Részletek a Phytolegendáriumból

Évgyűrők

phytoikon

Minden évgyűrő má benne van a magba. Olyan ez fijam, mind a lílek ideje. Hugyan kő ezt értenyi? Hát hiszën a lílek ideje mírhetetlen, mer a lílek örökkí való. Olyan az, minha a növíny ëccërre lënne csak mag, ëccërre sarjanna, ëccërre bimbózna, virágozna és terëmne. Ëccërre hajtana, ëccërre száronna. Ëccërre bújna ki, és tére vissza a fődbe. Ëccërre lënne magzat, ëccërre lënne hajtvány, ëccërre lënne fijatal, ëccërre terebílësënne, ëccërre korhanna a egísz fa. Mer örökkí való. Má a szëmbe benne van a összes évgyűrő, minha bele lënne gyűrve a magba, minha a időt gyűrní bele a örökkí valóság. Mer ez a szëm nyílik, terëm gyükértű rügyig, ezen nyílik és szárod a örökkí valóság virágo. Ëgy világ van a szëmbe. Ez a szëm mindën évgyűrőre emlíkszik, azokra is, amëllikëk még csak lësznek. Mer olyan a évgyűrő is, mind a vízgyűrő, ha követ vecc a tóba és hullámot vet. Ezt a hullámot a esztendő veti, ahogy a idő a magot nevēlli. Mer mindën évgyűrő benne van a szëmbe. Az is ami kinevēte, az is, amit kinevēll belülle a esztendő. Ki bizony, ki a örökkí valóságbú.

 

A bűnök meséje. A bíkítlensíg mëg a hërkánkodás. A csóvány mëg a sinkófű.

phytoanekdota

A acsarkodás mëg a hërkánkodás mënt csak mindíg Maradon, akár a rígi világbo, akár mostan. Gyüttek-mëntek a rencerëk, mindíg bíkítlensíg vót a níp szívibe. Amikor a háború után visszagyüttek a cseszlovákok, fít a níp, hogy üldöznyi fogják a magyarokot. Mer emlíkëztek, mit mondott a Kónfáni, amikor vittík a zsidókot. Megájjotok, mer rátok is sor kerűl, në higgyítëk, hogy tík marattok! Gyütt is a szorongattatás, gyötörtík a magyar nípet, beszógátotás, telepíttís. Sokan nem maradhattak, vittík ikët. A mieink helire mëg behozták a szlovákokot. Akkor is bíkítlensíg vót, mer nem tutta a níp, hugyan íjjën ëggyütt. Ētartott, míg összeszokott a níp. A maradi, mëg a új. Sok vót akkor ám a bíkítlenkëdő. Van, aki azt fájlóta, hogy a rokonságát kivittík, a portájjukra mëg behozták a tóccsaládot. Azok mëg azt fájlóták, hogy minek gyüttek ide, minek hatták ott a otthont. Há ugyi ígírtek nëkik mindënt, oszt vagy meg lëtt, vagy nem. Szídítëttík a nípet, mer likvidányi akarták a magyarokot, itt a maradi fődbű, igaz nem úgy, mind a zsidókot, kiírtanyi, de áttelepíttenyi. Ezëkkē a szlovákokkā ēhitettík, hogy itt még a keríttís is kóbászbú van, bor folik a kutakbú. De azok legalább önlít gyüttek, a maradiaknak mëg mënnyi köllött. Hát amikor megírkeztek, assë tutták, hogy itt maradnak. Mer itt csak magyar szót hallottak, aszittík, hogy még Magyarországon vannak. Mer asz nem monta nëkik sënki, hogy nem szlovák faluba viszik ikët. No de vót is ám maradon összetűzís, még halálos baleset is. Mer ëgy szlovák legínt lelőttek a maradi legínyek! Mer hergētík a nípet a bíkítlenkëdők. Hogy vót, mi vót, nem tuggya sënki, összeszóllākoztak, íjjēl lelőttík a uccán, mer halált terëm a bíkítlensíg bűne. Pedig azok a szlovákok, kérlek alássan, szebben beszéltek magyarul, mint mi, maradi embërëk! Szépen beszéltek, nem ilyen maradiasan. No hát azok së a marsrú gyüttek, hanem csak a szomszídbú, dógos parasztníp vót ais. De anník én ezëknek a hergelőknek! Ki kéne kötnyi ikët, jó ēvernyi csóvánnyó, addig, míg maga alá nem pisáno, hogy a bűnt kiverje belülle! Csípős termíszetű a csóvány, ezér jó a indulatosságro. A sinkófű, ami nem terëm virágot, mind a bíkítlensíg. A sinkófű igën jól kitisztíccsa a testët, lehiggassza a hőzöngőköt, lehűtti a maródoskodókot. Ez segítëtt a Szabadosjankó esetibe is. No látod, a neve magyar vót, de mëkcsënnyē írta, osztán még a nevit is áttíratta Szabackijanóra. Nagy matyicás lëtt ez a Janó, magyarú meg nem szóllāt vóna. Vót annak ëgy lányo, a Ancsa. Olyan takaros, dógos lëány vót. Hát a Lëlovicsamibátyáddó hugyan, hugyan nem, ëgymásbo szerettek. Pedig akkor nem írinkëztek a nípek, mindënki tartotta a magáét, së a kocsmábo, së a templomba. No nem is csuda, maradi katalikus templomba a lábuk be nem tëttík, hát ëvangélikusok vótak, úgyhogy a házokná miséztek, amíg ē nem kíszűt a szlováktemplom. Nem is szabadott a Ancsánok udvarónyia, mer a Jankó megmonta, katalikus gyerëkët, ráadású magyart, a házbo në hozzon. Pedig akkor még magyar házbo laktak, a Mónárdiniékébe, azokot kivittík Miklósiba. De ahogy mënt a idő, a szerelëm ellen tënnyi nem lëhetëtt sëmmit. Hijábo vártok, hijábo próbáto a Ancsa a apját púhíttanyi, az nem adott alább a bíkítlensígbű. Ëccër, amikor titokba talákoztak íjjē, mer olyan hosszú telek vót ez a mónártelek, a Gyöpökre mënt ki. Hát meglátto ikët a Jankó, kitagatta a lányát, ēhajtotta otthonrú. Ammëg ēmënt ëccál magábo a Lëlovicsamribátyádékho. Osztán összeesküttek, igaz templomba nem lëhetëtt, mer a Ancsa meg akart marannyi a hitibe, úgyhogy a emenvén esküttek. Így osztán ídëgétek, de a öreg Jankó feléjük së mënt. Ha a uccán látto a lányát, ēfordította a tekintetit. Pedig má a onokájjo is megszületëtt. Ëccër osztán ēkezdëtt betegëskënnyi a Jankó, nem bírt mënnyi, mígnem ágynok esëtt. Hogy köszvíny kínozta-ë talán, nem tunnyi, Öregapád nem monta sënkinek. Mer nemsokáro, mikor má igën kínlódott, saját lábán mënt ē Öregapádho, pedig lípnyi së bírt, főkēnyi is alig tudott. No csudákozott is Öregapád, mer azzā a szíp magyarságávó köszöntötte, kérlek, segíts a bajomon, mert az orvos sem talált rá gyógyírt, monta. No, te öreg Jankó, csapta össze kezit Öregapád. Megvan a gyógyírja, el is mesézëm! Útra kő kēnëd a fájós lábodon, de nem kő messzire mënnëd, csak a ëccëm lányodho. Ahun útközbe a árokparton sinkófüvet lácc, szëdd le mind. A lányodtú mëg kírjé a portájjukrú szëdëtt csóvánt. No, nagyokot hāgatott ēre a Jankó, nem teccëtt a dolog nëki. De hát a fájdalom szava nagyobb vót, kezelábo ödémás vót. Az mind a sok indulattú van, a bíkítlensíg mírge miatt dagad, a maródoskodás fájdíccsa. Prëcso nyënájgye pokoja tvojë szrccë, gdo z nász mózsë za to, akí ho panyëbozsë sztvoril, sëcci mámë rovnaké srcce, öreg Jankó, monta nëki. Eriggyé, míg nem kíső, bíkíjj meg szívedbe. Osztán ē në felejcsd útközbe mondanyi a üdvözlígyet, mindën lípísbe! Nyëmáme mi üdvözlégy, mi zme evagélikusok! No, hát akkor, felēlli Öregapád, imátkozd a occsënást. Ha ezt mind megtëszëd, a sinkófüvet a árokpartrú, csóvánt a lányodtú összeszëdëd, megtöröd, leforázod, vizit iszod, lábod vele forrón beboríttod, bajod ēmúlik, bugyës zdraví. Így is lëtt. Vót is nagy összeborullás. Hogy mi törtínt, hogy törtínt, nem tuggya sënki, de vígül is összebíkűtek. Ez is mutassa a csóvány mëg a sinkófű erejit. No mëg a occsënásét!

 

A sarjúbëngézís

phytoanekdota

Gyertyaszentölő havábo, télvíz víge felé hānak meg a legtöbben. Öreganyád së írte meg a kikeletët. Olyanok, mind a apró gyërtyalángocskák a Gyertyaszentölő Szüzmárjácsko koronájjábo. Olyanok, mind a sarjúk a fődbe. Amikor má a fótokba óvatt, jegesre fagyott hovon hasraesik a napsugár, amikor má ëccsëpët mosolog a nap, má lëhet mënnyi sarjút bëngéznyi. Legjobb a csóvány, mer attú megeddződik a télbe ēgyötört test, mëg főmelegítti a embërbe fagyott lelket. Ezér osztán vërës a csóvány sarja, mind a izgó, zsarátnoknak mongyák maradon túl, mëg lila mind a alkonyat. Olyan picinyëk, istenëm, alig lëhet ikët észrevënnyi. Olyan ez mind, mind a főtámodás. Monta Öreganyád.

 

Öregapád fájjo

phytoanekdota

Amikor még csak olyan gézëngúz gyerëk vót Öregapád, talákozott ëggy vín tatussā, ēggy olyan tudományos embërrē. Nem ismerte assënki a faluba, kint lakott a Szamárdűllőnn túl a sënkifőggyin. Vót annak ëggy fájjo, allëtt Öregapádé, miután meghāt. Mámo má nem áll az a fa, inkább fekszik, ki van az dőve. Öregebb vót az a fa, mikor megszületëtt, mind a Öregapád, mikor meghāt. Szít van az a fa esve, má kituggya mőte korhad. Amikor Öregapádot temettík, nagy vihar vót, mëndörgött, dőt a eső. Aszongyák, akkor csapott bele a villám. Szentijjés lövődözött. Amikor még csak olyan gézëngúz gyerëk vótá, talákoztá Öregapáddó. Kint bologtá a határbo, nyákás ëggy idő vót, köd, nyirkos vót mindën. A mocsolábú hallaccott a ínekszó, minha a főd alú szóna. Te mëg, mind afféle gyerëk, aszitted, hogy a szípasszonyok mosnak a tópartonn, nos közbe dalónak. Bemënté a nádosba, sásbo, árkon-bukron kërësztű vezetëtt a utad. Oszt a tóparton nem a szípasszonyok mostak, Öregapád dalót ëggy istenës fűzfánn. Hatalmas törzse vót, ëggyik ágo a vízbe hajlott. Akkora törzse vót, hogy be lëhetëtt ányi a ágoji közé. Öregapád mëg ínekőt a fábo. Agyonisten Öregapám, há maga még mér ínekőll ittend ebbe a fábo? Te gyerëk, a rossznyavalát hozod rám. No gyere csak ide fijam. Látod, itt ezt a törcsöt-ë. Látom, jó nagy. Kitörött belülle a ág. Kikorhatt. No ájj oda a luk fölé, oszt ínekőjjé bele valamit. De szípet ínekőjjé, mer ha nem, még bele taláhocc esnyi. No ínekőté is, zengëtt bele a purhás fa, mind a angyalok karaji. Oszt minek ínekőll ebbe a vín fábo, Öregapám? Altatódalt íneklëk. Altatom a ördögököt, fijam. Oszt minek azt Öregapám? Jaj, gyerëk, nemjó világ van. Kevíl a níp, hitetlenyëk. Igen könnyű rávënni ikët a bűnre. Hát ha a ördögök ki talánok gyünnyi, nagy galibát csinánánok. Ki is gyüttek má ëccër-kéccër, mőte itt vagyok a sënkifőggyin. No de ha mind kigyünne, úgy megürűne a pokol, a főd meg olyan nehéz lënne a súlyos bűnöktű, hogy beomlanánk mind a pokol feneketlen fenekibe. No mi van, gyerëk, megjetté? Jobb fínyi, min megjennyi. Ijeccsígre a legjobb gyóccër a ínekszó. A Síposvëra mindíg ínekőll, ha a temető mellett mëgy ē. Fínek a cigányok a halottaktú. Émmëg a ördög incsēkëdísitű fíllëk. Ezér iszok csóvántëját. Ammegerősítti a szívet a kísírtís ellen. Ez a másik orvosság. No te gyerëk, émmá kifottam a szuszbú, ínekőjjé be valami szíp litániját, be në talájjon dőnyi a főd a sok bűnös alatt. Evvót a Öregapád fájjo. Há máro má tisztáro szítkorhatt, megëttík a gombák a fírgek, mind a sírba. Attul a vín tatustú örökőte, ammëg ëccercsak ëggy nap ētünt öregapád mellű, minha a főd nyēte vóna ē. Odadobta Öregapádnok a lajbiját, nos ammire visszanízëtt, má nem vót sëhol së. Osztán meghāt Öregapád is, belevágott a ménkű, annak is hetvenhét esztendeje má. Tavasszā āra jártom, kisarjatt. Ëggy gyënge ág hajott ki belülle. Osz kituggya mér vót az a nagy villámlás. Szentijjés legyütt a tüzes szekérën Öregapádér. No, azóta sënki së altassa a ördögököt a faluba. De azóta csak ëggy dolog nem hagy nyúgonyi. Hogy az a hajtás, ami most sarjad, ha megnyőll és megmarad, ugyan az a fa lëssz-ë, mind ami kidőt, vagy së. Öregapád biztos tunná a váloszt. Nagy tudományos embër vót a tatus.

 

A kígyófű

phytoenigma

A kígyófű igën jó a sebëkre. Mindënféle sebre, horzsolásro, marásro, daganatra, húzódásro, zúzódásro, de még a szív szákájjáro is. Mer ëggy száko van a szívbe befúródva, ott a gyulladás gennyekët romlaszt. Ez a halál, a bűn fullánkjo. Azé a kígyójé, amëllik megmarta Évanyánkot. Öreganyád igën fít a kígyóktú. Pedig íletibe nem látott kígyót. A siklótú fít. Ha megneszēte, hogy siklók vannak a kerbe, ki së akart mënnyi, fít. Öregapád csak nevette, há mitű físz, hisz fogatlan az, mind Öreganyám vót, hottunna ammá marnyi, hisz nincs fullánkjo. De Öreganyádnok, szó së kevés, annyi së hasznát. Nem szívēhette a kígyót. Ëccër osztánn a kerbe asz vëszi észre, hogy mászik a kígyó a fa tövibe. Akkor Öreganyád összegyúrta a fejit. Abbú mëg kiesëtt ëgy szëm bölcsessíg. Mer Krisztusurunk monta. Lëgyetëk bölcsek, mind a kígyók, mindënnek tudósaji, jámborok, mind a galambok, mindënnē bíkibe. Evvót a orvosság. Mer Atyámteremtőm monta Évanyánknok. Mátú nincs a kígyónak lábo, a főd porábo siklik, csúszik-mászik, elülled mënekűll, mer össze akarod taposnyi a fejit. Krisztusurunk mindën bűnnek orvosa lëtt. Mer hijábo próbáto Évanyánk összegyúrnyi a kígyó fejit, ammindíg ēmënekűt elülle. Azóta asszon nem áhossa a kígyót. Ëgyedű a szeplőtelen Márjácskánok sikerűt összegyúrnyi a fejit. Mëg Öreganyádnok. Így osztán legyőzte a bűnököt. A fejibű mëg kiesëtt ëgy fehír szëm. No azt Öreganyád elűtette, hát láss csudát, virág lëtt belülle. Úgy nyőt, kígyózott a indájjo, siklott a virágjo, kígyófű nyőt belülle. Asz vitte Öreganyát mindën szülíshë. Mer az igën jó a sebëkre. Legjobb pedig a anyák sebire. Mer amíg a gyerëk meg nem születik, szeplőtelen. Há ëggy test ám ē së bírna két bűnös lelket! De amikor mekszületik, bűnbe születik. Megsebzi a annyát, sebbű születik. És mi a anyák sebe? Hogy bűnre szülik a fijaikot. Hát a Márjácsko győzedelmeskëdëtt, összegyúrta a sikló fejit. Így osztán fájdalom nékű szülte a Kisjézust. Ammëg szeplőtelen maratt, mind a annya. A kígyófű jegyzi. Nem a bűn gyün a tudásbú, hanem a tudás a bűnbű. Olyan ez, mind a Paradicsomkert fájo.

 

A gyükerek

phytoikon

Úgy gyün a lílek ereje, mind a gyükerek nyövekvíse. Monta Öregapád. Krisztusurunk a igaz tő. Igaz, ez jelënti a igét. Mer a igébe gyükerezik a igasság, ezér a rígi nagy prófétákot, szentëkët jelënti. Ott mëgy a Szentijjés a Ëlizëussā, ott uralkodik Salamon király, Szendávid ínekőll, Szemmózës mëg vezeti a nípet, ott van Ábrahám is, Sét, Ádámatyánk lekkissebb fija, ott űll a apja ágyáná. Ádámatyánk ágyábú, annak is kődökibű nyőll ki a szentëk fájjo. Mer Ádámatyánk a számüzetísbe a sënkifőggyin ëccër a Szenlílek këgyelmibű megámotta, hogy belülle sarjad majd a lílek ereje. Krisztusurunkot látto, a nagy szentëk fejit, mer a Krisztusurunk a igaz tő, belé mëgy mindën gyükér, belülle hajt mindën ág, ág a virágját, virág termi gyümölcsit, ez a ëvangéljom nëktárjo. Így osztánn a lílek ereje kërësztűmëgy Krisztusurunkon. Mer Krisztusurunk monta. A szűk kapun mënnyetëk be. Így osztán ha nem lëtt vóna Ádámatyánk, mëg a rígi nagy próféták, nem lëtt vóna Krisztusurunk së. Nincs meg a tő gyükerek nékű, së a gyükér tő nékű. Mindën ág a tőbű hajt, gyükereik tápájják. Ezëk a apastalok mëg a szentëk. A gyükér a fődbű vëszi a erejit, ez jelënti Atyámteremtőmöt, a ágok mëg a napsütísbű, ez jelënti a Szenlílek erejit. Úgy mëgy a lílek ereje, mind a ágok nyövíse. Asz termi a ëvangéljomot.