Hová tartozom? Sehová

Egy amerikai folyóirat a második világháború alatt körkérdést intézett a haditengerészekhez, mi hiányzik nekik a legjobban abból, amit hátrahagytak. A szerkesztők azt hitték, a feleletekből szépen összerakható, miből is áll az „otthon”, s majd szép, magasztos definíciókat kapnak. Csalódniuk kellett. A leggyakoribb válasz az volt, hogy ami a legjobban hiányzik a távolban lévő katonáknak, az a reggeli újság, a friss tej – meg a sarki kisbolt szaga.

Épp a sarki kisboltból tartok hazafelé (komáromi délután), amikor megszólítanak az utcán játszó gyerekek. Nyolc-kilenc évesek lehetnek, kincseket keresnek, azt kérdezik (szlovákul), segítenék-e nekik. Most nem érek rá, srácok, majd legközelebb. Hallom, ahogy a hátam mögött azt mondják, utálkozva: „Maďar jeden…” Talán az akcentusomból jöttek rá, vagy csak szimplán szitkozódtak egyet, nem tudom, de nem állok meg, és nem fordulok vissza, nem is lassítok a lépteimen. Úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna. Nagy gyakorlatom van már ebben. A meg-nem-hallásban.

Gyerekkoromban Kassán, ha magyarul beszéltünk, s valaki beszállt hozzánk a liftbe, ösztönösen elhallgattunk, talán még a szemünket is lesütöttük. Szégyelltük magunkat. A másságunkat. A tökéletlenségünket. Később, a pozsonyi bölcsészkar filozófia szakos diákjaként is a logika-szemináriumot szerettem a legjobban, mert ott csak számolni kellett, megszólalni nem (zdravím, pán docent Gahér!).

Persze, mindent meg lehet szokni. Azt is, hogy a szlovák hivatalnokok szemében magyar vagy, a magyarországi hatóságok szemében pedig szlovák; hogy a konzervatívoknak túl liberális („zsidóbérenc” és „nemzetáruló”), a liberálisoknak meg túl konzervatív („irredenta” és „reakciós”). Vonneguttal szólva: so it goes. Így megy ez. Hozzáedződsz, és nem emészted magad ilyesmiken. Hová tartozom? Sehová.

Volt egy vicc, régen gyakran emlegettük: Ki az abszolút kisebbségi? A szlovákiai magyar néger, aki zsidó! Annak idején ezen hangosan, felszabadultan nevettünk – mi, kassai magyar kamaszok. Azon, hogy van valaki, aki még nálunk is hátrányosabb helyzetű. Ebben a nevetésben volt önirónia is, nyilván, de benne volt már egy másféle reflex is, amely annyira jellemző a kisebbségekre (a szlovákiai magyarra is): a zéró szolidaritás az olyanokkal, akikkel szemben többségként határozhatjuk meg magunkat.

Nem tartozni sehová, élni egy köztes létben, örök outsiderként, mint Kafka földmérője, aki „nem való a kastélyból, nem való a faluból; egyszerűen semmi; de sajnos, mégis valami: idegen”. Vagy mint az éhezőművész, aki lassan kikopik ebből a világból, s a helyét előbb-utóbb átveszik a nyers húst zabáló, erőtől duzzadó vadállatok.

Fotó: pixabay.com