Hová tűnnek?

Szunyog Júlia fiatal szobrászművész kiállításának címe egy megválaszolandó kérdő mondat. Ez a kérdő mondat értelmezhető költői kérdésként vagy tényleges kérdésként is. Az előbbi esetében a költői kérdést feltevő személy nem vár semmilyen választ. A feltett kérdés problémaköre vagy túlságosan bonyolult, esetleg összetett, vagy túldimenzionált, ezért nem is lehet egyértelmű választ adni rá. Valószínűleg azért, mert az összefüggések hálózatába belebonyolódó okfejtések nem teszik lehetővé az objektív megközelítést, vagy azért, mert a látható és láthatatlan (profán és szakrális) közötti határok annyira összemosódnak, hogy nem lehet szó objektív, csak szubjektív megközelítésről.  A második kérdés esetében viszont félig-meddig kötelező az interakció, hiszen a feltett kérdésre egyértelmű választ vár az, aki feltette. Ebben az esetben viszont beszélhetünk a művész által indukált rejtett provokációról is. Itt természetesen nem a kiállított alkotások vizuális nyelvének direkt vagy indirekt provokációjáról van szó, mint a dadaisták vagy a bécsi expresszionisták esetében, hanem sokkal inkább egy olyan folyamatról, amely a nézőt arra ösztönzi, hogy összefüggést találjon a tárlat címe és tartalma között. Elgondolkodjon a kiállított tárgyak egymáshoz és hozzánk fűződő viszonyáról – a feltett kérdésre asszociálva. Ezek az alkotások véleményem szerint nem egy gondolkodási folyamat lenyomatai, nem illusztrációi a gondolatnak, sokkal inkább olyan lenyomatok, amelyek gondolkodást, a lét és a nemlét problémakörének továbbgondolását provokálják a nézőben.

 

 

Szunyog Júlia 1991-ben született Rimaszombatban. Gyermekkora, élményei viszont teljes egészében a Bodrogközhöz kötődnek. Ez a szeretet s egyben elkötelezettség adja műveinek egyik fontos dimenzióját. Alapiskolai tanulmányait Királyhelmecen, a középiskolát a kassai Márai Sándor Gimnázium művészeti osztályában folytatta. 2016-ban diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán. Mesterei Menasági Péter, Kő Pál és Gálhidy Péter voltak. Az egyetemi évek alatt fontos állomás volt számára Kolozsvár – itt részben folytatta a már megkezdett utat, kísérletezett természetes anyagokkal, a „talált tárggyal” mint művészeti, esztétikai és egyszersmind gondolati objektummal, ugyanakkor felfedezte magának a követ mint médiumot, amely monumentalitást kölcsönöz munkáinak. Csoportos kiállításai Borsiban, Tornán, Csécsett, Debrecenben, Budapesten, Kolozsvárott, illetve Királyhelmecen voltak. Első önálló kiállítását 2014-ben Esztergomban (Fészek) láthatta a közönség. Jelenleg Budapesten él.

A kiállított művek sajátságos válaszokat adnak a művészet néhány „örök” problémájára: hogyan lehet ábrázolni a testet, amely a lélek földi burka; hogyan lehet tetszeni a közönségnek, s ugyanakkor értékesnek és korszerűnek maradni; a realitás vagy az idealitás határozza-e meg az értékeinket… De a művekben a lét és a nemlét örök problémája is visszhangzik: mi marad utánunk, mivé válunk, mi marad meg bennünk az előző generációkból és mi marad meg belőlünk a jövő generációiban. Felismeri-e az ember a helyét a világban, ráébred-e az alkotó, hogy része a mindenségnek, és felismeri-e a tényt, hogy a természet nem csupán nyersanyagforrás. A természet ismerete mint önismeret fontos lépcsőfoka Szunyog Júlia művészetének, ez adja alkotásainak alapattitűdjét. Művei a természettel összhangban, azzal szoros kapcsolatba hozva születnek. Művészetének három alappillére van: a természet, a hagyomány és a tér.

A természet mint kifogyhatatlan erőforrás, inspirációs közeg nemcsak a formáiban, hanem az anyaghasználatában is tetten érhető: a kövön és a fán kívül gyakran használ talált csontokat, uszadékfát, mezei virágot, fűzfavesszőt, szőlőtövet, madártollat stb. Formái a természetes, organikus formákat követik: spirált, kagylót, csigát, tölcsért. Koncepcióként jelenik meg nála a talált tárgy felhasználása, beépítése a kompozícióba. Saját megvallása szerint a talált tárgy beépítése összefüggésben van az ember ősi vadászó-gyűjtögető életösztönével. A kompozíció építésénél viszont talált tárgyként nem csak természetes anyagokat használ, hanem például posztamensként használja a betont, amely így feszültséget hoz létre a kompozícióban.

 

 

Szunyog Júlia művészetében egyszerre többféle hagyomány kumulálódik vagy akkumulálódik. Az egyik ilyen jelentős hagyomány a táj, különösképpen a Bodrogköz, tágabb értelemben a Felvidék. A Foghegy című alkotása egy tardosi vörös márványból készült szobor, amely egy talált marhafog felnagyított, átfogalmazott változata. A művész szavaival: „A fog külső része a gyökerekkel együtt mint befoglaló forma megmaradt, de az őrlőfog felszínét otthoni, felvidéki tájak domborzatára emlékeztető plasztikává alakítottam.” Lábakon járó mesés táj. A felvidéki táj sziluettjének tudatos beépítése jellemző Tájdombormű című művére is, amelyen a Szádellői völgy formái ismerhetők fel. A hazai táj – vagy legalábbis annak egyes elemei – indirekt módon is megjelennek munkáiban: Tölcsér című alkotása a Bodrogköz erdeiben gyűjtött nyírfakéreg-lemezekből készült.

A különböző képzőművészeti hagyományok szintén beépültek művészetébe. Saját bevallása szerint is sok ihletforrása van. Szorosan kötődik olyan huszadik századi és kortárs művészeti irányzatokhoz vagy inkább eljárásokhoz, megoldásokhoz, mint például az earth art, a land art, az enviromental art vagy a nature art. A kötődés elsősorban gondolati, inkább megerősítés a művész számára. De a klasszikus avantgárd hagyománya – a talált tárgy, a dadaistáknál a ready made, a szürrealistáknál az objet trouvé – éppúgy megjelenik munkáiban. Az utóbbinál nem az ipari gyártás személytelensége, hanem a természet alakította, véletlenszerűen talált tárgy titokzatossága kerül előtérbe. Ezzel a fajta titokzatossággal, már-már szürreális élménnyel telítődnek a munkái. A talált tárgyakat is többféleképpen használja: vagy mintaként (Kagyló, Csigolyák, Foghegy, Fogamzás), kőből kifaragva, vagy beépítve egyes munkáiba (Jégvirágos őrizetlen, Avar, Tölcsér). Munkáinak fontos része továbbá a kézműves hagyomány: a szövéstechnikák, a varrás. Az Avar című munkájában a szentjánoskenyérfa termését öltötte össze aranyszínű cérnával.

Az irodalmi hagyomány mint inspirációs forrás is fontos szerepet tölt be a művész alkotói folyamatában. A Jégvirágos őrizetlen című munkájának ihletforrása Baranyovics Borisz, párkányi születésű fiatal költő egysoros verse: „Nekidideregve a radiátor szárnyához.” Szunyog Júlia így jellemzi munkáját: „A Jégvirágos őrizetlen egy tihanyi erdőben talált állati kulcscsonton áll, amibe két zsákvarrótűvel átszúrt festett uszadékfa darabjai vannak beleillesztve. Ez a kerítésszerű forma idézi a radiátort, a csontdarabra rézdróttal illesztett további uszadékfák pedig a szárnyat.”

 

 

Munkáinak harmadik pillére a tér. „A 20. századi képzőművészet egészére jellemző egyfajta újrafogalmazódási folyamat. Állandóan önelemezve keresi önmaga meghatározását, hogy aztán a meghatározott kereteket azonnal kitágítsa” – így foglalta össze diplomamunkájában a művész azokat a folyamatokat, művészeti átalakulásokat, amelyek a szobrászatra is jellemzőek. Az installáció mint fogalom a tárgy és a tér viszonyára épít. Ennek speciális változata a helyspecifikus installáció (site specific art), amelynek lényege, hogy a művész egy adott térre szabja alkotását, figyelembe véve annak előnyeit, hátrányait, szimbolikus és társadalmi jelentőségét. Így tér és tárgy együtt alkotnak egészet. A Tölcsér organikus formáját igazi élettel tölti meg a felülről beáramló fény, így hozva létre a negyedik dimenziót. Az installáció eredeti helye a budapesti Epreskert, a Kálvária épületében, ahol egy mennyezeti körablakon át kap fényt a terem. Az, hogy a néző a tölcsér alá állhat, annak részévé válhat, érdekes interaktivitást hoz létre tárgy és szemlélője között.

Ha egészében nézzük Szunyog Júlia jelenlegi kiállítását, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy az itt kiállított alkotások szimbolikus jelentéstartalmak hordozói: az összefonódó gerincek a termékenységre, nemi aktusra, a helyspecifikus installációban ciklikusan váltakozó napfény ritmusa az emberi élet ritmusára, a belső fényre utal, a fészek és a kagyló a női princípium hordozója, utóbbi egymásra rakódott mészrétegei az emberi élet rétegződésének szimbólumai is lehetnek. Különböző lenyomatokat látunk – valóságosan és szimbolikus értelemben véve is. Az emberi élet rétegei, finom rezdülések sorozata épül egymásba.

A kiállítás címében szereplő metafizikai párhuzam mögött felfedezhető irányultság, konceptuális tett az emberi lét végső kérdéseivel, az eddig megtett úttal foglalkozik. Részesei vagyunk a teremtésnek, egy nagy univerzumnak, amelyben mi magunk is lenyomatok vagyunk. Egész emberi tevékenységünkkel, gondolatainkkal mi is lenyomatokat hozunk létre. És ez nagy felelősség is egyben, és nem mindegy, mi marad utánunk.

 

A szöveg a Szunyog Júlia kiállításának megnyitóján, 2017. szeptember 15-én elhangzott beszéd szerkesztett változata.

A kiállítás a Királyhelmeci Művelődési Központ kistermében tekinthető meg 2017. október 15-ig.

Fotók: Paráda Zoltán és Szabó Lovas Emőke