Jazz, költészet, impró

2017. november 15-én zajlott az első Dunszt-est, melynek témája a jazzköltészet volt. Ágoston Bélát és Gyukics Gábort Beke Zsolt kérdezte. 

 

 

Beke Zsolt: Ma este a jazzköltészetről beszélgetünk. Vendégünk Ágoston Béla szaxofonos… de nem kezdek bele annak felsorolásába, ki is ő, mert tudom, hogy nem kedveli az ilyen meghatározásokat, és Gyukics Gábor költő, műfordító. Amikor ez a téma felmerült, azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon a zene és a költészet mennyire távolodott el egymástól, illetve eltávolodott-e egymástól valamikor is. Az ókori görögök a szövegeket úgynevezett lírával – a görögöknél a líra lantot jelentett –, tehát egy lantszerű hangszerrel kísérték. A zeneiség később is rányomta a bélyegét a költészet fejlődésére, bár vannak olyan költészeti ágak is, amelyek elvetették ezt a kapcsolatot. A zenének és a költészetnek az újkori házassága viszont egy kicsit más jellegű. Én úgy tudom, hogy a jazzköltészet nagyjából egyidős magával a jazz műfajával, mindenesetre nagyon korán megjelent. A költők már a kezdetekben keresték a kapcsolatot a jazz zenével, főként „politikai” és egyéni identitásuk kifejezése céljából. Később pedig a beatmozgalommal a jazzköltészet univerzálisabb témák felé is elindult. Rögtön meg is kérdezném: hogy látjátok ti ennek a két művészeti ágnak az újkori fúzióját?

Gyukics Gábor: Szerintem ez a fúzió nagyon természetes. A költészet, a vers annak idején énekelt műfaj volt. Énekelték a verseket, tehát dalok voltak, ami végül is zene. Most csak visszatértünk ahhoz, hogy a dalt megzenésítjük valamilyen szinten, vagyis a mi esetünkben improvizálunk hozzá. De a jazz azért idősebb, mint a jazzköltészet. Az én tudomásom szerint az első tudatos jazzköltő Langston Hughes volt az 1920-as években. Ő volt az első olyan bátor költő, aki egy harminctagú bigbanddel a háta mögött olvasta fel a verseit. A YouTube-on meg lehet nézni ezt a felvételt. És valóban volt, aki a szociális – mondjuk így, és a politikát hagyjuk ki, az inkább a slamre jellemző – témájú verseit olvasta fel. De a jazzköltészet mindenféle témához hozzányúl. Az első időkben csupán fekete költők érezték otthon magukat ebben a műfajban. Aztán jöttek a beatek. Erről van egy történet. A beateknél a jazzköltészet úgy kezdődött el, hogy New York egyik kávéházában Jack Kerouac rettentő vehemensen belemelegedett egy versébe – ő különben is nagyon hosszú verseket írt. Volt ott egy jazz zenész, David Amram, aki mivel angolkürt volt nála éppen, azzal elkezdte kísérni. Ez tetszett a közönségnek, és közben az is kiderült, hogy ez egy létező műfaj, így a beatek elkezdték a jazzköltészetet művelni. Manapság Amerikában nagyon sok költő foglalkozik ezzel, most már fehérek is. Párizsban rendszeresen van jazzköltészeti fesztivál, Magyarországon az első jazzköltészeti esemény 2000 márciusában zajlott a Műcsarnokban, Kemény István, Fabó Kinga és én voltunk a költők, Eichinger Tibor és Bori Viktor szextettje játszott. Nagyon komoly sikerünk volt. Azóta is csináljuk, s mindeközben különböző zenészekkel ismerkedtem meg, így például Bélával, de sok más zenésszel is együtt dolgozunk most már tizenhét éve. És hogy a kérdésedre is válaszoljak, nagyon összeillik jazz és a költészet, bár vannak olyan irodalmárok, akik szerint zavarja a fület a zene, a jazzszeretőket meg a költészet hangja zavarja. Ma este megpróbáljuk egyesíteni a kettőt.

 

 

BZS: Olvasva a verseid, számomra főleg a minimalista nyelvezetük tűnt ki, illetve éppen a zenei eszközök visszafogott használata. A rímek is ritkábban jelennek meg, és az ütemhangsúlyt sem gyakran használod ki. Mégis ez a fúzió a jazzel főleg rád jellemző a magyar költészetben. Van-e itt valami technikai akadály, amire mindez utal?

GYG: Nincs. Én nagyon szeretem a free jazzt. A verseim tényleg minimalisták valamilyen szinten, mert végül is az igazi jazzköltő hosszú-hosszú verseket ír, hogy a zene ki tudjon fejlődni a vers alatt. Az én verseimben különböző jazzköltészeti elemek, azaz free jazz elemek vannak jelen. Nem lehet feltétlenül észrevenni, de pont azzal, hogy nincsenek például írásjelek, töredezettek. A free jazz is töredezett valamennyire, de nem én vagyok a zenei szakértő. Nagyon sokat hallgattam freet, azon nőttem fel. Tizenöt éves koromtól jártam a Debreceni Jazzfesztiválra, ahova nagyon sok free jazz zenészt is meghívtak. Ennek érezhető a hatása, így az általad említettek nem tekinthetők akadálynak. Meg ahogy majd hallható lesz, nem tartok szünetet a versek között.

Ágoston Béla: Az jutott eszembe, hogy mondjuk a táncos és a zenész kapcsolata is egy ilyen kohéziós erő folytán jön létre. A táncos szereti a zenét, a zenész meg szereti a táncot, de táncolás közben nem lehet zenélni, és zenélés közben nem lehet táncolni. Tehát a kettő együtt tud csak működni. A jazzköltészet is valami ilyesmi. Gábor arról beszélt, hogy szereti a free jazzt, én meg szeretem a verseket, de nekem közben ott van a számban a szaxofon, így nem tudok verset mondani, ő viszont verset mond, és közben szereti hallgatni a szaxofonost. Ez roppant egyszerű, de csak együtt működtethető dolog.

GYG: Tehát itt a zenész nem kíséri a költőt, hanem két egyenrangú fél van a színpadon, figyelünk egymásra. Ez az egyik legfontosabb dolog. Az előbb említett amerikai jazzköltők próbálnak a zenekarral, három-négy tagú jazz zenekar kísér egy költőt. Mi általában imprózunk, és már könnyen ráérzünk egymásra.

BZS: Továbbra is a költészeted fogom boncolgatni. Az elmondottakon túl az volt szembeötlő, hogy kis elemekből épül fel a vers, amik összeállnak egy rétegzett képpé, vagy egyszer csak jön egy elem, egy kép, ami elrendezi az egészet, mindent maga köré vonz. Minderről elmondhatjuk, hogy a free jazz mintájára történik.

GYG: Mindennek kell hogy legyen vége. Igazából én nem nagyon használok punch line-t, tehát én soha nem próbálom összefogni a mondandómat a végén, inkább próbálom nyitva hagyni. Az én verseim szerintem réteges versek, tehát nem egyszerűsíthetők egy témára, egy síkra.

 

 

BZS: A verseid egy következő fontos rétege a természetközeliség, illetve valamiféle spiritualitás, amiben, hogy így fejezzem ki magam, talán rokonlelkek vagytok Bélával. Most elsőként hozzá fordulok: mennyire fontos számodra a spiritualitás a zenében, a művészetben?

ÁB: A spiritualitás a teremtőben való hit vagy a dolgainkat irányító isteni beavatkozás értelmében nap mint nap foglalkoztat. De valahogy a fizika, a kémia, a biológia, a matematika, a történelem, a filozófia, a magyar nyelvtan, a magyar irodalom és az ének, a zene meg még jó pár tantárgy valahogy kizökkentenek abból az egységből, amit, ugye, nagyon rendhagyó pillanatokban élhetek csak át. Én inkább azt tekintem spiritualitásnak, például, amikor elkapom egy csokit majszoló kisgyerek szájtartását, és azt az örömet a szemében, amit a csokoládé elfogyasztása okoz. Nekem ez sokkal inkább ad egyfajta nyugalmat, egy olyan egységérzetet, amikor úgy érzem, hogy jó helyre születtem. Igyekszem ráhangolódni ezekre a pillanatokra, és valahol ezt találom meg a zenében is. Mindenben ezt keresem. Ehhez mondjuk kell az a fajta rezignáció, amivel megáldott a jó isten. De ugye a másik oldala meg az a humor, amivel most próbálom ezt a kérdést elütni. A zenémben úgy keresem a kapaszkodót, hogy ha mondjuk a népzenei feldolgozásaimat nézem, akkor a legrégebbi forrásokhoz nyúlok, azokat próbálom valahogy beemelni a jelenbe, és új energiákkal küldeni a jövőbe, hogy tovább éljenek. Ezekben a régi szövegekben, vagy akár a régi versekben is, amik az idők folyamán edződtek és fennmaradtak, megtalálom azt a spiritualitást, amit egyébként a legszebb pillanatokban élek át.

BZS: Mielőtt Gábor elmondaná a véleményét, fontos megjegyezni, hogy ő az indián irodalom nagy kedvelője és fordítója. Azért is mondom ezt el, mert ott a természetközeliség és a természetnek a lélekkel való azonosítása fontos alaptétel.

GYG: A spiritualitásról nem nagyon szoktam gondolkozni, a természetközeliség, az ugye egyértelmű. Nagyon szeretem a természetet, és az indiánok is nagyon szeretik a természetet. Ők egynek hiszik magukat vele. A földet ők anyának hívják, a földből nőttek ki és abba mennek vissza, és ebben a körforgásban hisznek is. És hisznek a spirituálisban is, de ezt nem így nevezném, inkább szellemiségnek. Ami különbség köztem és az indiánok között, hogy én hiszek a természetfelettiben. Lehet ezért engem lenézni vagy megtapsolni. Ugyanakkor Istenben nem, csak a saját Istenemben hiszek. Viszont az indián természethitben nagyon is hiszek, elhiszem, amiben ők hisznek, elhiszem, hogy ők azt hiszik, amit hisznek. És ez gyönyörű. A navahóknak több istenünk van például, az odzsibvék meg vannak győződve arról, hogy a föld egy teknősbéka hátán helyezkedik el. Ezek nagyon szép hitek, és nagyon sokan még most is ezek szerint élnek. Ezek a hitek – mivel találkoztam nagyon sok indiánnal, és sokat olvastam is róluk – „belém jöttek”. Valamilyen szinten megváltoztatott engem az indián hit, de attól én még európai ember maradtam. Vallástalan katona családban nőttem fel, és próbáltam én mindent, de valahogy nem sikerült istennek, más istenének, a számomra kitalált Istennek belém bújnia, csak a sajátomnak, és innen ered az én spiritualitásom. Nem tudom, hogy a verseimben ezek mennyire jönnek át. Azon kevés költők egyike vagyok, akik nem írnak tudatosan verset. Nem készítek tervet, képtelen vagyok tervek alapján verset írni, ösztönköltőnek tartom magam. Most már lassan két-három hónapja nem írtam verset, egyszerűen nem jutottam el arra a pontra. Tudom, hogy bennem vannak, mert néha ki akarnak jönni, és egy két szó előjön, de nem lesz verssé. Lesz majd egy olyan pillanat, amikor leülök egy csendes helyre, iszom egy pohár bort, és megszületnek a versek. Ezt hívom én spiritualitásnak. Akkor ez megtörténik.

 

Fotók: Kovács Attila és dunszt.sk