A gonoszság könyve

Kemény borítót adni tárcagyűjteménynek mindig kockázatos vállalkozás. Kérdés, hogy mi marad a rövidségében is ütős publicisztikai műfajból, ha az idők során veszít aktualitásából. Márpedig ami közéleti, az veszíteni is fog belőle, elég csak a lassan halványuló vak komondoros történet okozta botrányra vagy a szerzőnek az anno nagy visszhangot keltett gimnáziumi élményére gondolnunk („Verset állva mondunk!”). Az eredetileg könnyen lereggelizhető, lelöttyinthető, kiikszelhető tárcák Tóth Krisztina kötetében így ötvenesével, két kemény borító között ellenben a mai Magyarország pontos társadalomrajzát adják. És így már több mint félelmetesek.

Tóth Krisztina Párducpompája a 2017-es ünnepi könyvhétre jelent meg. A szerzőre jellemző tudatossággal szerkesztett kötet pontosan ötven, a mai magyar valóságról szóló írást tartalmaz. Pillanatképek ezek, a mindennapi életünk kimerevített jelenetei, fikció és valóság között lebegő helyzetek, melyek szinte mindegyikében szerepet kap az utazás momentuma. „A Párducpompa olyan, mintha egy teljes kört mennénk valamelyik trolival: ugyanott vagyunk, mint ahol felszálltunk, mégis máshogy és máshová érkezünk meg” – írja a fülszöveg.

 

 

Az utazás valójában nagyon is sokféle: van itt a felszínre vezető huszonöt lépcsőfok megmászása a Blahán (miközben átlépkedünk Európán, és sorra vesszük, hányféleképpen vagyunk lemaradva emberségben Prágához, Hágához, Bécshez képest), hosszú vonatozás Ausztria felé („Kiment a ház, kiment az ország”), egy migráncsnak nézett fekete hajú nő buszozása (aki ráadásul olvas is!), egy öregkori demenciában szenvedő, a szociális otthonból elkóválygott öreg néni körbebuszozása a X. kerületben, unokanézőbe, Berlin felé.

Ugyanakkor nem csak az utazás az, ami összefűzi ezeket a történeteket. Szinte mindegyik tárca működtetője a gyűlölet, a részvét hiánya vagy az emberi szűklátókörűség, a politikai elnyomás-retorika iránti  hiszékenység. Az idősek (a „szegény, öreg kisnyugdíjasok, akik egy kis előzékenységre, nyugalomra, szeretetre vágynak”) a gyűlölet és a hatalmi agresszió nyelvét különösen folyékonyan beszélik. A megmozdult vesekövet egészen biztosan a Magyarországon nyaraló holland család ajándéksütije okozza, a postán megnyalt ember teli torokból üvölthet a kiskutyás nővel (aztán annak távoztával már bárkivel), a nyugdíjas szadista tanárnő velünk metrózik, s mi majdnem átadjuk neki a helyünket, nem tudván, hogy „az egy szemétláda!” Karácsonykor, az ágyban bejglizve nézünk végig valódi politikai kivégzéseket, soha el nem ültetett holland tulipánhagymát eszünk zsíros deszkával, ha ötvenévesen elveszítjük az állásunkat, de cigányok láttán a plázában akkor is magunkhoz szorítjuk a táskánkat, ha ők épp hét Desigual táskát vásárolnak, meg akkor is, ha karácsony előtt a gyereksarokba ültetik be a kisfiaikat melegedni, mesét nézni, hogy mégis meglepjék őket valamivel („Na, lett mozi, vagy nem lett? Hát hazudok én?! Mondtam, hogy megyünk moziba, nem? És jöttünk is!”)

Magyarországon a fodrásztól a taxisofőrig mindenki zsidózhat, cigányozhat, migránsozhat, ellenben az egyensúly fenntartása végett verset csak szépen, állva szabad mondani. Nincsenek illúzióink, ugyanabban a rendszerben szédeleg mindenki: A szatyros nő című írásban a szerző egy cetlire följegyzett szatyros nő után ered az emlékezetében, közben újsághirdetéseket olvasgatva egy gombfocijátékosokat gyűjtő rákos férfihez jut el, aki a telefonban mesél neki egy kórházi nővérről, akitől egy egész szatyornyi figurát kapott. És lám, meg is van a(z a bizonyos?) szatyros nő.

Tóth Krisztina tárcakötetének az egyéni és a társadalmi problémákat sokféleképpen (néha túlzottan elfogultan is) felvonultató írásait egyenként nem nehéz szeretni, ötvenesével azonban néha egyhangúvá válnak. A külfölddel, Európával szembeni pozitív elfogultság és a Magyarországgal szembeni (persze nagyon is jogos!) harag nem minden esetben elég ahhoz, hogy igazán maradandó képet fessen. A huszonöt lépcső Blahán felfelé tartó szőke nőjét Hágában a flamand buszvezető megvárja, ráadásul még azt is készséggel végignézi, hogy a nő kényelmesen összecsukja a pöttyös esernyőjét. Lisszabonban a következő megállót is búgva mondja bele a mikrofonba a szőke hajtól lenyűgözött portugál villamosvezető. Bécsben és Prágában is szerelembe esik a sofőr, ellenben Budapesten még a szőke nő mögött rohanó fekete hajú írónő is elkésik a déli budai programjáról. Kár, hogy a sok pozitív és negatív sztereotípiától fáradtan esünk bele a szöveg záróakkordjába: „Telnek a percek. Dél van. A munkahelyeken ilyenkor kezdődik az ebédidő, vidéken, a poros udvarok felett pedig ilyenkor ér a zenitre a nap. Szép hazám városaiban konganak a harangok és a lelkek. Ilyenkor fordulnak oldalukra a meleg porban a vak komondorok.”

 

 

A könnyező tigris egy gyűlölet és harag hajtotta vízibicikli-kölcsönzős tigristetoválásából lett bőrrákját meséli el, kissé elnagyoltan. A mindenkire, de főleg a hátán lévő anyajegyét megbámulókra dühös kölcsönzős egy hatalmas tigristetoválással rejti el a foltot, mígnem a félelmetes tigrisarc egyik szeme (maga az anyajegy) könnyezni, gennyezni, vérezni kezd. A kopasz, szelíd, csontsovány, rákos kölcsönzős végül megszelídülve nézi a Balaton túlpartját. (Ezek a fragmentumokban hagyott életepizódok, a kötet címe és a tárcákban többször visszatérő ragadozómotívum a magyar irodalom talán legszebb énkereső, önelemző regénye, az Utas és holdvilág mottójával, William Blake soraival cseng össze: „Tigris! Tigris! Éjszakánk / Erdejében sárga láng, / Mely örök kéz szabta rád / Rettentő szimetriád?”)

A Párducpompa legjobban sikerült írásai azok, amelyekben a cinizmusával, túlzásaival ható tárcaírói és a szemérmetlen szókimondásával sokkoló, markáns énelbeszélői hang szólal meg. A belső kéménykár ördöggel cimboráló és napközben a szomszéd nénik szerint sörben fürdő, munkásokkal fetrengő, hosszú, fekete sörényű írónőjének lakásrenoválás alatti megpróbáltatásai a gogoli groteszk világot hozzák játékba.

A kötet egyik fénypontja a Mészöllyel összekacsintó Thriller. Míg a Jelentés öt egérről egy spájzban fosztogató egércsalád szisztematikus kiirtását meséli el, addig az elbeszélő nyaralójában a kismutatót lerugdosó egérkét már csak egy macskának szóló mondattal intézi el: „Manci, jövő héten lesz egy kis meló.”

Brian Gilbert 2002-es thrillerje, a Gonosz falu (The Gathering) története egy beomlott templom körül forog, amelyben a keresztre feszített Jézus körül állók vonásai a legapróbb részletekig kidolgozottak. A szenvtelenül néző embereket aztán a főszereplők az összes nagyobb történelmi katasztrófa helyszínén készült riportfotón megtalálják. Ők azok a részvétnélküliek, akik a kereszthalált is sajnálkozás nélkül, puszta kíváncsiságból nézték végig, s akiken az az átok ül, hogy tanúként kell jelen lenniük a történelem összes tömegmészárlásán.

Boldog Zoltán Irodalmi Jelen-beli műfajleleplező tárcájában írja a tárcaírót mozgató erőkről: „Hallgatni meg nem érdemes, mert egy olyan korban, ahol lehetőség van a kimondásra, hallgatni cinkosság. És mivel a tárcaírónak a hang ad életet, némasága egyenlő lenne a halállal. Vajon hányan kívánják ma ezt?” A Párducpompa ötven helyszínén történteknek is tanúkra van szükségük. Tóth Krisztina írásai átfogó képet adnak Magyarország aktuális állapotáról, züllöttségéről. De vajon meddig kell még egy ilyen aktualitásban élnünk?

 

Tóth Krisztina: Párducpompa. Magvető, Budapest, 2017.