Hat tánc a történetről és annak hiányáról

Kicsit szokatlanul egy másik, az előző napon a Trafó – Kortárs Művészetek Házában bemutatott előadással kezdem. A CCN2 Grenoble Torzió című produkciójának koreográfusa ugyanis a Librarius.hu-nak adott nyilatkozatában mintha a Feledi Project új bemutatójához adna használati urasítást: „Legtöbbször, amikor színházba vagy táncelőadásra megyünk, úgy ülünk be, hogy meg szeretnénk érteni a történetet, az üzenetet. Amikor viszont zenét hallgatunk, nem akarjuk görcsösen megérteni a történet mögötti üzenetet.” (Rachid Ouramdane).

A Feledi János rendezte-koreografálta Hat tánc éppen ezt a problematikát találja telibe: lehet-e úgy nézni a táncot, ahogy hallgatjuk a zenét? Létrehozható-e az a (tiszta?) tánc, amely történetek-üzenetek tolmácsolása nélkül „csak” a zenét transzponálja vizualitásba?

 

 

A kérdés nem új keletű. Sőt: a táncra ősidők óta jellemző a kettősség, hogy tudniillik hol esemény-, illetve történéssorozatot jelenít meg, máskor meg „csupán” állapotot, vagyis érzelmeket, hangulatokat közvetít konkrét történetre utalás nélkül. A tizenkilencedik századi cselekményes romantikus baletteknek is meghatározó, emblematikus részei a sokszor több felvonásnyi cselekménytelen divertissement-képek, ezek mindmáig igen népszerűek, lásd: hattyúk táncai A hattyúk tavában, szilfidek a Giselle-ben és még folytathatnánk. A múlt század első évtizedeiben a modern balett legendás megújítójának, George Balanchine-nak meg egyenesen esztétikai alapvetése volt a cselekménytelen, zenét vizualizáló koreográfia megteremtése.

Feledi János célkitűzése ettől némiképp eltér. A zene eltáncol(tat)ása közben óvatosan történéseket is megjelenít, mintha attól tartana, hogy a tánc önmagában kevés volna.

Ha ez igaz (mármint hogy a tánc önmagában kevésnek találtatik), akkor nem is volna szabad versenyeznie a zenével, mert ez utóbbi önmagában is maradéktalanul kielégíti a teljes élményt elváró fogyasztói igényeket. Zenehallgatás közben behunyt szemmel is átélheti a műélvező a totális világot, és e folyamat közben vizionál, gondolkodik, ha úgy adódik, történetek peregnek le lelki szeme előtt. A zenehallgató abban különbözik a koreográfustól, hogy nem viszi táncszínpadra a látomásait.

A Hat táncot – a koreográfiáját és a zenei kíséretét is – Bartók Béla Román népi táncok című muzsikája ihlette. De rögtön ki is kell javítanom magamat: az Oláh Dezső Trió az előadáson nem kíséri a táncot, hanem együtt zenél a táncosokkal. Méghozzá hihetetlen érzékenységgel, egymásra figyeléssel és magas zenei színvonalon. Ahogy a zene eltávolodik az eredeti Bartók-kompozíciótól, és szabadon szárnyal benne a dzsesszimprovizáció, úgy a mozdulatokban sem fedezhető fel konkrétan a román néptáncok mozdulatvilága. Pedig a hat tétel hat, egykor létezett román néptánc-kísérő zene, leírások is vannak róla, hogy melyik táncot hogy járták, mi történt tánc közben. Láthatók is finom utalások erre a koreográfiában, de a mozdulatvilág maghatározója ennek dacára is Feledi János klasszikus baletten alapuló egyedi kortársbalett-nyelve. Évszázadok, különböző tájegységek és igen eltérő műfajok és stílusirányzatok találkoznak tehát a színpadon, és lám, békében, harmóniában megférnek egymással. Olyannyira, hogy a zenei és a mozdulat-disszonanciák is csak kifejezetten megtermékenyítik az önfeledt kortárszenés-táncos dzsemmelést.

 

 

Ebben a műfajban a zene vezető szerepe megkérdőjelezhetetlen, ám ez nem jelenti azt, hogy a táncnak csak illusztrátori szerep juthat. A szimbiózis a zenével, és persze a sokrétű, gazdag, kifejező koreográfusi eszköztár képes a táncot a zenéhez hasonló absztrakt szinten prezentálni. Ha ez sikerül, élvezhetjük a táncot is úgy, hogy közben nem akarjuk görcsösen megérteni a történet (ha ábrázol ilyesmit) mögötti üzenetét. És ráadásul mindeközben ugyanúgy átérezhetjük a lét totalitását.

A Hat táncban rendszeresen megszületnek ilyen pillanatok, de annak nem örvendezhetünk, hogy folyamatosan, elejétől végig létrejön e varázs. Feledi igen míves és színvonalas koreográfiája ennyire nem egységes és nem mély. Amikor teljes zene és tánc, zenész és táncos egymásra találása, és a mozdulatok ritmikájukban és jellegükben is zenéhez adekvátnak tetszenek, akkor létrejönnek ezek a bizonyos pillanatok, melyek bár nem mondanak semmi konkrétumot, mégis igen beszédesek és tartalmasak. Ezekre igaz a közhely: a mozdulat azt fejezi ki, amire a szó már nem képes.

E szint elérésére az esély akkor fogy el, amikor az absztrakt, elvont mozdulatok közé indokolatlanul sok hétköznapi gesztusnyelvi elem kerül, értsd: a tánc közben banális-profán interakciók, összenézések, reagálások láthatók. Ezt akár magyar betegségnek is gondolhatjuk, hogy a koreográfusok furtonfurt értelmezési kapaszkodókat, fordítási segédeszközöket illesztenek a táncnyelvbe, ilyet például a legtöbb nyugat-európai táncalkotó nem csinál, helyette elejétől végig magabiztosan és magától értetődően elvont tartományban fogalmaz. Ám ha visszagondolunk a cikk elejei Ouramdane-idézetre, az is nyilvánvalóvá válik, hogy a megátalkodott néző a világon mindenhol meg akarja érteni, konkretizálni próbálja a mozdulat mögötti üzenetet.

 

 

Ahhoz, hogy tudjunk úgy táncot nézni, ahogy zenét hallgatunk, mint mindent, ezt is sokat kell gyakorolni. Feledi János koreográfusi életműve különösen jó alkalmat teremt a gyakorlásra, mert a legtöbb alkotásában elvontan fogalmaz, és mértéktartóan alkalmaz segédanyagként triviális gesztusokat. Általában jól képzett, kitűnő táncosokkal dolgozik. Ez a Hat tánc esetében is igaz, pedig a gárda többsége igen fiatal. Bár ügyesen játszanak is, de akkor a legjobbak, amikor a mozdulat, a tánc vezérli az érzelmeiket, a jelenlétüket, és ez spontánul meg is mutatkozik rajtuk.

 

Feledi János – Feledi Project – Oláh Dezső Trió: Hat tánc

Zene: Oláh Dezső Trió.

Látvány és jelmez: Matisz Gábor, Feledi János.

Rendezés, koreográfia: Feledi János.

Előadja: Hortobágyi Brigitta, Tóth Brigitta, Hoffmann Luca, Kovács Eszter, Frigy Ádám, Erdélyi Zsombor, Feledi János, valamint Oláh Dezső (zongora), Oláh Péter (bőgő), Pecek Lakatos András (dob).

Várkert Bazár, Nemzeti Táncszínház, 2017. szeptember 28.

 

Fotók: Mészáros Csaba