés éveiben maguk is komoly szemléleti változásokon mentek keresztül.                    

A sarlós mozgalom szocialista orientációjával kapcsolatosan az ellenzéki csehszlovákiai magyar pártokhoz kötődő idősebb generáció – az „apák nemzedéke” – alapvetően a korabeli magyar kormányok kritikus álláspontját visszhangozta a fiatalokkal folytatott személyes és sajtóvitákban. A hivatalos Magyarország elutasító álláspontja pedig 1929-től kezdve egyre határozottabban megnyilvánult politikai körökben is. Mindezt Bartók László pozsonyi magyar konzul 1929. évi jelentései is bizonyítják, aki folyamatosan beszámolt a Sarló mozgalom működéséről, Keszler-Balogh Edgár szocialista és internacionalista irányú megnyilvánulásairól. A fő gondot mindenesetre a fiatalok baloldali orientációja jelentette, amely a mozgalom „ideológiai homályosságával” is együtt járt.

 

1928. augusztus 3–13. Gombaszögi tábor. A képen balról az idősebb férfi, Scherer Lajos, A Mi Lapunk szerkesztője, mellette – bal szemét átkötő szemvédővel – Gwerk Ödön festőművész, a Sarló barátja, bekötött fejkendővel Ludwig Aurél, középen Szalatnai Rezső, Bocskai-sipkában Morvay Gyula, előtte Kardos Ferenc és jobb szélen Dobobssy Imre.

 

A Sarló és a magyarországi kormány közötti kapcsolatok végleges megromlása 1930-ban következett be. Ebben az is közrejátszott, hogy 1930 januárjában a fiatalok delegációját – Terebessy Jánost, Boross Zoltánt és Balogh Edgárt – maga Masaryk elnök fogadta a prágai Hradzsinban. A látogatás talán legfontosabb hozadékát a Masaryk Akadémia, vagyis a Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság létrehozása jelentette, mely Masaryk elnök egymillió koronás adományából jött létre 1931 novemberében, s amely később az aktivista, kormánytámogató értelmiség belső vitáinak az áldozatává vált, s érdemi munkát alig tudott kifejteni.

Az aktivizmus vádjánál is nagyobb töréshez vezetett a Sarló magyarországi kormányzati megítélésében az 1930. március 15-ei „koszorú-affér”. Két pozsonyi joghallgató – a később szélsőbaloldalivá lett Terebessy János és Varga Imre, aki később az Szlovenszkói Magyar Közművelődési Egylet munkájában vállalt komoly szerepet – a nemzeti ünnep alkalmából koszorút akart elhelyezni a pesti Petőfi-szobornál. A Sarló koszorúját magyar, szlovák, cseh, román, horvát és szerb nemzeti színekkel és vörös szalaggal díszítette. A budapesti rendőrség megakadályozta a koszorúzást. Ezután a fiatalok a Sarló „művészettörténészét”, Brogyányi Kálmánt küldték a két megbízott után, akinek azt javasolták, tegye a koszorút Táncsics Mihály sírjára. Őt Brogyányit Farkas István szociáldemokrata országgyűlési képviselő is kikísérte a Kerepesi temetőbe, ahol a Táncsics-sír talapzatára helyezték a koszorút. Miután a kérdés a magyar országgyűlés elé került, a belügyminiszter és a pesti sajtó nagyobbik része „becseheléssel” és hazaárulással vádolta a fiatalokat.  Ezt viszont a csehszlovák kormány azonnal megpróbálta kihasználni, s ezzel még inkább a politikai aktivizmussal gyanúsíthatóvá tette a mozgalmat.

A Sarló azonban 1930 folyamán már közelebb állt a szélsőbaloldali kommunista ideológiához, mint a szociáldemokrata aktivizmushoz. Ezt tükrözte Balogh Edgár elhatárolódása a Károlyi Mihály és Jászi Oszkár által képviselt októbrista emigráns vonaltól, amikor a kisebbségi kérdés megoldásában már elégtelennek találták a Jászi által szorgalmazott dunai konföderációs elképzelést.

Az 1930-as évek elején a gazdasági válság egyre erősebben éreztette hatását Csehszlovákiában, főként a szinte teljes egészében agrárjellegű dél-szlovenszkói és ruszinszkói területeken. A sarlósok 1930-ban szervezett szociográfiai vándorlásaik során majdnem minden felkeresett településen a csehszlovákiai magyar falusi népesség nyomorával szembesültek. Ez még inkább a kommunista eszmék irányába fordította a fiatalok egy részét, akik a szociális és kisebbségi kérdések lehetséges megoldását látták a radikális eszmékben, amelyeknek komoly választói támogatottsága volt a dél-szlovákiai, magyar többségű járásokban.

 

Szalatnai Rezső

 

1930 végére világossá vált, hogy a Sarló egy része a kommunista orientáció híve, ismereteiket azonban jórészt autodidakta módon szerezték. Ebben az időszakban már folyamatos ideológiai válság, eszmei szétfejlődés kísérte a mozgalmat. A Sarló vezetői gárdájából 1931-re nemcsak Balogh Edgár, hanem például Horváth Ferenc, Terebessy János, Ferencz László, Zsolt László, vagy ideiglenesen Jócsik Lajos és Peéry Rezső is a kommunizmus irányába tájékozódott. Mások – például Szalatnai Rezső – a szociáldemokrata irányvonal felé orientálódtak. Néhányan pedig a csehszlovákiai magyarság más ideológiai mozgalmaihoz csatlakoztak. Duka Zólyomi Norbert vagy Brogyányi Kálmán a Magyar Munkaközösség munkájába kapcsolódott be, míg Diósi Kornél a keresztényszocialista Prohászka Kör szervezésében vállalt szerepet.

A sarlósok – a szociográfiai falukutatás eredményeinek kiértékelésére összehívott – 1931. szeptemberi pozsonyi kongresszusa mindenesetre már a marxista ideológia és frazeológia jegyében zajlott. Főbb célkitűzéseik közé tartozott a szakmozgalmak beindítása, azaz például az orvosi, tanári, építész, művész szakmákhoz tartozó tagoknak egyfajta korporatív megszervezése, illetve a „társadalmi különbségek eltörlését” szolgáló osztályharcos akciók szorgalmazása, valamint az értelmiségnek a „proletariátus szolgálatába állítása”.  A nemzetiségi és az úgynevezett  kelet-európai kérdés megoldására szintén a marxista ideológia által kínált megoldásokban keresték a kiutat:  ez az „imperialista nyugattal” szemben az önrendelkezési jogra, valamint a kelet-európai dolgozó népek összefogására hívta fel a figyelmet.

Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a sarlósok többsége nehezen adta fel értelmiségi pozícióját, a párt szektás-dogmatikus vonalával pedig sokan nem tudtak azonosulni.  Ezt a feszültséget oldotta fel körükben Balázs Béla baloldali emigráns író látogatása, a Vörös Barátság néven megalakult kommunista szervezet és néhány sarlós szerepvállalása a nemeskosúti eseményekben. Végül a kommunista párt „elnyelte” a mozgalmat, a Sarló pedig elveszítette a csehszlovákiai magyar diákság körében a szerepét és az utánpótlás szervezésének lehetőségét. A sarlósok egy része 1932-re belépett a kommunista pártba, a mozgalom maradékának hivatalos irányvonalát pedig a következő egy-két évben a marxizmus jelentette.

 

A Sarló mozgalom 50. jubileumi ünnepségéről. Balról jobbra Boross Zoltán, Balogh Edgár, XY.

 

A Sarló felbomlását a fenti problémák mellett a szabadkőművesek pénzbeli támogatásának az elmaradása és az egyes tagok életében bekövetkező változások – tanulmányi és munkahelyi elvárásaik, magánéleti kríziseik – gyorsították fel. A csehszlovák rendőrség pedig a gazdasági válság következtében radikalizálódó kisebbségi fiatalságot egyre gyakrabban kezelte az államra is veszélyes tényezőként. Balogh Edgárt például rendezetlen pozsonyi illetősége miatt kiutasították Csehszlovákiából.

Bár a Sarló rövid, hatéves működés után 1934-re végleg felbomlott, a mozgalom tagjai közül a csehszlovákiai magyarság emblematikus figurái kerültek ki. A fiatalok nagy része az 1938-as bécsi döntést követően immár a magyarországi szellemi-értelmiségi pályákon folytatta útját.

Balogh Edgár Romániában szolgálta tovább a kisebbségi magyarság ügyét. Jócsik Lajos komoly tekintélyt vívott ki magának a Móricz Zsigmond által kiadott Kelet Népe főszerkesztő-helyetteseként. Kovács Endre az újvári gimnázium tanáraként és gyakorló regényíróként, publicistaként, Jócsikhoz hasonlóan a népi írókkal összekapcsolódva próbálta átmenteni a kisebbségi tapasztalatokat a nép- és a társadalomszolgálat jegyében. Néhányan közülük – Dobossy Imre vagy Bólya Lajos – állami hivatalt vállaltak. 1945 után pedig páran – Jócsik Lajos, Boross Zoltán – a csehszlovák–magyar lakosságcserét irányító Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság munkáját vezették, illetve segítették.

A kommunista pártállam évtizedeiben egy részük – Boross Zoltán, Dobossy László, Szalatnai Rezső, Jócsik Lajos, Kovács Endre – Magyarországon működött, és fejtett ki értékes oktató vagy kutatómunkát, mások – Brogyányi Kálmán, Peéry Rezső, Ludwig Aurél – emigrációban folytatták életüket. A sarlósoknak csak kis része maradt Csehszlovákiában. Köztük volt például az orvostörténész Duka Zólyomi Norbert vagy Lőrincz Gyula festő és politikus, aki a pártállami évtizedekben hosszú időn keresztül a Csemadok elnöki funkcióját töltötte be.

Összegzésként azt mondhatjuk, hogy a sarlós értelmiségiek számára maga a mozgalom egyszerre jelentette az egyetemi, nemzedéki önszerveződés lehetőségét, a kisebbségi élethelyzet korábban a felvidéki magyarság számára teljességgel ismeretlen kihívásainak, kérdéseinek a megválaszolását. Emellett a többségi nemzetekkel, az asszimilációs politikára berendezkedő dunai nemzetállamokkal szemben a nemzeti identitás megőrzésének intézményi hátterét is elkezdték kiépíteni, s a hivatalos Magyarországgal szemben pedig  saját közösségük érdekeit, céljait próbálták képviselni. A Sarlót a pártállami évtizedekben sok szempontból glorifikálták, a mozgalom kommunista mítosza azonban a rendszerváltást követően érvényét veszítette. Ugyanakkor a sarlós értelmiségieknek az a munkássága és teljesítménye, amely a kiegyensúlyozott kisebbségi magyar önismeretet és identitást, illetve a közép-európai együttműködés lehetőségeit elsőként fogalmazta meg, a prohászkásokéhoz hasonlóan, sok tekintetben máig érvényes magatartásmintákat jelent.

 

Jegyzetek

[1] Jócsik Lajos: Sarló életrajza. A táborban megjelentek a csehszlovákiai magyar politika legfontosabb képviselői, például Törköly József szenátor, Grosschmid Géza kassai szenátor, valamint a Jogpárt losonci elnöke, Tarján Ödön. Győry Dezső életrajzi jegyzeteiből – részletek. Gombaszög. Xerox. Debreceni Déri Múzeum Sarló Gyűjteménye. DS. X. 86.231.

[2] Krammer Jenő: A szlovenszkói magyar serdülők lelkivilága. Szociálpszichológiai tanulmány. Merkantil-nyomda. Budapest, 1935. 29.

[3] Szent György Kör. A Mi Lapunk. 1925/6. 94.

[4]A szociális intelligenciának a többi társadalmi csoport szempontjából is kiemelkedő jelentősége van: „A szociális intelligenciatermelés pedig azért fontos, mert a ma még sokszor felelőtlenül individuális magyar értelmiséget fokozatosan egy osztályalapokon szervezkedő magyar tömegélet munkaközösségébe ágyazza be. […] Az önálló vagy munkaadó kisiparos és kisgazda osztálynak ugyanúgy szüksége van minden maradiságot feloldó friss utánpótlásra, mint a gyári munkásságnak, vagy a földmunkások osztályának. Határozott tömegpályát ez a négy osztály jelent, határozott osztálypedagógiára a legreálisabban e négy osztály keretén belül gondolhatunk.” Balogh Edgár: Az új nemzedék programja. Vetés. 1929. április 1.

 

Képek forrása a debreceni Déri Múzeum – Sarló Gyűjtemény