Kalligram 2017/10

A Kalligram októberi számát Bánki Éva esszéjével ajánljuk.

 

Bánki Éva

Luogo di contrato (Ezra Pound Velencében)

 

Minden ebben a városban kezdődött.
Ezra Pound 1908-ban megérkezik Velencébe, ahol egy évig csatangol, nyelvet tanul, ismerkedik, és hallgatja, ahogy a gondolierék a legnépszerűbb nápolyi slágert fütyülik – mit fütyülik, „üvöltik”.

Ahogy a III. canto emlékezik:

 

A Dogana lépcsein ültem,
Mert túl drágák a gondolák, amaz évben,
S nem voltak „azok a leányok”, egy arc volt,
és a Buccentoro húszméternyire, üvöltve „stretti”,
s voltak a fény-keresztgerendák, amaz évben, a Morosinin,
És pávák Koré házában, avagy lehettek.
Istenek úsztak,
Tündök istenek, s toszkán, harmat-oszlat előtt.

 

Tandori Ezra Poundja a „tündök istenek” között élesebben megidéz egy csatornapart alsó kövén ülő, majdnem-fiatal magyar költőt is, mint Kemenes Géfin gördülékenyebb fordítása. De milyenek voltak a „tündök idők”, mikor a híres nápolyi sláger „ölelkezve” (stretti) felkiáltása végighasított a fény-keresztgerendák közt, a velencei utcákon? Eme fiatalkori Velencére az öregkori Velence árnyéka hull, mert a diadalmas európai bolyongásból (az álmodozó ifjút a III. cantóban a Burgos meghódítására törő Cid követi), az amerikai elmegyógyintézetből, utána Rapallóból (törvényes házasságából) szabadult költő ebben a csodálatos városban tölti utolsó éveit.

Ama 1908-as évnek (megrendezik az első londoni olimpiát, útnak indul a cserkészmozgalom, Budapesten megalapítják a Nyugatot) már nincs szemtanúja. De még élnek idős velenceiek, akik emlékeznek a csodás labirintus-városban menedéket talált öreg költőre.

Az osztrák származású, hírneves festőnővel, Liselotte Höhsszel az öreg Poundot is többször vendégül látó, dorsodurói házban beszélgetünk.

Liselotte Höhs fiatal lányként kötött barátságot az agg költővel. Kapcsolatuk baráti bensőségességére mi sem jellemzőbb, mint hogy Liselotte és férje, Giorgio Manera, Ezra Pound és Ezra hűséges élettársa, Olga Rudge éveken át együtt ünnepelték a karácsonyt. A sakkban a két férj, az amerikai költő és a nála jóval fiatalabb velencei ügyvéd is megpróbált a másik javára csalni – az egyik azért, mert a másik túl öreg, Ezra Pound pedig azért, mert Liselotte férje nem lát túl jól.
Ezra Pound halála előtt együtt ünnepelték az öreg költő születésnapját. „Nem kellett volna pezsgőt innom”, sóhajtott az öreg Pound, és Liselotte és férje már csak pár nap múlva, Torinóban tudta meg, hogy idős barátjuk meghalt.
A bensőséges, családi emlékeket kénytelenek vagyunk megszakítani egy kérdéssel: vajon Velencében mindenki ilyen szeretettel „fogadta vissza” az USA-ban háborús bűnösnek tekintett, elmegyógyintézetből szabadult Poundot? Liselotte Höhs beszámolóiból egy joviális, idős művész képe bontakozik ki: támogatja a fiatalokat, más világnézetű, fiatal alkotókkal (Allen Ginsberg, Pasolini) is lelkesen barátkozik, ifjú képzőművészeket segít, kiállítás-megnyitókon reprezentál, és természetesen „vannak zsidó barátai”. Mert Ezra Pound, magyarázza Liselotte, tulajdonképpen nem is volt antiszemita, csak a bankokat nem szerette.

Vajon ilyen haldoklást érdemelt-e a huszadik század egyik legnagyobb és legveszedelmesebb költője?

A Liselottéval való beszélgetés után a kislányommal sétálgatunk a Zatterén, a Dorsoduro negyed tengerparti korzóján, amit Pound – a valódi bűnhődés és ítélet nélkül elhunyt Ezra Pound – is annyira szeretett. A Zatterén, ahova csak a „válogatott”, a Canal Grandétól már megcsömörlött, műveltebb turisták merészkednek, de ők is annyian vannak, hogy még egy farkasbőrbe öltözött, agancsot viselő, vagy ötszáz éve halott öreg költő sem tűnne fel. Mindenütt angol, német szavak, elmormolt bocsánatkérések, egymáshoz dörzsölődő karok, lábak, fenekek – izzadtan, elnéző lassúsággal, de mégis a gazdagok magabiztosságával hömpölygő tömeg. Amolyan fordított „stretti” ez, álszent otthonosság, öregesen bágyadt ölelkezés.

Megalázni persze megalázták Poundot (ketrec, elmegyógyintézet), de elítélni nem ítélték el. Pedig Pound nemcsak „kritizálta” a hazáját, hanem el is árulta, és nemcsak a „bankokat utálta”, hanem a zsidókat is. A túlságosan lanyha megbocsátás épp a szavak irgalmatlan erejét vonja kétségbe – mert mit ér egy költő, ha már felháborítani se tud senkit? Ezrának nem adatott meg nyilvánosan „megvallani botlást úgy, hogy nem vesztünk igazunkból” (CVI. Canto).

Pound Velencébe való „visszatérésében” persze nincs semmi csodálatos. Mindig is a reneszánsz Itáliát tartotta egyik legfontosabb szellemi iránytűjének, hiszen nemcsak hatalmas költő volt, hanem figyelemre méltó romanista is, aki hitt a mediterrán kultúrák példaadó erejében.

Mi, kelet-közép-európaiak a Földközi-tengerhez, Velencéhez, Firenzéhez, a trubadúrokhoz, a latin nyelv(ek)hez a kifinomultság, a bölcsesség, a mértéktartás, a puhányság, a nyolcosztályos gimnáziumokban sulykolt, öreguras humanizmus képzetét társítjuk. Az amerikai gondolkodásban viszont könnyebben megférhet egymás mellett latin hagyomány és politikai radikalizmus. A marxista Louis Zukofsky, Ezra Pound nagy kritikusa és ellensége Catullust fordított, és „Mantis” címmel Marx-idézetekből álló sestinát(!) írt. Létezhet hát egy olyan intertextuális-kulturális háló, amelyben Jefferson, Mussolini és Nagy Sándor (a Pisai cantók Fuhrer of Macedonja) összekapcsolható. Ezek összesimulásából, egymásra találásából talán veszedelmesebb találkozások születhetnek.

Pound ars poeticáját, nyelvszemléletét joggal rokonítják közgazdasági nézeteivel.[1] Az embereknek a pénzt, a költőknek a szavakat kell örökös mozgásban tartani – különben válság tör ki, a nyelv elsatnyul, a társadalom megbetegszik és ellehetetlenül. De a szavakat csiszoló, mindig új és új szavakhoz kapcsoló, váratlan összefüggéseket megteremtő költő képe nemcsak egyes alternatív, Pound korában divatos közgazdasági iskolák nézeteivel, hanem akár a trubadúr ars poeticákkal is rokon. Arnaut Daniel, az egyik legnagyobb provanszál költő (akinek a cantóit Pound is fordította) egyik leghíresebb verse nyitóstrófájában a szavak ezermesterének látta magát (En cestsonetcoind’eleri / faucmotz e capuig e doli / e serant verai e cert / quan n’aurai passat la lima…[2]) Arnaut ötvösműhelye egy középkori pénzverdére is emlékeztethet.

Az esztétikum és a közgazdaság együttes vonzereje is magyarázhatja, hogy Pound miért vonzódott annyira egész életében a középkor legfejlettebb és leginkább autonóm kereskedővárosához, a luogo di contratóhoz, Velencéhez. És nemcsak Velencéhez, hanem annak bölcsőjéhez, a mára már szinte lakatlan Torcellóhoz is (CXVI. canto). Ha van város, amelynek gazdasági-társadalmi különutassága, idegensége (bizánci, itáliai és kelet-közép-európai vonásai) sajátos esztétikumként, barokkos triunfóként tárul fel az utazóknak, az éppen Velence. Itt bárki átélheti, hogy a gazdasági javak egészen sajátos birtoklása a művészi kreativitástól is elválaszthatatlan.
De az igazság és bűnhődés (valódi hatalom és felelősség) nélkül a szavak fúrás-faragása sem más, csak tét nélküli farigcsálás – vagy ha tetszik, bricolage, újrahasznosítás, felelőtlen játszadozás. Fény-keresztgerendák nélküli ölelkezés és megbocsátás. Vagy üres reprezentálás, unalmas, fel-alá sétálás, értelmetlen korzózás, litterae nihil sanantes (CVI. canto) tét nélküli sakkparti. „Másféle halálnak örülnék”, mondja Pound, a migliorfabbro egyik legjobb költőbarátjának, Eliotnak az egyik csalódott háromkirályokja.

Igen, másféle halálnak.

 

(Köszönettel tartozom Liselotte Höhsnek a beszélgetésért, Ingborg Sterzinger-Vidoninak, András Orsolyának, Szigeti Csabának, Zsávolya Zoltánnak a segítségéért.)

 

Jegyzetek:

[1] Kulcsár‐Szabó Zoltán: Forgalom és forradalom: Ezra Pound. In: Tiszatáj. 2013. Júl. 91–105.

[2] Martí de Riquer (editor): Poesías / Arnaut Daniel. Barcelona: Quaderns Crema, 1994.

 

 

A szám tartalma:

 

Villányi László

Finom bőrét

Dűnék között

(versek)

 

Ralf Rothmann

Csillagok, mélyen, odalenn

(elbeszélés)

Tatár Sándor fordítása

 

Lackfi János

Búcsú Brüsszeltől

Egy netentúli ajánlatról

Egy tengerentúli mentőlétráról

Három gyanús Janus

 

Kőbányai János

Pásztor Béla ismeretlen versei elé

(bevezető)

 

Pásztor Béla

Podraghi éjszakák

Vágbeszterce

Visszafelé a Golgotán

Vadászat

Út a magasságok között

(versek)

 

Uršuľa Kovalyk

A műlovarnő

(regényrészlet)

Vályi Horváth Erika fordítása

 

Tóth Kinga

Spoilerek (A twin peaksi bika; Egon; Logan; Marcella)

(versek)

 

Plonicky Tamás

Pongyola

(novella)

 

Pekka Piirto

Zengjen csak Sokrates

Eleuszisz (részletek)

(versek)

Polgár Anikó fordításai

 

P. Szabó Dénes

Játék a grundon

(novella)

 

Bánki Éva

Luogo di contrato: Ezra Pound Velencében

(esszé)

 

Ezra Pound

Első canto

(vers)

Fekete Gyöngyvér fordítása

 

Gömöri György

Kerényi Frigyes — egy polonofil magyar költő

(esszé)

 

Sántha József

A faluban furulyáznak

(novella)

 

„Hallottam, amit mond és nem felejtettem el”

D. Magyari Imre beszélgetése Kántor Péterrel

 

Mihálycsa Erika

„Hogy tudtál ilyen állapotos lenni?” – Az Ulysses stílusparódiáinak Szentkuthy-féle és új magyar fordításáról

(tanulmány)

 

Szilágyi Márton

Múzsalét vagy trauma? (Vajda Jánosné Bartos Rozália: Emlékirataim)

(kritika)

 

Lukács Barbara

„Valamiért most fontosnak tűnik a nyugalom” (Bódi Péter: Hipster)

(kritika)

 

Smid Róbert

Egy kis magyar trainspottingért szóló rekviem helyett (Bódi Péter: Hipster)

(kritika)

 

Szentesi Zsolt

Bőbeszédű hallgatás, avagy ha a kompozíció visszafelesel (Tompa Andrea: Omerta: Hallgatások könyve)

(kritika)

 

T. Tóth Tünde

Színpompás lajstrom (Orbán Ottó: Színpompás ostrom)

(kritika)

 

Bán Zoltán András

Arany János és az asztaltáncoltatás

NOÉ VENDÉGLŐJE – 36. számla