Király Kinga Júlia – Apa Szarajevóba ment

Király Kinga Júlia új regényét egy részlettel ajánlja a Kalligram kiadó. 

 

 

Elásott galambok

 

Mentünk az úton, dunsztom se volt, miféle megfontolásból, s főként mi végre csapódtam Ask Burlefothoz, aki rám se bagózott, órák óta a Ring of Fire-t hallgatta, és Johnny Cash nejét is megszégyenítő orrhangon kornyikálta a Burns, burns, burnst, míg én a kerteket bámultam – a kókadt katángkórókat és a levitézlett leandereket. A messzi lankákon fossárgára érlelte a tarlót az aszály. Anyám szerint csak annak van köze a földhöz, aki elfogadja a halált. Ezt akkor mondta, amikor lett végre egy különbejáratú ágyásom a nagyanyám kertjében, én meg túlöntöztem a dughagymáimat. Ötéves múltam, de csak pár hónappal később, a tavaszi dugványozáskor kaptam meg a karácsonyi és egyben szülinapi ajándékomat: egy másfél négyzetméteres ágyást a vajasalmafa alatt, amit azonnal be is ültettem zöldhagymával, aztán addig öntöztem, mígnem a föld bugyborékolni kezdett, mint egy buffogó.

Eridj szépen játszani, hessentett a fenekemre anyám, és az ásóval visszaforgatta a földbe az elrohadt hagymákat, hogy komposztálódjanak.

Egy darabig ott maradtam, néztem, amint az agyagos föld elnyeli a megbarnult hagymaszárakat. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ne sírjam el magam. Felnőttnek akartam látszani, mert szíven ütött, hogy nem bízik bennem, hogy a földhöz, ami számára a legnagyobb kincseket rejtegette, még kicsinek tart. De ő úgy belemerült a komposztálásba, hogy végül, némi vigasz reményében eloldalogtam galambfarkat sózni, Szász Karcsi ugyanis nemrégiben azt mondta, hogy abból lesz a madártej. Karcsival már óvodába is együtt jártunk, s egy napon azzal állt elő, hogy ha megmutatom neki a csúnyámat, cserébe beavat a madártej rejtelmeibe. Előbb megsózod, majd megfejed, mondta az óvoda mögött a szoknyám alá guggolva, és közben ciccegve, fanyalogva mustrálgatott, aztán még hozzátette, hogy nem vagyunk kvittek, valami mást is mutassak magamból, mert ez itt köszönőviszonyban sincs azzal, amit a blokk előtt hallott a nagyobbaktól. De hát mimet mutassam meg neked, kérdeztem elgyámoltalanodva, ő pedig beérte az egyetlen lyukas fogammal, amit a nyelve hegyével betömködött. Elég nagy perpatvar lett belőle, Erzsike néni, akinek hajnali pírral futtatott holdarcából mindenhová elért a szúrós szeme és borszagú lehelete, még azon melegében bekérette a szüleimet, és sipítozva egyre csak azt hajtogatta, hogy hát ő, hogy hát ő, még ilyet, majd hogy a leánka nem csak csókolózik, de a hosmonnyákját is mutogatja mindenfelé.

Mindenfelé, röffentett egyet apám.

Na jó, nem mindenfelé, hanem a fiúknak. Hogy mást ne mondjon, például Karcsinak.

Ja, az más, nevetett apu, és hazafelé megkérdezte, hogy szerintem stramm fiú-e Karcsi.

Nem, szipákoltam, mert nem tudtam, mit jelent a stramm, de nagyon ügyes: még madártejet is tud csinálni.

Hát, az bizony nem smafu, vágta rá apu, majd elővette a zsebkendőjét, és kifújta az orromat. Leégett a gyertyád, Gelsomina, mindig így mondta, ha a taknyom belecsüngött a számba.

A madártejet azonban, miután egyes egyedül én vittem el a balhét, tehát mégiscsak kvittebb voltam Karcsinál, mindenképpen ki akartam próbálni.

Nagyanyám kertjének végében egy kávátlan kút állt, furnérlemezzel takarta le apám, és házilag gyártott hidroforral vezette ki az öntözéshez a vizet, aminek a galambok is nagyon örültek, lévén csapatostól jöttek, mint a völgybéliek – így hívta nagyanyám a regátiakat – a sarki presszó elé. Az egyik annyira csámpás volt, hogy a társai folyton kilökték a sorból, s ha a vajasalmafára nagy károgva letelepedett a varjúcsalád, idegesen verdesni kezdett, majd bemenekült a gyöngyvirágok alá. Ezt a galambot már aznap kiszemeltem, mikor az Erzsike néniféle perpatvarból hazafelé tartva beugrottunk nagyanyámhoz, aki engesztelésképpen zserbóval várt, úgyhogy most, vagyis hát a dughagymás kudarcot követően nagy gonddal besóztam, nem csak a farkát – de sajnos kisvártatva kimúlt. Anyám segített eltemetni, nagyanyám pedig átölelt, és elmondott érette egy imát. Aki békét szerez a magasságban, szerezzen békét mindnyájunk számára, és mondjuk együtt: úgy legyen. Ezen mindjárt jól össze is vesztek apámmal, aki szerint nem kell a felhajtás, egy galamb még nem a világ, mire a nagyanyám a fejéhez vágta, hogy ne ágáljon, mert nem ő dönti el, hogy ki vagy mi jelenti a világot egy gyereknek, és hogy isten nagyobb szabadság, mint amit ember, egyedül vagy másokkal összeállva, valaha is összevakarhat magának. A vita belefolyt a délutánba, gereblyélés közben is átszólogattak egymásnak, végül apám beadta a derekát, és megígérte nagyanyámnak, hogy egy év múlva beírat hittanórára – a Keresztelő Szent János plébánián.

Másnap reggel az első adandó alkalommal kiástam a szegény párát, mert látni akartam, nem bújtak-e ki a kis galambok, anyám azonban visszaboronáltatta a földet, és elmagyarázta, hogy a galamb nem hajt friss sarjakat.

A galamb tojásokat rak, lépett közbe apám, tojik.

A lótetűk is tojnak, mondtam. Meg a krumpli is. A föld alatt!

Lótetvek, pontosított apám. Úgy mondják: lótetvek.

A vitát lezártuk, mondta erre anyám, s hallottam, hogy még odamorog egyet az orra alá.

Nem kéne hagyni, hogy közel kerüljön a földhöz, dohogta, de a nagyanyám letromfolta, hogy közel vagyunk ahhoz mindannyian.

Órák óta gyalogoltunk. Ask a fejébe vette, hogy ruccanjunk le a boszniai Medjugorjébe, utána pedig nézzük meg a visokói piramisokat is. Sajgott a fejem. Az előző éjszaka szépen beittunk, reggel azonban megnyugtatott, hogy semmi olyat nem csináltunk, amitől feszélyezve érezhetném magam. Not by a long chalk, mondta minden szótagot külön hangsúlyozva, és megesküdött a legdrágább kincsére, amit nem jegyeztem meg az idegen hangzás miatt. Mindenesetre kényelmesebb volt hinni neki. Az éjszakának főként az elejére emlékszem, mikor a pokol hőtani hatásáról tartott kiselőadást. Szerinte ugyanis, minden babona ellenére – már ha elfogadom, hogy a babonák gyakran épülnek tényleges megfigyelésekre, tehát empirikusabbak, mintsem gondolnám –, maga a világmindenség a pokol, egy gammasugárzásoktól terhelt kénlánc, ami minden egyedre rátekeredik. Gondoljak csak bele. Belegondoltam. Majd hogy a világmindenségben a víz is perzsel, tűzből van minden, az élet is abból fakad. Tűzből született egykor a földünk, tűzeső hozta az első DNS-eket, vagy legalábbis a szerkezetük töredékeit. Egyetlen isten van csak, a tűz istene, szónokolta. Minél sebesebben élünk – márpedig erre vágyunk, sebesen élni, nem igaz, dörögte ellentmondást nem tűrve, bárcsak én is az oslói egyetemen tanulhattam volna, istenem! – annál jobban égünk. Nyelvünkben hordjuk a súrlódási együtthatót, az utolsó tényezőt, amely az eredet emlékezete.

Egyébként nagyon hamar berúgott. Sokkal hamarabb, mint én.

Ne csodálkozz, rémlik, mintha mondtam volna, répán és extrudált kenyéren élsz.

Csakhogy isten nincsen, csattant fel újra, girnyák volt, vékony a hangja, és ettől iszonyúan röhejes. Istent mi találtuk ki magunknak, s ahogy egyre beljebb haladunk az időben, már ha van idő, és azon belül a beljebb fogalma, úgy vetkőztetjük ki önmagából, úgy kerül egyre távolabb mindentől, amihez közünk lehet. Mert kezdetben mi volt? Na, mi? Voltak ilyen-olyan fejek. Kopaszok, szakállasok, előremozdítók és visszahatók, okos lány vagy te, nem sorolom. Aztán már csak isten fia volt. Neki az arca. Aztán jött Mohamed, akinek viszont nincsen arca, sehol egy kicseszett kurva arc, baszki, és ettől ő lett a legfélelmetesebb. Itt megtántorodott. A Harmadik Birodalom. Most már rikácsolt. A Harmadik Birodalmat, kérlek alássan, nem lehet bejelölni a térképen. A Harmadik Birodalom örökkön örökké vándorol. A Harmadik Birodalom két másik birodalom mezsgyéjének találkozása, maga az ütközet, a súrlódás, a tűz. Ha istenhívő lennék – figyelsz rám?, figyelek, persze, mi mást tehetnék! –, ha istenhívő lennék, azt mondanám, a Harmadik Birodalom maga a pokol. De valójában az univerzum, az örök genezis, ott teremti újra önmagát, ahol megérik rá a kritikus tömeg. A Harmadik Birodalom fekete lyuk. Azaz, mondjuk együtt, nincsen ideje. Ha lenne ideje, mindig ugyanott létezne. Hacsak nem rendelkezik olyan dimenziókkal, amelyekről még nem tudunk. Egyébiránt a pina is az.

Mi van?

Jól hallottad. A pina is Harmadik Birodalom. Bizonyos értelemben ugyanúgy nincs neki kiterjedése, beszippant, elcsócsálja az anyagot. Dugj csak fel egy vekkert magadnak, hadd lám, tudod-e, hogy hány az óra, én addig megmérem a faszom. Rajta! Mire vársz? Ha egy nő széttárt lábakkal él harmincöt évig, végleg befellegzett a költészetnek, miként a szerelemnek is.

Erre felpattantam, kimentem a szobából, és teljes erőből becsaptam az ajtót magam mögött.

Lenn a recepcióstól megkérdeztem, hol lehet inni még egy pelinkovácot, mire ő a szálloda masszőrjét ajánlotta készségesen. Good price for a good babe, mondta olyan stréber negédességgel a hangjában, mint anyám zöld szektájának elöljárói, és felpattant a helyéről, hogy a bárpultig vezető, mindössze tíz lépésből álló úton még néhányszor elismételje, ugyanúgy. Nekiugrottam. Ha valamire, hát utalgatásokra végképp nem volt szükségem, épp elég ideje kizárólag ebben éltem, s minden igyekezetem, hogy az őszinte indíttatásokat kimazsolázzam, hiábavalónak bizonyult.

Szerencsétlen fiú csak pillogott, és ide-oda sifitelt a bárpulton a masszázs árlistájával. Anyám törli így a port az íróasztalán, miközben szkájpolunk. Hiába, hogy százszor megkértem, sose néz a szemembe, és ez már örökre így marad.

Borzasztóan sajnálom, hebegte, diák vagyok az orvosin, valamiből fenn kell tartanom magam. Ettől aztán még dühösebb lettem – hogyisne, mikor lépten-nyomon ugyanaz a játszma, aminek leginkább a vesztese vagyok! –, de egy szemhunyás alatt, talán a pelinkovácok miatt, már nem egészen tudtam, mi jogosít fel arra, hogy ártatlannak tettessem magam. Mert hát miféle ártatlanság ez, ha nem ugyanolyan, de legalábbis hasonló gőgből fakadó önfelmentés, amit mindennél jobban utáltam, s amire a családomban is temérdek példa akadt. Például a nagyanyám hajadon, ám korántsem önmegtartóztató húga, aki apám halálának minden egyes évfordulóján újra és újra elmesélte, azzal a tipikus, félig sopánkodó, félig dicsekvő vidéki hanghordozással, hogy mennyire megfájdult a lába, amikor Pityuka – nyugodjék békében a drága! – a legeslegelső kamaszos gerjedelmétől hajtva a combjába harapott a földig omló, vinététől és tojáskrémtől bűzlő abrosz alatt, és még neki kellett kimosnia a klottgatyáját, miután elélvezett. Hát, nem ugyanezt játszottam az elmúlt három évben, de lehet, hogy már korábban is? Egyet nekemnek, egyet nekednek, mondta a nagyanyám, mikor a hatvanhatoshoz leosztotta a lapokat.

Meghívhatlak egy italra, kérdezte Slavko, így hívták ugyanis a recepciós fiút, és a válaszomat meg se várva intett a báros lánynak, aki, miután kitöltött egy újabb pelinkovácot, a mérőcsészét bosszúsan a kagylóba vágta, majd az arcába fröccsenő habot törölgetve fennakadt egy pillanatra, hogy kapjon-e vajon dührohamot. Jelena, szólt rá Slavko megütközve, erre a lány belerúgott a hűtőbe.

Fogtam a poharat, és visszakísértem Slavkót a recepcióhoz, aki azonnal és mindent tudni akart rólam, nem is értettem, hogy miért. Elmondtam, amit érdemesnek tartottam elmondani. Apám egy hős volt, aki a szabadságot mindennél többre tartotta, még nálam is. Kis kitérővel ugyan, de hozzá készülök. Nem volt kedvem kiteregetni a lapjaimat. Alighanem valami kíváncsiságféle is közrejátszhatott a dologban. Látni akartam, vajon az idegenség visszavezet-e önmagamhoz, megtudok-e magamról valamit, amiről addig nem lehetett tudnom, vagy ha mégis, azt az évek elfeledtették velem. Mert jelenleg aligha voltam több az elmúlt három évemnél. Minden, ami harmincöt esztendő alatt történt, belesűrűsödött ebbe az utolsó háromba – talán mégis igaza volt Asknak a fekete lyukról meg a pináról.

Slavko benyúlt a pult alá, és a kartotékszekrényből elővette az útlevelemet. Román vagy, kérdezte.

Ahogy vesszük, feleltem, és belém hasított, hogy mennyivel könnyebb lett volna, ha tényleg román vagyok. Belegondolni sem érdemes, hányszor és hányféle helyzetben szegezték nekem ugyanezt a kérdést, vagy csak szimplán megállapították – kategorikus imperatívusz, ami ellen hol lázadni kellett, hol meg fejet hajtani.

Mindig is mondták, hogy szépek a román lányok, és zavartan az ajkába harapott.

Most, hogy a recepciós pult egyik és másik oldalán könyökölve körülhatároltunk egy szűkebb kontextust, szívesen belementem volna a játékba, Slavko igazán remek fiúnak tűnt. A szemöldökcsontja, akár egy vadászé, beárnyékolta a tekintetét, a sűrű pillái pedig rács mögé küldték a szenvedélyt. Huszonpáréves volt – jól állt neki ez a csiki-csuki, amit ő rejtőzködésnek vélt.

Áthajoltam a pulton, egészen közel a szájához, és csak annyit mondtam, hogy vigyázzon, doktor úr, mert még kiiszom a jattjából. Tudja, amit a masszázs után kap.

Ő erre befeszült, kisandított Jelenára, aki addigra már lecsillapodott, majd ugyanazzal a stréber, de kevésbé irritáló bazsalygással mesélni kezdett – csak úgy dőlt belőle a szó. Naná, hogy hazai pályán a kitárulkozás is könnyebb, gondoltam irigykedve, ugyanakkor nem tudtam nem észrevenni a hasonlóságot közte meg az otthoniak között – elvégre a kitárulkozásnak ez a formája épp olyan jól jellemzi a vidékiséget, mint az évfordulókon újramondott történetek –, akik csak azért kérdeznek, hogy viszonzásképpen őket is megkérdezzék.

Az apja egy csibész, közönséges tolvaj, magyarázta lelkesen, a nagyapjától örökölte meg az ipart, aki a második világháború előtt kesztyűket és táskákat árult Zvornikban, aztán az államosításkor a padlásra csempészett mindent, amit addig összesíbolgatott. Reggelente kiment az állomásra, és hazavitte, ami egy-egy nagyobb kofferbe belefért. Kofák tarisznyáját, muffokat, aktatáskákat, kézipoggyászt. Mikor mit hagytak ott az utasok, amíg elugrottak a mosdóba vagy kiváltották a jegyüket. A nagyapámnak dolgozott fél Zvornik, mondta büszkén, három utasra jutott egy embere. Mielőtt terepre küldte volna őket, kitanította, el se hinném, micsoda helyzetgyakorlatokat állított össze, meg hogy az ifjak milyen fogékonynak bizonyultak az efféle mókára. Kimentek az állomásra, az utasokkal eldiskuráltak, elnyerték a bizalmukat, valami mindig horogra akadt, utána meg szépen eladogatták, úgymond: pult alatt. Jó családból jöttem, csak nem a legjobbkor, mondta, majd belenézett az útlevelembe és még hozzátette: Jazmina. Ízlelgettem a nevem. Az anyja szlovén, de óvodás kora óta nem látta, hazament felszabadulni, és a tíznapos háborúban nyoma veszett. Nem halt meg, halotti bizonyítványt legalábbis nem állítottak ki róla, de már nem emlékszik rá. Ki tudja, tán még most is harcol valahol, és harsányan nevetett. Néhány éve van egy mostohaanyja, vele szokta megdumálni a nőügyeit. Az apja sose ér rá, nemrég indított egy fuvarozó céget, vagyis, de ez köztünk maradjon, benzinnel kereskedik. Ha szét akarsz nézni nálunk, beszélek apámmal, ő majd elvisz téged, teljesen megbízható amúgy.

Hajnalig álltam ott, a pultnak dőlve, egy idő után Jelena is csatlakozott egy üveg pelinkováccal, és immár kettesben, az üveget meg-meghúzva hallgattuk Slavkót, akiről apránként kiderült, hogy egy szikra vidékiség sincsen benne: szereti, de legalábbis elfogadja, ami vele történt, épp ezért könnyű róla beszélnie. Még a tetoválását is megmutatta – bal combjának belső részén egy szétdurrant, véres lufi cefetkéin ilyen-olyan betűk voltak, cirillek meg latinok, és összeolvasva kijött, hogy: pička mi materina. A keservit, mondtam elképedve, de Jelena elmagyarázta, hogy gyermekkorában egy gránátrepesz szakította fel az ágyékát, annak helyét varratta ki, mert hát kész csoda, hogy a töke épen maradt. Ask után, hogy ennél messzibbre ne menjek, annyira, de annyira jó volt hallgatni őket – mielőtt az irigység elhatalmasodott volna rajtam, egészen könnyűnek éreztem magam. Nem sokkal később, alighogy kivirradt, Ask is megjelent. Amikor meglátott, beletúrt a csimbókos hajába, morgott valamit, majd eltántorgott a lépcsőfordulóig, ahol aztán elkukkant. Én még ki se józanodtam, ő már olyan másnapos volt, mint egy lakodalmas kuvasz. Biztosan répáért megy a konyhába, mondtam Slavkónak meg Jelenának, és felnyerítettem, de ők csak néztek értetlenül.

Az alagsorból, mintha Ask kavarta volna meg a levegőt, égett rántottaszag tört elő. Émelyegni kezdtem, ahogy a rántottaszagtól általában, most viszont a rettegés is belejátszott, irtóztam attól, ami következik. Mert hát nem könnyű elválni senkitől. Akit szeretünk, azt úgy-ahogy elengedjük. De akit nem, az a fejünkre nő.

Együtt vagytok?, kérdezte Slavko.

Jesszusom, dehogy.

Várj csak, de hiszen együtt vettétek ki a szobát, nem?

Persze, mert ő egy csóró norvég paleoasztronauta, én meg egy szánalmas román kurva vagyok.

Hogy milyen nauta?

Paleo.

Ez most komoly?

Jaja, abszolút. Úgy váltja a dimenziókat, mint te vagy én az eurót.

Be jó neki, nyerítette Slavko, és látszott rajta, hogy ínyére van a dolog. Figyelj, mondta kisvártatva, itt a számom, csöngess meg, ha szükséged van valamire. Aztán megjött a váltás, és Jelenával kézenfogva, mintha egy buliból távoznának, kisétáltak a Hotel Royalból.

Ask a vállán vitt fel a negyedikre, mert elromlott a lift. Na, gyere, te kis román kurva, mondta – ezek szerint hallgatózott a gyíkfejű rohadék –, és a hónom alá nyúlt. Így utólag már nem vagyok biztos benne, hogy igazat beszélt. Mintha derengene a meztelen teste: szőrtelen és fényes volt a bőre, a farka meg, akár egy csámpás krumpli, gumószerű.

Askkal, a reptéri incidenst követően, az egyik Skadarska utcai kisvendéglőben találkoztam újra, szemerkélt, amikor kiszúrtam egy szerényebb helyet. A faragott faverandáról a pincérek már szedegették be az asztalokat és a székeket. Széltében-hosszában, ameddig a fül elhallott, klarinét vinnyogott minden kócerájból, és zihált a tangóharmonika. Ez volt az egyetlen vendéglő, ami kirítt a féktelen magakelletésből, és fehér falaival inkább visszaverte, semmint nyelte a zsivajt. Az idősebb pincér, egy igazi főúr, megkérdezte, hogy vajon nem volna-e jobb nekem odabent. Nem volna. Egyedül volna jó, itt, az esőben. Ezt mindenképpen meg kell ünnepelni, mondta, s hozott egy slivovicát, a ház ajándéka, majd letette elém. Tudom-e már, hogy mit rendelnék. Nem, még nem, valami húst. Akkor Szerbia a legjobb hely erre, ő pedig készségesen várja, hogy odaszólítsam, ha már eldöntetett. Addig is kérek-e esetleg valami bort? Jófajta crnagoracit, mondjuk, száraz vöröset? Jöhet. Kinyitottam a moleskinet, amit azért vettem, hogy kiegészítsem az apám belügyis dossziéján a szaggatott vonalakat. Belgrád. Leanderek. Makadám. Legyen inkább fordítva: makadám és leanderek. Az eső még mindig szemerkélt, s a két szó jóformán ki se rajzolta a szürke-rózsaszín hátteret, ahonnan elkezdhettem volna a történetet, máris halványkék patakká változott egy kövérebb esőcsepp alatt, a szél pedig felkapta és szanaszét fröccsentette a papíron. Elővettem a mobilomat. Időről időre újra kellett olvasnom a szeretőm régi üzeneteit. Csak a szépeket tartottam meg, holott felejteni azokkal a nehezebb, én mégis megtartottam őket, hogy elhiggyem, maradt még valami odabenn, amit léleknek nevezni túlzás volna, és egy életre megtanuljam, hogy az ember mindig ahhoz ragaszkodik, ami nincs. Az utolsóban az állt, hogy leszakadt az ég, és fél Buda akácot illatozik. Hiszen mi nem is szakítottunk! A moleskinere, a makadám és leanderek kéklő fröccsenetére, odasírtam a szemfestékemet. Most már zuhogott és süvített a szél. A cigim is kialudt. Mindig így voltunk. Szakítottunk, ő küldött egy tájleírást, én két hétig bírtam a hallgatást, míg végül megtört a hiánytól való rettegés. Letaglózott a tudat, hogy eltűnik végképp, amiről az ember eleve tudja, úgyis kialszik majd, mint a mécsláng, talán mert túl sokáig volt letakarva, nagy és vastag volt a köpönyeg, ami ráborult. Két hétnél tovább semmire és senkire nem tudtam várni. Mintha ezt tartott volna össze minket, a kuncsorgásom a szavaiért. Lebújtam az asztal alá és meggyújtottam a cigit. Amikor fölegyenesedtem, a főúr újabb pohár slivovicát rakott elém.

Azt hiszem, tudom, mi kell magának.

Tényleg? Az jó, mert én nem tudom.

Tíz perc múlva egy hatalmas tányérral tért vissza, pljeskavica, mondta, ettől erőre kap. Aztán töltött még egy pohár bort. Az utcát, mintha a makadám illesztéseiből kelnének életre, elözönlötték az emberek. Egy szerelmes pár, akik szállodai zuhanysipkát húztak a fejükre, elkeringőztek az orrom előtt. Két süvölvény, akik az imént még püfölték egymást, most mint a piócák szívták egymás ajkait. Zsiveli, kiáltották oda az elhaladó emberek, valahányszor megemeltem a poharat. Elmosolyodtam. Kit érdekelnek a budai akácok, és eltettem a mobilomat. A kés belecsusszant a húspogácsába, a szaftja pedig elárasztotta a hagymadarabokat. Szinte egészben nyeltem a falatokat. Zsiveli, mondta a főúr, és újabb ház ajándékát hozott. Egy szuszra ittam ki, akárha levegő volna egy dunsztos szobában, forró levegő, amitől párállik a bőr.

Te tudtad, hogy minden marha évente száz kiló metángázt büfög?

A veranda korlátján Ask Burlefot himbálódzott, át akart ugrani, be az étterembe, de mikor elrugaszkodott, kicsúszott alóla a makadám, és hasra esett. A szél végigsöpörte a Skadarska utcát, a nejlonzacskók és csikkek nyomában ónos falevelek kerregtek elnehezülve, a csillámló esőben olyanok voltak, mint egy meteorraj leszakadó darabjai.

Nahát, feleltem volna, de akkorra már benn volt a verandán, kihúzta a szemközti széket, és leült.

Mondtam, ugye, hogy még találkozunk. Amúgy tényleg a marhák felelősek a klímaváltozásért. A húsevők teszik tönkre az univerzumot.

Kérhetsz répát a pincértől, rendes embernek tűnik, biztosan hoz neked.

Elég lesz nekem a hagyma is, mondta, s azzal kivette a villát a kezemből, majd kipiszkálta a fonnyadó hagymakockákat, és kitunkolta velük a maradék ajváromat.

Óhajt az úr valamit? Ajánlhatom a szerb hústálat esetleg?

Meg ne próbálja! Még megmérgezi!

Ask ezt egyáltalán nem találta humorosnak, le is pattintotta a pincért egy flegma get off-fal, de mikor belekóstolt a slivovicámba, cinegehangon könyörögte vissza az asztalunkhoz, és kirendelt egy egész üveggel.

Nem kéne mégis enned valamit? Répát vagy krumplit? Szívesen meghívlak, ezen ne múljon.

Ugyan, fejben dől el minden, kopogtatta meg a halántékát, nem rúgok be, ha nem akarok, majd töltött magának a vizespoharamba és fenékig kiitta.

Nem akartam vitába szállni, semmi értelme meggyőzni valakit az ellenkezőjéről, de még ha lenne is, én ebben különösen ügyetlen vagyok. Nem szerettem a vitákat, feszengtem akkor is, ha belekényszerültem mások szópárbajába, mert olyan emberrel én még nem találkoztam, aki meghallaná a másikat. Az egyetem első évében, mikor még élt a nagyanyám és eljárogattam vitaklubokba, megtapasztaltam, hogyan penderültek vissza a vitázók a saját álláspontjukba, ha a perdöntő pillanatban bekapcsolódott még valaki, aki egy szólamot fújt velük, de legalábbis megerősítette az illetőt abban, hogy felesleges elhagynia a frontvonalat, ezzel egy csapásra el is lehetetlenítve a vitát.

Ask töltött egy újabb pohárral, és fölényes vigyorral újra megkocogtatta a halántékát.

És láttál már szkafanderes krisztusokat, kérdeztem, hogy kérdezzek valamit.

Bizony ám. Itt még a királyok is szkafandert hordanak.

Ask. Ask, ugye? Figyelj, Ask, ez nevetséges, komolyan.

Ask Burlefot erre nem mondott semmit, inkább elkukkant az asztal alatt. Azok után, amit ismerni engedett magából, egyáltalán nem lepett meg. Addig is nem kell korzóznom a tökét vakaró Santa meg az acélszürke tekintete közt, gondoltam, és lehúztam a slivovicámat, majd rágyújtottam.

Ezek a te csikkjeid, kérdezte odalentről és végigsimított az ágyékomon.

Csak egy részük, hebegtem zavartan, mert olyan halovány volt az érzet, úgy kifakult egy csapásra, hogy már nem is tudtam, megtörtént-e egyáltalán.

Amikor előbújt, nem mertem megkérdezni, hogy mit csinált.

Látszik a bőrödön, hogy bagózol, nem feltűnő egyelőre, de már látni a barázdákat a szád körül, állapította meg.

Az hadd legyen az én ügyem, akartam volna mondani, ehelyett áthajoltam és lekevertem neki egy akkorát, hogy engem is meglepett.

Te letaperoltál.

Tudni akartam, hogy tényleg ennyire képmutató vagy, vagy csak kétségbeesett.

Hogy mi?

Hogy milyen alapon fölényeskedsz te velem. Láncdohányos vagy, vedelsz, húst zabálsz, a bolha pöcse alól nézel mindent, s minél kisebbnek érzed magad, annál nagyobb az élvezet! Mit tudsz te a világról? Mit tudsz te rólam? Lepöccented a csikkjeidet, s fintorogsz, amikor felveszem? Ciki, hogy répát eszem? Hát én, kérlek, a répát szeretem. Szeretem a répát, és igen, érdekelnek a szkafanderes krisztusok! És ennek utánajárok, ha addig élek is! Nem, nem menekülök és pózolok egy ázott verandán, mint valami turistalátványosság. Tudod te egyáltalán, miért kaptad ezt a sok slivovicát?

A ház ajándéka volt!

Egy frászt! Itt tespedsz, ázott kis kurva, és úgy teszel, mint aki élvezni tudja az életet! Kiültél a vitrinbe a derékig érő, fekete hajaddal és mórikálod magad! Nézz csak körül! Tessék! Megtelt a hely? Meg? Szentszar! Hiszen te fél méterrel odébb már semmit se látsz! Hát nem vagy egyedül, el kell hogy szomorítsalak! Kurvára nem vagy egyedül, hallod? És nem csak te, de mi, mi itt az összesen, mi sem vagyunk magunkra!

Itt megállt, vett egy mély levegőt, úgy tűnt, folytatni fogja, de legyintett egyet, majd elfordította a fejét és nézte az utca kövét. Kiszúrt magának egy makadámot, azt fikszírozta. Legszívesebben ráborítottam volna az asztalt. A pofáját vertem volna az ajvárba, ha hagyott volna annyit a tányéromon. De csak hallgattam. Velem még soha senki nem beszélt így. Mit kéne mégis válaszolnom? Kell-e válaszolnom egyáltalán. Végtére is. Nem sokat láttam a világból. Ha ezt valamelyik barátom mondja, minden bizonnyal örökre elmarom. Már ha volnának barátaim. Egy idegent viszont nem lehet elmarni. Semmilyen jegeces érzés nem volt bennem, ami pedig máskor, ha a szeretőm kihúzta a biztonságot alólam, s aprólékosan kidolgozott stratégiával, lépésről lépésre hozta tudomásomra, hogy megvonni készül az érzelmeit, mindig erőt vett rajtam. Dideregtek a szerveim. Olyan aprócska csontjaim vacogtak, amikről azt se tudtam, hogy léteznek ott belül. Például a nyelvem csontja. Teljesen kifagyott. Mint mikor apám elhagyott. Asknak igaza volt. Én csak azt ismertem, s nem mondhatni, hogy kimerítettem a tudásomat, ami odabenn zajlott. Mindig is azt figyeltem. Még mielőtt bármi is megtörténhetett volna, én már azt figyeltem, mi fog történni, ha végre megtörténik valami. Kialakítottam a társalgási szokásaimat. Udvariasnak és előzékenynek mutatkoztam, hogy a másra figyelést letudva, minél több időm maradjon önmagamra.

Nem tudom, mennyi ideig tartott. A tányéromra meredve pöckölgettem egy kenyérmorzsát az abrosz kockái között. Végül csak annyit mondtam, hogy:

Te se kérdezted meg tőlem, ki vagyok. Még a nevemet se tudod.

Ask odafordult, a makadámot ugyan rám cserélte, de még mindig hallgatott. Aztán töltött magának is, nekem is a slivovicából.

Nagyapám kettős kém volt, kezdte. A Norsk-Hydrónál dolgozott, nehézvizet szállított a Wehrmachtnak. Gyűlölte őket, de az elköteleződés sose látsszék egyértelműnek, hajtogatta, és részt vett még a türingiai atomrobbantásokban is. Látott szénné égett tetemeket, egykor emberek voltak, akiket védőruha nélkül hurcoltak ki a kísérletre. Pedig egész fiatalkorában arról álmodott, hogy néger felesége lesz, és születik legalább öt mulatt gyereke. És majd német sípályákra járnak telelni, ahol mindenki elirigyli a tehetségüket. Megmutatja majd minden élő árjának, hogy az ő mulatt kölykei mindenkit lesöpörnek az útjukból. Egyikük síugró bajnok lesz, a másik híres zongorista, tudós, és így tovább. Mindeközben hetente szállította Narvikból a nehézvizet. A halálos ágyán mulattónak nevezett. Gyere kis mulattóm, mondta, hadd csókoljalak meg. Pedig egy náci tiszt lányát vette el. Ott ültem az ágya szélén, ő pedig titkos társaságokról beszélt. Tudósokról, akikről szentül hitte, hogy az álmaikat angyalok fogják valóra váltani. Személyesen ismerte például Viktor Schaubergert. Tudod, a biológiai vákuum felfedezőjét. Látta a repulzin tervrajzát. Szanszkritül olvasta a Rámájánát, hogy Göringet megelőzve kiderítse, vajon a vimánák létező szerkezetek voltak-e. Látott valamit, tudott valamit, amit nem mondhatott el. Nem tudta elmondani. Akkor se, ha akarta volna. Ahogy én most neked. A nyelv csak a látható világra elég. A nagyapámnak tartozom azzal, hogy a látható világon túlra merészkedek. De ehhez könnyű kell legyek. Könnyű, mint a pisztráng, ami a sodrás ellenében is lebegni tud. Könnyű, mint egy antigravitációs rakéta, ami vákuumot gerjeszt önmaga előtt, és az lendíti tovább. Érted már?

Nem egészen értettem. Csak a nagyapja álmait fogtam fel, az legalább hasonlított az én apám történetéhez. De bólogattam. Megittuk a maradék slivovicát, én fizettem, majd átmentünk egy másik helyre. Ott kezdtünk el pelinkovácozni. Egy éjjelnappaliban vettünk még egy üveggel, s úgy összemelegedtünk, hogy eldöntöttük, együtt veszünk ki egy hotelszobát. Megmutattam neki a Hotel Royalt az útikönyvemben. Olcsó is, mondtam, plusz itt van a közelben. Amikor kitöltöttem a vócsereket, fölém hajolt. Keller Jázmin, mondta, nagyon szép a neved.

Mentünk az úton a katángkórók között. A leanderek lassan eltünedeztek. Fél órával ezelőtt még látni lehetett egy-két elszáradt tövet, mostanra viszont kiöregedett olivák, máriatövisek és szentjánoskenyérfák vették át a helyüket. Már egy napja Boszniában voltunk, Slavko apja vitt el a határig, egész úton viccelődött, persze egy kukkot se értettünk az egészből. Csak akkor hallgatott el, s csóválta a fejét színlelt megütközéssel, mikor Ask kicsapta a kocsiajtót, hogy kiokádja magát. Savanyú porgalacsinok vágódtak az arcába, egyik kezével még mindig megálljt intett, a föld pedig visszaprüszkölte rá a pelinkovácot meg a slivovicát. Azt mondta, érezni rajtam a hús szagát, csak úgy ömlik a pórusaimból a rothadás. Az ötödik hányás után Asknak rasztásodni kezdett a haja a halántéka körül. Pelinkovác good, de te bad spirit vagy, mondta nevetve Slavko apja. Damirnak hívták, és tényleg jó fejnek tűnt. Egy rozoga papucs Daciája volt, fedetlen csomagtérrel, ahol egymásra hajigálva bongtak az üres káposztáshordók. Ask és én összepréselődtünk az anyósülésen. Ahogy egyre lejjebb mentünk, dél irányába, úgy emelkedett az út. Az élesebb sikánokban, Valjevo után, a hordók táncra perdültek, Ask pedig egyre gyakrabban emelte fel a kezét.

– 50 –

A Ljubovija–Bratunac átkelőnél, a Drina partján, Damir hirtelen megállította a motort. Azt mondta, szép volt, jó volt, hölgyek-urak, de most aztán kiszállás. Azzal visszatolatott, megfordult nagy csikorogva, és már ott se volt.

A keskeny fahíd legfeljebb egysávos lehetett. Hosszú, sötét hegyesszögű háromszög, aminek az orma felökleli a hajnal véraláfutásait. Néhány galambraj húzott el a Drina fölött. Ask arca márványfehérre merevedett, és megint öklendezett. Lopva a hónom alá szimatoltam, de nem éreztem büdösnek magam. Semmilyen szagot nem éreztem. Tán a benzingőz miatt.

Fuck off, hőbörgött, én itt ugyan át nem megyek.

Nagy ég, mit vagy úgy oda, böktem oldalba, lehet, hogy épp egy interdimenzionális átjáróban vagyunk!

Ez egyáltalán nem vicces!

Újabb galambraj húzott el felettünk, toll és ürülék pilinkézett utánuk, néhány száz méterrel odébb, a túlsó part árterében mélyzöld kráter tátongott a fák lombjai közt.

Mi lehet ott, kérdeztem és megérintettem a kezét.

Dunsztom sincsen, de nem is érdekel.

Engem viszont igen!

De nem ezért jöttünk!

Ha nagy a gáz, majd visszafordulunk, vetettem oda és megindultam a billegő deszkákon. Ask a fakorlátba kapaszkodva követett, nyikorgott a híd a lábunk alatt. Időről időre megtántorodott, s úgy meredt le a Drinára a rések között, mint a farkas, ha a pofájába csap a láng. A pirkadat odalent parázslott, a víztükrön. Vonattal kellett volna, sipította, vonattal. De a hangját elnyelte egy még nagyobb galambraj. Kézen fogtam és magammal húztam. Át a hídon, le az útról, az erdőbe, a lombkráter felé. Ahogy egyre beljebb haladtunk a fák között, úgy nyákosodott el és cuppogott az avar. Mintha időben visszafelé mentünk volna, a hajnalból éjszaka lett megint. Nyirkos ágak kaszáltak utánunk, néhány szilfa vaksililán tört az égre, tán, hogy lyukat üssenek a sötéten. Ask megállt, kikapta kezét az enyémből, és kotorászni kezdett a hátizsákjában. Björnen szóver, björnen szóver, iszit lüne hi, kornyikálta, az elemlámpát keresem. Denár ike fárlig, báre vikór várlig, ménmánkánjó, ménmánkánjó, áldri vére trükk.

Erre megsajdult hirtelen az egész fertály, s hogy vajon a fák morajlottak-e egy távoli druzsba hangjára, vagy Ask kornyikálása hatott ennyire elviselhetetlenül, azt nem lehetett eldönteni, az erdő azonban, ez kétségtelen, ellenségesen válaszolt. Ask ismét rázendített. Björnen szóver, björnen szóver, most már sokkalta hangosabban, mint az előbb. Mit énekelsz? Ö, egy izét, egy dalocskát. Na, ne mondd. Félek, baszki, most boldog vagy? Nagyon is. Olyannyira, hogy pár perc múlva már én is vele együtt fújtam. Aluszik a medve, aluszik a medve, de az ember sose tudhatja, hogy vajon jól tudja-e. Valami ilyesmiről szólt. Az elemlámpáját nem találta, az ájpodjával világított, az akku viszont perceken belül megadta magát. Tovább botorkáltunk, ő meg énekelt és káromkodott.

A sötétség egyre sűrűbb lett, mint egy nagy és súlyos lélegzet. Mint egy fekete sóhaj, ami felülről nehezedett ránk. Pittyegett egyet a mobilom. Anyám írt, hogy túlvilággal álmodott, benne a nagyanyámmal és hullahegyekkel, legyek szíves megmondani, hol vagyok. Ask közben zsémbelni kezdett, hogy miért nem világítok. Világítok, de erre előbb válaszolok, mondtam, és megírtam anyámnak, hogy minden rendben, aludjon nyugodtan, majd a mamika vigyázni fog rám.

Te nem vagy normális, üvöltötte Ask, éjnek évadján anyáddal baszakszol, világíts már.

Jól van, jól van, világítok, I’m not fucking around with my mum.

Mi lesz már?

Nem találom rajta az elemlámpát.

Mert ezen nincs elemlámpa, te idióta! Ez egy őskövület.

Látszott rajta, hogy mondana még valamit, de meggondolta magát. Csak állt ott, márványfehéren, kővé dermedve, és kapkodott levegő után. Ask, jól vagy, kérdeztem, de nem válaszolt. A sötétséget, ami az imént roppant súllyal telepedett ránk, most egy még nagyobb nehezék is nyúzni kezdte: valami síron túli némaság. Nem lehetett megszólalni. Mintha ránk zárták volna a világot, mintha nem is lett volna világ.

És akkor a töppedt csendben felbúgott hirtelen egy galamb. Fehér szárny a szurokéjben, fejünk fölött körözött. Ask szájából, mintha a nagyanyám szája lenne, fehér köd gomolygott elő. Egyre több galamb szállt arra, akárha lehavazott volna, tízen, százan, zúzmarásan, fehéren. Köröskörül hideg fuvallatok jártak, a tisztásra, fehérnél is fehérebben, több s több galamb érkezett. Ha a csendnek hangja lenne, bizonyára galamb lenne, galambszárnyak suhogása, hogy tudd, nem vagy egyedül. De a csendnek vége szakadt, a galambok felhessentek, szálltak ide, szálltak oda, s krúgva-búgva óriási tojásokat pottyantottak elébünk. Ask elájult mellettem. Továbbmentem. A tojások térdig értek, megbillentek, megkoccantak, kőfaragók műhelyében hangjuk tompa sikítás. Ask nyöszörgött, menjünk innen, aztán feltápászkodott, és utánam eredt. Véső alatt sírt a márvány, apu, apu, Keller Pityu, merre voltál, miért hagytál engem el. A nagyanyám soha nem sírt, nyúlós nyála csupasz ínyét összevarrta, jóban volt az ördöggel.

Rejtsd el arcod, búgta egy lány, feltörve a márványtojást, márványtojás repedt héja megszaggatott szemfedő. Rejtsd el arcod, búgták többen, és az égen fehér szilánkok röpködtek, mint a hullócsillagok. Rejtsd el arcod, én jó anyám, harsogták most már kórusban és egyenesen felénk tartottak. Csillagfehér ruhájukra bíborvörös fátyol hullott. Aranypitykék csilingeltek vörös fátyoluk alatt. Rejtsd el arcod én jó anyám, engem többé ne sirassál, csilingelték. Viselem a sűrű földet, mintsem a te sűrű könnyed, krúgták.

Most már egész közel voltak, erdőszélhez lapítottak, alig kaptam levegőt. Körbe vettek, rám meredtek, tekintetük szurtos üreg, tisztavizű zuhatag. Majd kivált egyik a sorból, arca aszott, fehér haja, mint a juh.

Idehallgass, tudom én, hogy mi a bajod – hangja köd volt ennek is. Látod ott fönt azt a hegyet? Túl a hegyen, lenn a völgyben, tenger sok márványkő gyűrűjében él egy anyó. Aranyhajú öregasszony, éjjel-nappal egy helyben ül, s az ölében egy galambot nevelget. Menj el hozzá, szerezd meg a galambját. Hajánál fogd, hogy ne lásson, mert ha meglát, márványkővé változol. Ha a galamb hozzád kerül, megtalálod, aki miatt elepesztetted magad. Ha a galamb hozzád kerül, nézz meg minden márványkövet, márványkövön a neveket, márványkövek gyűrűjéből, a gyűrűnek közepéből végy egy marék földet is. Szórd a földet bodzafának gyökerére, apádnak nagy örömére, s mondjad azt, hogy Tróján király kecskefüle, száradjon fel sűrű könnye minden egyes árvának. Tróján király kecskefüle, száradjon fel sűrű könnye minden édesanyának.

S azzal huss, vijjogva összekapaszkodtak, eltűntek a hajnal alatt, tojásaik márványkövek, márványköveken a nevek.

Túl a hegyen, lenn a völgyben. Ask nélkül mentem tovább. Aranyhajú öreganyó, miképpen megjövendölték nekem, az ablaknál ücsörgött, s reácsorgó Hold fényénél a galambját tetvészte. Öreganyó aranyhaját, aranypóknak húrfonalát megragadtam, megcibáltam. Add nekem a galambodat, sziszegtem a tarkójának, hogy ne kelljen szembenéznem ővele, és a galamb kiröpült az öléből. Vállamon a galambommal, márványkövek gyűrűjében megolvastam a neveket. Felvettem egy marék földet, galambomnak krúgatása jelezte az utamat. Tróján király kecskefüle, mondtam a bodzafa alatt. Tróján király kecskefüle, apám miatt elepedtem, szeretőmet megsirattam, minek találkozni újra, minek elővenni újra, hanem ekkor katonák vezettek elém véres arcú foglyokat. Véres arcú foglyok sírtak, kettő volt csak, aki nem sírt: az apám, s a szeretőm. Bodzafának lombja alatt eldördült az első puska, aki elhullt, átölelte bodzafának derekát. Még egy puska, még egy fogoly, nem maradt más, csak a némák, s hogy életben hagyták őket, sírni kezdtek csöndesen. Tróján király kecskefüle! Tróján király kecskefüle! Nem mondom ki, nem akarok emlékezni, apámnak és szeretőmnek nincs neve.

Mentünk az úton, alkonyodott már, Ask hol Damirt pocskondiázta, hol meg engem, amiért galambszarban tapicskoltunk órákon át. Azt mondta, az ilyen istenverte emberek vonzzák az elátkozott helyeket. Jól érzik magukat a szutyokban, s azért térnek le az útról, hogy megfetrengjék benne magukat. Én ezalatt a kerteket néztem, a megbarnult leandereket és katángkórókat. Srebrenicától Mostarig velem fizettette ki a taxit. Nyolcvan eurót. Mostartól gyalog indultunk tovább. Kiálltunk ugyan stoppolni, de amilyen szutykosak voltunk, senki nem vett fel. Amikor elunta a dohogást, elővette az Ipodját és orrhangon kornyikált. Szerettem volna beszélni hozzá, de – mintha az erdőben elhagytam volna – nem volt nyelv, amin szólni lehetett, nem jutottak eszembe a szavak. Két napja már, hogy nem aludtam. Két napja még erre vártam. Vagyis hát vártam valamire. Az életemtől egyre távolabb kerültem, s mint a katángkóró bogáncsai, úgy tapadt rám a mások élete.

Lenn a völgyben, túl a hegyen egy templom tornyai ágaskodtak. Valamivel távolabb néhány minaret. Fehérek voltak, vakítottak, mint csata előtt a szuronyok.

Ez már Medjugorje, mondta Ask, de nem vette ki a fülest.