Gengsztertársadalom

A Szkéné Színház, a Nézőművészeti Kft., a Vádli Társulás és a Jászai Mari Színház közös produkciója, a Szikszai Rémusz rendezte Kutyaharapás a 2017. augusztus 25. és szeptember 2. között megrendezett nyíregyházi Vidor Fesztivál fődíjasa lett. A fesztivál történetében kivételesen ugyanaz a produkció nyerte el a legjobb nagyszínházi előadás Dottore-díját, valamint a legjobb rendezőnek járó Capitano-díjat is.

 

 

Székely Csaba Kutyaharapása egy sikertelen bankrablás története. A gengsztergóré Dzsóbácsi fiának, Kicsidzsónak az első (és utolsó) saját, tökéletesen megtervezett és elpróbált akciója – egy bizarr összetételű csapattal. Van itt román, erdélyi, cigány, magyarországi magyar (aki homokos és neonáci) és egy álruhás rendőr is, ráadásul mindenki álnéven: a magyar a Román, az álruhás rendőr a Szerb, a magyar náci az Ukrán, a Szlovacsek Ricsárd néven anyakönyvezett székely a Tót, a román a Zsidó, csak a cigány marad Cigány („a szemét rasszisták!”). A tökéletes bűntényből mégis rendőri rajtaütés és vérfürdő lesz. A Szerb a darab elején egy bevásárlókocsiban haldoklik egy kihalt raktárépületben, a Román és a Cigány közben – a megbeszéltek szerint – Dzsóbácsit várják és az áruló kilétét találgatják, a többiek pedig vagy elmenekültek, vagy halottak.

A tarantinói párhuzam egyértelmű: az 1992-ben bemutatott noirt, a Kutyaszorítóbant a magyar közönség számára főként a Bányavidék-trilógia szerzőjeként ismert Székely Csaba írta át, illesztette rá a mi valóságunkra, azaz a mai magyar gengsztertársadalomra, zsidózással, cigányozással, migránsozással, békemenetezéssel. Az eredeti film, „amit mindenki látott, de senki sem tanult belőle”, maga is fricska: a rendőrökkel körülvett raktárépületbeli végkifejlet egy 1987-es honkongi akciófilm másolata.

 

 

A filmes eszközök, vágások Szikszai rendezésében is jelen vannak: a haldokló rendőr, azaz a Szerb egy síkképernyős tévén nézi a Dead Line Airlines vicsorogva bájolgó stewardess-halálangyalát, aki ily módon elemeli a történetet a valóságtól, miközben keretet is ad neki, s egyfajta transzcendens elemet is a játékba hoz. Pálmai Anna halálangyala visszaszámol: Szerbet a haslövés utáni agonizáláson kíséri át, míg a közönséget visszafelé vezeti az időben, a szereplők szövevényes viszonyain, előéletén, a bankrablás előkészítésén át egészen az utolsó vérfürdőig.

A kritikák a tévés bejátszásokat nagyjából egyöntetűen a Szerb tudatmódosult állapotának, látomásnak, anyagában színházidegen, s ezzel együtt zavaró, felesleges narrációs elemnek ítélték. Holott a Kutyaharapás angyala a tapasztalható és a transzcendens világot összekapcsoló, azok határán játszódó kétszintes dráma paródiájaként, és egyfajta istenszem-parafrázisként is értelmezhető. A stewardess-angyal ugyan megjelenik a képernyőn, még beszél az agonizáló rendőrhöz, de a Tótnak a tévé egy jelenettel később már nem kapcsol be, csak idegesítően „tik-tik-tik-tikkel”. A darab elveszett lelkei már nem tudnak kapcsolatot létesíteni a másik szinttel, nincs beavatkozás sem, a világszintek nem kommunikálnak többé egymással.

 

 

A filmes párhuzamoknál maradva, Székely Kutyaharapása egy egészen bizarr konstelláción alapul: Tarantino látvány- és filmvilágából nő ki, viszont rákapcsolódik Nemes Jeles László Oscar-díjas alkotására, a Saul fiára is. A bankrablás előtti utolsó órában Dzsóbácsi pincéjében összegyűlt gengszterek kicsinyesen és a végletekig feszítetten vitatkoznak: a Cigányt a Tót állandó tévékapcsolgatása zavarja, a Román a folytonos félbeszakítgatás miatt nem tud egy „kibaszott kérdést” se feltenni a Saul fiáról, az Ukrán „nem látta a filmet, de nem is tetszik neki”. Mindezt a Zsidó Saul fia-elemzése szakítja meg. Ez a monológ, ahogyan Szikszai románul okosítja ki a bandatagokat a filmbeli fiú rituális temetéséről, temet(het)etlenségéről (amit a Tót fordít magyarra a többieknek: a gyerek az élet, Saul az élettől akar illően elbúcsúzni), súlyozza le az egyébként sok helyen lebegő gengszterközhelyeket. A rendőr, Nagypál Gábor úgy tud észrevétlenül beépülni a bandába és tudja elaltatni a többiek gyanakvását, hogy a Román, Mucsi Zoltán a halott barátja fiának hiszi őt, akit tanítania, és akiről gondoskodnia kell. A lassú, gondosan megtervezett elhitetés folyamata az, ahol a történet igazán súlyt kap. A beépülés első lépéseként a Szerb tanúja lesz annak, hogyan vág át bravúrosan az álhomeless Román két, a békemenetre érkezett turistát. Második lépésként a halott barát sírjánál találkoznak, Mucsi koccint a síremlékkel, majd megfogadja neki, hogy vigyáz a fiúra.

 

 

Az előadás erőssége éppen ezekben az ütős, izgalmas karakterekben van, ahogyan minden (etnikai, vallási, erkölcsi, földrajzi, nemzeti, politikai, nyelvi stb.) szempontból ütköznek egymással. Tarján Tamás Pótszékfoglaló-beli kritikájában szintén a „páros jelenetek” erejét emeli ki a darabbal kapcsolatban, ezekben látja a rendezői/színészi fegyelem és figyelem maximumát. A Szerb–Román páros meggyőzése és hinni akarása mellett ott van még Kicsidzsó és az Ukrán szerelmi története, Dzsóbácsi szenilitása és vonalassága, a Dzsóbácsi-örökség elől ezzel az első és utolsó nagy akcióval menekülni akaró, egyébként vélhetően erősen gyógyszerezett Kicsidzsó drámája, a Román hasnyálmirigyrákos felesége kezelésének költségei (mint indíték) és az Ukrán megfékezhetetlen agressziója, dührohamai (ami az igazi tragédiát végül is kirobbantja).

A rendőrök karakterei ugyanazzal a morállal és ugyanazokkal a fogalmakkal operálnak, mint a gengszterek. Gengsztermintára „étereznek” például ők is, azaz így nevezik a csaláshoz szükséges feltételek megteremtésének stádiumát. Az immoralitás kategóriái is mintha hasonlóan működnének a bűnözőknél és a „törvény urainál”: a kihalt raktárépületben csapdába esett társaik életét ugyanúgy beáldozzák a cél érdekében. S a cél az, hogy Dzsóbácsit elkapják.

 

 

Szikszai Rémusz rendezése a tőle megszokott módon bravúrosan kezeli a színpadi csendet, szándékosan, zavaróan, sőt bántóan zökkenti ki többször is az előadást a saját ritmusából – és éppen ezek a zökkenők, ritmusváltások, diszharmóniák, intarziák az előadás csúcspillanatai. A Zsidó-Szikszai román nyelvű filozófiai minielőadása, a Román-Mucsi saját zoltánságát és mucsiságát a többieknek bizonygató nagyjelenete („nem, nem János a keresztneve az elmúlt 200 évben Magyarországon legtöbbet káromkodó-üvöltöző színésznek, és nem, nem is Guccsi Zoltán!!!”), és a bankrablás főpróbája, a stopperrel mért három (!) perc néma csend, amit Dzsóbácsi gonosz manóalakja celebrál.

Székely Csaba gegjei nagyon nagy arányban találnak be – mind a közép-európai áthallások, mind pedig a karakterek sajnos bántóan ismerősek és valódiak. A Dead Line Airlines „reklámfilmjéről” is nehéz eldöntenünk, hogy az áhított üdülőparadicsom felé ugráló, hibátlan szépségű halálangyal otthonos-fapados vagy szürreális jelenség-e, Varga-Járó Ilona zseniális díszlete pedig a cselekményt éppúgy helyezheti egy sosemvolt pince-bunkerrendszerbe, mint egy Auchan-áruház esti, kihalt személyzeti parkolójába. A Kutyaharapás érzékenysége-érzéketlensége éppen abban rejlik, hogy ez a gengsztergegekkel túlcifrázott, tarantinói krimi mindenkinek pont annyira szól a magyar valóságról, és annyit mond el a mai magyar közállapotokról, amennyit mi egyáltalán készek vagyunk meghallani.

 

 

(Szkéné Színház, 2017. szeptember 24.)

 

Dzsóbácsi, a góré: Fodor Tamás

Kicsidzsó: Bercsényi Péter

A Szerb: Nagypál Gábor

A Román: Mucsi Zoltán

Az Ukrán: Király Attila

A Cigány: Kaszás Gergő

A Tót: Katona László

A Zsidó: Szikszai Rémusz

A Rendőr: Kovács Krisztián

Berkovics, ezredes: Kardos Róbert

Halálangyal, a Dead Line Airlines Stewardesse: Pálmai Anna

 

Díszlettervező: Varga-Járó Ilona

Jelmeztervező: Kiss Julcsi

Dramaturg: Szikszai Rémusz

Video: Újvári Csaba

Fény: Mervel Miklós

Hang: Molnár Péter

Szakmai tanácsadó: Ambrus Attila

A rendező munkatársa: Gyulay Eszter

 

Rendező: Szikszai Rémusz

 

Fotók: Mészáros Csaba