Focidiktatúra

Mondják, mi, magyarok, futballnemzet vagyunk. Ki gépen száll fölébe, annak csupa high tech futballstadion e táj. Ráadásul mintha (majdnem) minden élő vagy holt magyar írónk egy kicsit focista is (lett) volna. A magyar szépirodalomban eleve hatalmas múltja van mind a sportregényeknek, mind pedig az anekdotázásnak. Gondoljunk csak (a teljesség igénye nélkül) Esterházy Péter Utazás a tizenhatos mélyére című könyvére, Darvasi László A titokzatos világválogatottjára, Mándy Iván A pálya szélén című művére, a magyar irodalom talán első futballkönyvére, Karinthy Frigyes vagy Örkény István szövegeire, Mészöly Miklós Atlétájára, vagy épp Gazdag József 2015-ben megjelent, az emberi lét határhelyzeteit és a határhelyzetben leélt élet problémáit a focin keresztül bemutató zseniális novella- és tárcagyűjteményére, az Egy futballfüggő naplójára. Közben persze a minőségi kultúracsinálásról vagy a könyvkiadásról, a kulturális támogatási rendszerekről is állandóan a stadionépítés felől vagyunk kénytelenek beszélni, a határainkon innen és túl egyaránt. Barikádharcokat vív a minőségi (sport)újságírás (épp a könyv megjelenésével nagyjából egy időben indult – teljesen véletlenül szintén Leshatár néven – Magyarország első futballal foglalkozó bookazine-ja), a futballcsapatok pedig olyan oligarchák kezében vannak, akik minimum büszkék kiskirályi mivoltukra. Nem csoda tehát, hogy Pető Péter idén megjelent kötete, a Leshatár is annyi mindenről beszél a focin keresztül, a foci által.

 

Pető Péter

 

Adott ugyan egy kerettörténet, egy kelet-magyarországi fiatal futballbíró, Kóbor Tamás odüsszeiája világvégi futballpályák és kocsmák között, ami egy Nyíregyháza–Békéscsaba derbin kezdődik és ér véget. Azon a meccsen, ami eldönteni hivatott, hogy K. Tamás játékvezető felkerülhet-e az NB I-be. A könyv végén Kóbor még mindig ugyanannyira, ugyanazon keleti derbinyire van a csúcstól – vagy műesés, sárga lap, szabadrúgás kifelé, vagy fault, tizenegyes, piros lap. Kóbor az asszisztensei nélkül dönt, fúj, sárgát ad. A nyilvánvaló tizenegyesnél. Mindenkinek jó az iksz, mindenki marad a tabellán, ahol volt. De ezzel véget is ér egy pályafutás, vagyis a mezőkövesdi Szent László Gimnázium magyar–német szakos tanári pályájának reménytelenségébe, frusztráltságába fullad.

Mészöly Miklós Az atléta halálának függelékében, a Létezés rekordja című írásában a következőképpen fogalmaz: „Az atléta halálával a kritika egy részét sikerült félrevezetnem. Nem sportregény. Legföljebb olyan megtévesztő módon, ahogy korunk is a sport műszavaival és szenvedélyesen igyekszik kifejezni és megvalósítani magát, noha keservesen másról van szó. (…) a különböző sportágak és teljesítmények – vonzó vagy riasztó módon – ugyanannak a lelkesültségnek és tébolynak a változatai, mint aminek az élet egyéb területein áldozunk. Mindez arra biztatott, hogy ne érezzem tematikus szűkítésnek és önkorlátozásnak a sport világát. Egy mai regényhős, aki sportoló, és egy mai történet, amelyik javarészt sportkörnyezetben játszódik, már-már olyan keret, ami érdemén felül alkalmas rá, hogy túlmutasson önmagán. (…) Amiről lényegében szó van, az a létezés rekordjának vágya minden területen és formában. Az a természetes ösztönünk azonban, hogy legyűrjük, ami előttünk van, nemcsak az energiáink egészséges lendülete; menekülés is.”

Mintha Mészöly sorai Pető szövegeiről is beszélnének. A Leshatár egyes szereplői ugyan a realitás és az irrealitás határán lebegnek: például a bírói vizsgáját letenni készülő Tigris, aki szerint a tizenegyest tizenkét méterről rúgják, vagy a futballt tiszta szívből utáló technikai vezető, akinek mindene a művészeti teremkerékpár, de az önkormányzattól csak akkor kap rá pénzt, ha a foci is működik, bár minden erejével azon van, hogy minimalizálja a focira költött összeget. Miközben Pető társadalmi kérdéseket feszegető, tűpontos képei nagyon is valóságosak. Szó van itt gyerekéhezésről, cigánybűnözésről, a nógrádi cigánygyilkosságokról, devizahitelekbe belebukott családokról, a pesti elit giccsben fürdő életéről, parasztromantikáról, aláírási pénzekről, fogadási csalásról. „Sportközgazdászok tagdíjról, Nyugat-Európában ismert működési modellekről álmodnak, miközben a magyar minta a világvégi profizmuson nyugszik.” (65.) A Leshatár történetei mindennapiságukban, ismerősségükben és egyszerűségükben végtelenül megrázóak.

 

 

Ez a néhol erőltetett nyelvi poénjaival és hasonlataival (pl. „Annyi esélye volt, mint vegetariánus tigrisnek a teljes életre”), a túldumálással az olvasó agyára menő, azaz hosszan kitartott kamaszhangon szóló regény akár egyfajta (vissza)fejlődésregény is lehet(ne), amelynek témája a saját életében is, a hamburgeresnél is tanácstalanul álldogáló bölcsészdiák szocializációs sokkja. Ez a „radikális azonnaliság” az, ami körül az egész regény forog. A felvett-rögzült bírói viselkedésminta, a függőség, amely másodpercek alatt dönt karrierekről, esetleg milliókról. Ebben a világban „nincs idő érvekre, indukcióra meg dedukcióra” (16.), csak a zászló- és karlendítés, a sípolás létezik, sehol egy „Aludjunk rá egyet!” Egy társadalomban, ahol mindig minden törvény, szabály, hivatali vagy etikai döntés diszkutábilis, a szaktudás, a hozzáértés viszont ritkán érvényesül a nagy hangerővel előadott hülyeséggel szemben, ez komoly konfliktusokhoz is vezet:

„A korlátot támasztottuk, amikor a főszurkoló felénk fordult. Jó napot!-tal köszönt, majd kérdezte, tényleg les volt-e. (…) Mondtuk neki, hogy lesen volt a csatár, de fújni biztosan nem kellett, mert az ellenféltől kapta a labdát. Tibor, a híres drukker, aki bányász volt fénykorában, állította, hogy a partjelző is ezt pofázta, de utána rajta kapta, hogy hasonló helyzetben meg integetett, azaz valamelyik esetnél mindenképpen hülye volt. Miki nyugodtan magyarázta el neki, hogy a másiknál csak megpattant a védő lábán a labda, nem volt birtokában. (…) Tibi erre berágott, közölte, hogy ezért utál minket mindenki, mert mindent megmagyarázunk (…) aztán majd nem kell csodálkoznunk, ha kitiltják a bírókat Rudabányáról, ő benne van a képviselő-testületben (…) ha még nyitva lenne a bánya, egyenesen oda vitetné őket, és csákány nélkül kapartatná ki velük a vasércet, hogy megtudják egyszer az életben, hol van a munkások igazsága.” (235–236.)

A gyűlöletáradat egyébként nem áll meg a pályaszéleken és a lelátókon. Eléri az öltözőket, a Facebook-falakat, a bírók parkolóban hagyott, lízingelt új családi autóját, a kihalt országúton egy BMW-ből pattan ki a szendrői szponzor kopasz fia, hogy a motorháztetőbe verje a játékvezető fejét. A főhős-elbeszélő tehetetlen dühe talán akkor a legnagyobb, amikor női asszisztense kapja kilencven percen át a válogatott, förtelmesebbnél förtelmesebb szitkokat és átkokat, amelyek akarva-akaratlanul zakatolnak tovább az agyban: „Hogy vetélne el ez a ribanc, akárhányszor teherbe basszátok!” (185.)

De van itt zsidózás, cigányozás, nemközülünkvalózás – utóbbihoz még menekültnek sem kell lenni, elég mondjuk mezőkövesdi gyerekként megfordulni egyetemistaként vagy tartalékbíróként Pesten, onnantól máris szitokszóként használják az emberre, hogy „föntről jött”. A cigánykérdést, annak minden problémájával, kibogozhatatlanságával és megoldhatatlanságával Pető egy érdekes-szép elbeszélői játékkal emeli meg: az A történetben Szalonnára, Borsodba, egy tizennégy éves tehetséges cigánygyerekért, Csabikáért fehér Mercedest küld az Újpest. Négy év múlva Csabika gólt szerez az NB I-ben, a karrierje viszont csak a keresztszalag-szakadásáig tart, onnantól az út egyenesen vezet vissza a megyei bajnokságba, onnan pedig a munkanélküliségbe. Mert „senkinek nem sikerülhet”. A B verzió szerint a fehér Mercedesszel a lilákhoz kerülő Csabika soha nem igazol el az Újpesttől, háromszázszor játszik az együttesben, tizenhétszer válogatott. Ő még ugyan aligha képes feldolgozni a kulturális sokkot, amit Budapest vagy az NB I jelent, de a gyerekei már nyelveket beszélnek majd, nem nézik ki őket az iskolából. Cigányok, de az apjuk híres focista. Mert „néha a kicsiknek azért sikerül”. A és B történetre, a siker és az elbukás esélyeire végül Kóbor Tamás élettörténete adja meg a választ: az NB I-be kerülését megcélzó, döntő meccse után azt hallja, hogyan ordít az egyik barátja-kollégája a háttérben: „Hát nem érted? Te tényleg nem érted, hogy nekünk sohasem sikerülhet?” (256.)

Nincs nagy történet, a huszonegyedik századi magyar foci hol sivár, hol pedig a végtelenségig elüzletiesedett (értsd: sima magyar bajnokik hoznak milliókat a bundamaffiának). Egy olyan világban, ahol tanárnak lenni nem, futballbírónak lenni viszont kitörési lehetőség, Pető könyvéről, sorstörténeteiről, vadkeleti frusztrációinkról, a sport rituális erejéről, a futballnak mint egy adott közösség közös tudásának, múltjának és jövőjének hordozójáról és a focidrukker-identitásról viszont igenis beszélni kellene. Világvégi, világ közepi futballpályák környékén és az iskolákban egyaránt.

 

 

Pető Péter: Leshatár. Világvégi futballpályákon. Pesti Kalligram, Budapest, 2017.