Beűzetés az Édenbe

Gondolatok Tagirovsky Egy őrült nap emléke, avagy Figaro házassága című rendezéséről

 

Megfoghatóvá tenni az álmot, az emléket, valamint anyagivá szublimálni az időt, ez volt a tétje annak a nagy ívű vállalkozásnak, amelyet Figaro házassága, avagy egy őrült nap emléke címmel rendezett Sardar Tagirovsky a budapesti Nemzeti Színházban.

Akik láttak már Tagirovsky-rendezést, azokat se az elgondolás természete, se annak nagysága nem lepte meg. Valódi várakozással egyébként is csak a forma iránt lehettünk. („A művészet, attól tartok, egyébként is leginkább forma.” – Wietkiewicz) Tagirovsky nyilván belső indíttatásból, a színháziak meg talán mert nem gondolnak túl sokat a nézőik mentális képességeiről, beavatásokkal, előadásokra felkészítő, az alkotási folyamatot elemző anyaggal látták el az érdeklődőket. Ennek a gyakorlatnak aztán számos előnye mellett negatív hozadéka is lehet: a néző elvárásai, elgondolásai az alkotói munka egy korábbi, képlékenyebb állapotához fognak igazodni. Nem tudni, hogy a majdani előadásnak vetett ágy később nem fog-e, ha nem is szűknek, de legalábbis kényelmetlennek bizonyulni.

 

 

A beharangozók jó előre figyelmeztettek, hogy ez a Figaro nem Beaumarchais tizennyolcadik századában, hanem egy olyan jövő időben él, amelyben Spanyolország a (!) nagyhatalom. Az is előre megsejtetett, hogy nem Figaro házasságán kell itt majd izgulni – úgyis tudjuk, kulturális örökségünk e tudás, mint a veronai szerelmesek halála, vagy mint a dán királyfi elbukása –, hogy ama házasság megköttetett. Így aztán Figaro a darab központi alakjának csak egy bonyolultabb gondolati konstrukció révén felel meg. Ott van viszont Almaviva gróf, a negatív hős, akinek noha kívánjuk a pórul járást, de azért ő beláthatóan összetettebb, izgalmasabb karakter. Ráadásul, ha Tagirovskyt megnyírjuk, -borotváljuk, és elképzeljük egy-két évtizeddel idősebben, akkor – legalábbis a vizázs tekintetében – majdhogynem egy Schnell Ádámot kapunk. Ez persze nem kell hogy bármit is jelentsen.

Ez a nagyhatalmú ember, mármint Almaviva, különben eléggé szomorkás és meglehetősen szánni való. A világának határai ugyanott vannak, ahol az A.I.DEN (Éden) nevű jövő- és álomkutató vállalatának határai. A feleségét unja, a beosztottjai felé, hierarchikus viszonyaik okán, nemigen van emberi arca. A legemberibb benne a jövő- és álomkutatási megszállottsága mellett a Figaro menyasszonya, Suzanne iránti illegális vágyakozás. De mintha a többiek is mind folyvást maszkot viselnének itt. Ebben a vonatkozásban nem sokban különböznek az A.I.DEN  vállalat gyártotta, Ádám és Éva nevű humanoidoktól, akiknek átható, kék tekintete több illúzióval kecsegtet a teremtmény megválthatóságáról, mint a humán egyedeké. A nézőtéri jelen időben az ember pedig mindvégig képtelen szabadulni attól a gyanútól, hogy egy jövőbeli kataklizma túlélőivel van bezárva egy tér-idő kapszulába, s ahogy egy színtéri kamera révén Kristán Attila Figarójának szemébe néz – nagyításban, zoomolásban –, a hatalmas szembogárból mintha az űr sötétje nézne vissza. Megborzongat a gondolat, hogy valamikor „Isten elejtett bennünket, s most feléje zuhanunk” (Dürrenmatt).

Bár az idő, az közben jól telik, mondanám, ha annak csupán a vígjátéki, sok-sok cselekményszálra bontott linearitásával kellene számolni. Csakhogy a színpadi, sok cselekményszálas idő itt nemcsak bomlik, hanem egymásba is kavarodik. Vektorainak a néző (mint megfigyelő) valós idejébe történő leképezése alakítja ki azt a teret, amelyet pásztáz a tekintet, az utolsó pillanatig kétségek közt afelől, hogy kinek a valósága az, amit épp lát? Kinek az emléke?

Tagirovsky Figarójának világa a kollektív emlékidő. Figaro fejében, az ő emlékeiben vagyunk. De az A.I.DEN vállalat humanoidjai révén a belépés nem csupán egyetlen ember emlékeibe és álmaiba lehetséges. A nézőpontok is változóak, változtathatók(?), s hogy ettől nem retten, nem bomlik meg az elme, arra csak a tagirovskys vígjátéki szellem és morál ad garanciát. Az előadásnak kétségkívül az a legszebb jelente, amikor Figaro és Almaviva üldögél az imaginárius időfolyam partján, és beszélgetnek. Túl vannak már jón és rosszon, kettejük párbeszédének dimenziói nem evilágiak.

 

 

Viszont ebből a pontból tevődhetnek fel csak a releváns kérdések: lázadt-e egyáltalán Figaro Almaviva, illetve a helyzete ellen? Győzhetett-e? Almavivával, a nagyszabású tervek és az alantas vágyak emberével végül mi történt? Merre tart az ember, ha már beláthatatlanok a tudomány lehetőségei, míg a természete évszázadok alatt se képes változni? És egyáltalán lehet-e szabad, miközben a sorsával játszik, vagy a Sors játszik mindenkivel? És hogy áll a dolog az egyik legősibb misztériummal, a szerelemmel?

Nos, a szereplők majd’ mindegyike érintett a szerelem ügyében. Variálják a témát és kerengetik. Sejttetik, játsszák, hogy létezik. Chérubin az összes nő iránti rajongásával, röpködéseivel, Fanchette az infantilis, ébredező nőiségével, Almaviva a szégyellnivaló, ki-kitörő lázrohamaival, a csodás Szűcs Nelli grófnője pedig a reményvesztett sóvárgás örvényeinek felmutatásával. Különös, hogy az igazi szerelmespár, Figaro és Suzanne szerelme nem jelenik meg a színen direkt látványként. Figaróé talán azért nem, mert a valódi férfiszerelem nem látványosság. Suzannéé viszont nem csupán látvány. Barta Ágnes Suzannéja az örök nő. A testet öltött szépség, fiatalság, tisztaság. Az ember már-már megérti Almavivát, amiért birtokolni akarja a birtokolhatatlant. Az efféle ambíciók vonzása igen erős. Nagy kérdés, hogy mitől és hol tud ez megállni? Merthogy egyszer csak valóban megállt. A kutatás is, és Suzanne megszerzésnek őrülete is. Deus ex machina volt ez lényegében, és csak úgy van értelme, hogyha mégiscsak létezik a kegyelem mint isteni princípium. A felfújható földgömbbel labdázó A.I.DEN-lakók pedig mintha isten bűnbeesés előtti/utáni teremtényei volnának, az örök jelen időben élés minden következményével.

Végül felvetődött az a kérdés is, hogy valóban kellett-e ahhoz egy ilyen monstre vállalkozás – high-tech-sci-fi elemekkel, miegymással –, hogy az ember feltegye kvázi ugyanazokat a kérdéseket. Hát, hiábavaló biztosan nem volt. Egy formátumos alkotó mindig a saját útját járja, és nem csak kérdezni tud másféleképpen, hanem új kérdések is eszébe bírnak jutni. Ha közben védjegyévé válik, hogy egy-egy előadás létrehozáskor szereti megépíteni a maga álmodta épületeket, pontosabban katedrálisokat, hát csak tegye azt.

Ascher Tamásról mondják, hogy a rendezéseiben szívmeleg van. Tagirovskyéban pedig, szerintem, transzcendentális derű, és persze jóság. A derű nem akadálya, hanem feltétele az emberszeretetnek, a jóság pedig, bárhonnan nézzük is, nem az intellektus hiánya.

 

 

Figaro házassága, avagy egy őrült nap emléke

(sorskomédia két szünettel)

Rendező: Sardar Tagirovsky

Pierre Beaumarchais Egy őrült nap avagy Figaro házassága című drámájának nyomán, Sardar Tagirovsky és Sényi Fanni ötlete alapján írta Sényi Fanni

 

Almaviva gróf, elnök, Éden Vállalat – Schnell Ádám

Rozina grófné, a felesége – Szűcs Nelli

Figaro, a gróf személyi titkára, Éden Vállalat – Kristán Attila

Suzanne, a grófné szobalánya – Barta Ágnes

Marcellina, bioszoláris építész, Éden Vállalat – Söptei Andrea

Antonio, gondnok és kertész a gróf birtokán – Szarvas József

Chérubin, a grófné keresztfia – Berettyán Nándor

Bartolo, agykutató, Éden Vállalat – Tóth László

Bazilio, zenetanár – Bordás Roland

Fanchette, szobalány, Antonio lánya – Katona Kinga

Don José, színész – Rácz József

Sebastian, MI-kutató, Éden Vállalat – Szabó Sebestyén László

Domingo, tudatos-álom kutató, Éden Vállalat – Szép Domán e.h.

Adam, az Éden Vállalat tulajdona – Nagy Márk e.h.

Eva, az Éden Vállalat tulajdona / Gésa – Szabó Nikolett e.h.

 

Díszlettervező: Dobre-Kóthay Judit

Jelmeztervező: Bajkó Blanka-Alíz

Zeneszerző: Katona Dávid

Zenei szerkesztő: Katona Dávid, Sardar Tagirovsky

Videó: Nagy Bianka

Operatőr: Grátz Márk

Dramaturg: Sényi Fanni

Rendezőasszisztens: Kolics Ágota

 

Ősbemutató: 2017. november 10., Nemzeti Színház, Budapest

 

Fotók:  Eöri Szabó Zsolt és Jókuti Fruzsina