„Az álom meglepett”

A Kulcsár Noémi Tellabor és a Gyulai Várszínház együttműködésében készült Szentivánéji álom igen bosszantó és idegesítő előadás – leginkább az első húsz percében. Aztán mintha a szokatlanságok, a szándékos színjáték- és táncellenes gesztusok kezdenének az előadásban értelmet nyerni… Persze itt ajánlatos igen óvatosan fogalmazni: tanácsos, hogy csak az egyik, klasszikus meghatározásának értelmében hivatkozzunk az értelemre, miszerint az a másfajta lehetőségre utalás képessége volna.

Kulcsár Noémi koreográfusnak és dramaturgjának, Cseh Dávidnak van képessége másfajta lehetőségekre utalni, ezt megtapasztalhattuk már néhány közös munkájukban, lásd például a nemrég bemutatott, Vladimir Nabokov regényéből készült Lolitát vagy a szintén nem régi, közösen jegyzett Prométheuszt.

 

 

A kísérletezés ritkán eredményez széles közönségsikert, ez még akkor is így van, ha például Budapesten minden színházi és kortárstánc-kísérletezőnek van egy saját kis közönségbázisa, melynek tagjai tulajdonképpen mindent ovációval fogadnak, amit kedvenc alkotójuk elébük tol, és nem ritkán rögtön közellenségnek kiáltják ki a mégoly óvatosan akadékoskodó kritikust is. Akadékoskodásnak márpedig van helye, mert szerintem (és ezzel nem vagyok egyedül) a művészet még napjainkban sem úgy működik, hogy mivel a világunkban egyre több értelmezhetetlen és összefüggéstelen abszurd őrültséggel találkozunk, a műalkotásban is értelmezhetetlen és abszurd őrültségeket kell halomba hordani, és máris mély értelműen tükröztük a valóságot. (Ez nem azt jelenti, hogy ne legyen teljes szabadsága a kísérletezőnek!) Ezt a laza megfeleltetést a Szentivánéji álom előadásán én helyenként a koreográfiai nyelvezet és a színészi gesztusnyelv motiválatlan provizórikusságában vélem felfedezni. Arra gondolok például, amikor balettos poénok villannak fel, melyeket csak a szakma ért. Ha a mindennapos klasszikusbalett-tréningek elemeinek hirtelen felbukkanását látom egy (ráadásul kortárs) koreográfiában, a legtöbbször úgy érzem, azért szerepelnek azok ott, mert a koreográfusnak nem jutott eszébe egyéb ötlet. Sokszor nem tudom eldönteni, hogy a szándékosan kivitelezett tánc ellen koreografálás valóban funkcióval bír-e, vagy csak azért nincsenek megkoreografálva egyes, amúgy zeneileg erősen alátámasztott részletek, mert oda nem maradt elég alkotói invenció. Hasonló kételyt csepegtet belém a színészi eszköztár alig követhető-érthető sokfélesége. Ez vajon azért van így, mert az abszurd őrültségek sokszínű világát, a megannyi egyedi egót, a bennük rejlő különféle történeteket, akaratokat így képezi le a koreográfus, vagy egyszerűen nem volt kéznél eszme és hozzá adekvát stílus, mellyel ha egyénien is, de legalább némiképp hasonlóan lehet fogalmazni?

A magamfajta néző bosszankodik, ha ilyenfajta kérdések merülnek fel, miközben azon is töpreng, hogy éppen a színpadi történések miértjeit próbálja-e meg kibogozni (elvégre cselekményes táncjátékról van szó), vagy adja át magát a táncnézés érzéki örömeinek. Ám ez utóbbit ezen az előadáson nem könnyű megkapni. Finom, érzékeny, katartikusan átélhető percek ugyanis alig akadnak az opusban, helyette frivol, bizarr, jellemzően érzelemmentes vagy annak tetsző világ tárul fel, melyben a „látványosságok” is (például elővillanó vagy éppen direkt mutogatott női testrészek) inkább erőszakosan tárulnak fel, mintsem artisztikusan izgatnának.

Aztán egyszer csak lassan kezd bennem összeállni az anyag. Kapizsgálom, hogy mit is látok, és megértem azt is, hogy tudatos rávezetés „áldozata” vagyok, vagyis a sajátosan folydogáló shakespeare-i történet dramaturgiai beágyazottsága, mai kornak megfelelő újrakeretezése tulajdonképpen nagyszerűen működik. Még az is lehet, hogy én voltam türelmetlen, rabja ósdi sztereotípiáimnak, lejárt elvárásaimnak?

 

 

Ahhoz, hogy megírjam, mi gyújtott fényt az elmémben, röviden be kell mutatnom e 21. századi Szentivánéji miliőjét, össze kell foglalnom a történéseit. Hangsúlyozottan az én olvasatomban az történik a koreográfiában, hogy Theseus király, Athén ura az esküvője előtt a legénybúcsún a mesteremberekkel hullarészegre issza magát (amikor az előadás kezdetén színpadra kóvályog az öltönyös, jómódú társaság, persze még nem tudhatjuk, ki kicsoda). Hihetetlen nagy bulik lehettek aznap városszerte (még jelmezbál is!), mert a közeli építkezés állványzatán – Szent Iván éjjelének hajnalán – igencsak extrém alakok ücsörögnek beállva vagy fekszenek kinyúlva. Hamarosan megjelenik egy – kissé egzaltált mozgású, frekventált helyen pózba merevedő – piros ruhás fiatal nő, akiről még nem tudhatjuk (csak ha előre elolvastuk a színlapon, és ismerjük Stohl Lucát), hogy ő maga Hippolyta, Theseus menyasszonya. Nem szaporítom a szót: az előadás vége felé rájöttem, hogy az egész shakespeare-i kavarás-kavalkád a szado-mazo álarcokat magukra húzó összecserélt szerelmesekkel, a civódó tündérkirállyal és -királynővel, a balfácán, mindent elcsesző női Puckkal, a nem is kicsit tahó mesteremberekkel „valójában” Hippolytában játszódik le. Vagy azért, mert ő sem veti meg a pszichedelikus szereket, vagy pedig mert lánysága elvesztésén pánikol, tehát: szexuálpatológiai rémképeinek kivetülését fogalmazza meg balettnyelven a koreográfia. Beugrott egy közeli színházi élményem is: Viripajev Részegekje a Nemzeti Színházban, Viktor Rizsakov rendezésében. Egyik jelenetében a legénybúcsúból hazafelé tartó igen részeg vőlegény végzetesen beleszeret egy strichelő örömlányba. Mintha ugyanebben a miliőben és koncepcióban született volna a Tellabor Szentivánéjije is (a koreográfusból és dramaturgjából ki is nézem, hogy ismerik az orosz kortársak előadását).

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy ironizálok vagy vicceskedő hülyeségnek degradálom a balettban látottakat, sietek leszögezni: a felvázolt helyzet életszerű, a probléma valós, és egyáltalán nem vicces. Én ugyan már nehezen tudom elképzelni magamat egy kicsapongó életmódot folytató, jómódú társaság nászéjszaka előtt álló ifjú hölgytagjának, de azt tudom, hogy hasonló helyzeteket soha senkinek nem volt könnyű megélnie. Ugyanezt a problematikát én biztosan jobban átérzem, ha Sztravinszkij Menyegzőjét hallgatom, de a kortárs balett nyers képei a mai bulizó világ tipikus alakjainak szerepeltetésével nyilván sokakhoz hatásosabban eljutnak.

 

 

Nekem ebben egyébként a már említett, igen ellentmondásos Puck-figura volt a legnagyobb segítségemre. Hajszán Kitti ugyanis szenzációsan elkapja az alakot, úgy tud rosszul játszani a szerepben, hogy az már jó, amikor direkt rettenetes koreográfiát lejt, akkor is kitűnő. Tündérkirály-házaspárként Halász Gábor és Szarvas Krisztina végig egységes, iskolázott, színvonalas és értelmezhető alakítást nyújt: szerintem a darabban ők sokat látott szürke eminenciások, minden buliban a hierarchia csúcsán álló maffiafőnökök. Csizmadia Tamás Theseusként tökéletesen elvegyül a nem éppen királyi finomságú mesterember-csapatban, Athénnak és a menyasszonyának is az volna a legjobb, ha észrevétlenül köztük is maradna.

Mert a nagy kérdés az: milyen jövő vár Hippolytára. Régi értelemben vett tündérvilág biztosan nem. Mintha a korszerűen szenvtelen, de közben érzékeny Stohl Luca is a szerepben ettől tartana. Esküvői ruhájában, jövendőbelije oldalán végleg eltakarja a személyiségét: szemnél, szájnál éppen csak kivágott latex álarcot húz a fejére. A násznép ünnepel, ki tudja, kit és mit, minden bizonnyal önmagát. Bennem meg Arany János fordításában Puck szólal meg: „Ha mi árnyak nem tetszettünk, / Gondoljátok, s mentve tettünk: / Hogy az álom meglepett, / S tükrözé e képeket.”

 

Szentivánéji álom

(Kulcsár Noémi Tellabor – Gyulai Várszínház)

Látvány: Kulcsár Noémi. Dramaturg: Cseh Dávid. Koreográfus-rendező: Kulcsár Noémi.

Szereplők: Csizmadia Tamás, Stohl Luca, Csere Zoltán, Grecsó Zoltán, Kalmár Attila, Szabó Levente, Darabont Áron, Schell Martin, Tóth Brigitta, Bacsó Gabriella, Halász Gábor, Szarvas Krisztina, Hajszán Kitti.

Nemzeti Táncszínház, Várkert Bazár, 2017. október 28.

 

Fotók: Mészáros Csaba