Szívesebben lennél hal?

„az élet olyan mint egy francia film,

legtöbbször nem történik semmi”

(Gužák Klaudia)

 

Minden olyan egyszerű. Felkelni, pár perccel korábban, mint az feltétlenül szükséges volna, egy kis tálból elfogyasztani a szerény reggelit, közben esetleg egy gyufásdobozt forgatni az ujjaink között. Nem, én nem vagyok költő, buszsofőr vagyok, mondja Paterson, később viszont azt is: William Carlos Williams pedig orvos volt. Mi az, ami meghatározza az embert? A busz, amelyet vezet, a kutya és a barátnő, akik otthon várják, vagy inkább a titkos füzet, ahová titkos verseit írja le, nap mint nap? De lehet, hogy mégis inkább a kedvenc gyufamárkája. Ohio Blue Tip.

 

 

Valami szikrázik a felszín alatt. Azt nem tudom pontosan, mennyire mélyen, talán csak annyival a bőr alatt, hogy az szinte fénylik, szinte melegít. De az is lehet, hogy egészen bent, legalább a vérkeringés táján fedezhetnénk fel a szelíden áramló hőt. Nem is fontos.

Minden nap egyforma, tele bagatellnek tűnő apróságokkal, versírásra ösztönző bagatell apróságokkal, és valami földöntúli nyugalommal. Jim Jarmusch új filmje két órás részlet egy finoman csörgedező patak életéből. Vagy vízesés. Paterson életének minden napja a megszokott mederben folyik, nem lázad, és talán a szikrázó feszültség sem az ő, hanem az én bőröm alatt van végig. Szürke életét barátnője ragyogja be, a maga fecsegő, a ház minden felületét fekete-fehérre mázoló lényével. Hogy talált egymásra ez a két ember, akik annyira különböznek egymástól, hogy a köztük lévő láthatatlan kapocs kialakulását el sem tudom képzelni, hogy kötöttek ki mégis egymás mellett? Úgy, ahogy minden történik. Természetszerűleg, a maga folyásában.

De vajon mi történne, ha bezárna a kocsma, ahol Paterson minden este, kutyasétáltatás közben, elfogyaszt egy korsó sört? Mennyire törékeny ez a látszólag nemtörődöm konstrukció? Ha az élete bagatell apróságainak valamelyike egyszer csak darabjaira hullana, mit csinálna Paterson? Ugyanúgy kisétálna a vízeséshez, talán a víztől várna megoldást, hogy az illessze vissza az életét a maga medrébe, sodrásába, a puszta jelenlétével, és azzal, hogy egy idegent ültet mellé a padra. Aztán továbbra is vezetné a buszt, és hallgatná az emberek teljesen hétköznapi, számára mégis különleges párbeszédét – például mikor két diák, egy fiú meg egy lány arról beszélget, vajon vannak-e még Paterson városban rajtuk kívül lázadók. Ez a jelenet pedig egy kellemes, bár rövidségénél fogva kibonthatatlan főhajtás, a két diákot ugyanis az a két színész játssza, akik pár évvel ezelőtt Wes Anderson Moonrise Kingdomjában világgá mentek, egy szigeten – akkor még két gyerek, most pedig két kamasz.

A történet megejtően egyszerű, mondanám, de nem egészen tűnik ez a kijelentés helyénvalónak, hiszen valójában nincs is történet. Legalábbis a szónak abban az értelmében, amit általában elvárunk valamitől ahhoz, hogy történetnek nevezzük. De ez így nem egészen fedi a valóságot, hisz a valóságot pont az ilyen történetek fedik, amelyekben „legtöbbször nem történik semmi”. És tényleg nem, vagy legalábbis semmi grandiózus, monumentális, semmi olyasmi, amitől aztán onnantól egészen máshogy szemléljük a világot, pedig valójában minden pillanat ilyen, minden pillanatban egy kicsit máshogy látunk mindent. Észreveszünk valamit, amit addig soha, vagy aminek addig nem tulajdonítottunk jelentőséget, mint például egy kis kék gyufásdoboz, amely észrevétlenül váltotta le a korábban használt márkát, és szerves részévé vált a díszletnek. Ugyanígy válik azonnal a környezet részévé minden olyan felület, amelyet távollétünk alatt újrafestett a barátnőnk. Állandó változás, ez adja az állandóság érzetét, alapját.

 

 

Nem hinném, hogy találhattak volna tökéletesebb embert a főhős megformálására. Csak néhány hónapja tudok Adam Driver létezéséről, két merőben különböző projekt, a Girls című sorozat és a Star Wars széria legújabb darabjának a segítségével. De egy részem úgy érzi, ha mostantól minden film minden szereplőjét ő játszaná, azt is elhinném neki. Ugyanolyan magabiztossággal és hitelességgel játssza itt a kisvárosi költő-buszsofőrt, mint amilyennel játszotta a Girls tagadhatatlanul őrült, eklektikus, de minden ízében szerethető és életteli Adamjét. Ellentétben például azzal, ahogy, bár a maga módján ügyesen, de számomra mégis kissé azonosulhatatlanul jelenítette meg Gwyneth Paltrow a 2003-as Sylvia című filmben Sylvia Plath karaktere által, hogy hogyan néz ki az, ha valaki ír, jelen esetben Paterson finoman, arca néhány puha rándulásával, semmiképp sem túlzásba esve áll neki minden alkalommal a versíráshoz. Látjuk, mennyi minden történik éppen odabent, anélkül, hogy azt feltétlenül a tudtunkra akarná hozni idekint.

Tehát minden magától értetődő és logikus. Mégis, egy meglehetősen különös kérdéssel hagy minket magunkra a film, jobban mondva maga Paterson, amely összefüggésbe hozható ezzel a nyugalommal, de valamiféle lázadást is kiérezhetünk belőle, a sorsunkkal, szabad akaratunkkal való viszonyunk megkérdőjelezését. Szívesebben lennél hal?, kérdi, és miközben a stáblista elindul, én arra gondolok, hogy tulajdonképpen talán már az is vagyok. Egy hal, akivel nem történik semmi, mégis állandó sodrásban van. Az pedig talán csak illúzió, hogy ez már nem ugyanaz a folyó, hogy nem léphetek ugyanabba, vagyis talán maga a lépés az illúzió ebben a filmben. Halak vagyunk, de nem mi úszunk: a folyó sodródik körénk.

 

Képek forrása: K5 International

A film adatlapja a Mafabon