Egy antihősnő portréja
A világirodalom híres női alakjai közül mindig is kiemelt érdeklődés övezte a színházi és filmes alkotók részéről a démonikus vonásokkal felruházott szereplőket, melyek között Lady Macbeth kiemelt helyet foglal el, hiszen nevét egy olyan női archetípus viseli, mely köré Shakespeare királydrámájának kereteit elhagyva, bármilyen korban és közegben érdekfeszítő történetet lehet építeni. Ezt bizonyítja William Oldroyd első filmes alkotása is, melyben a rendező nem egyszerűen egy tizenkilencedik századi Lady Macbeth történetének (Nyikolaj Leszkov – Kisvárosi Lady Macbeth) szöveghű adaptációját nyújtja, hanem a helyi és társadalmi koordináták megváltoztatásával, illetve a hangsúlyok áthelyezésével egy feminista szempontú személyiségdrámává alakítja át az irodalmi alapanyagot.
Oldroyd a főhősnő, Katherine (Florence Pugh) öntudatra ébredését, s a saját vágyainak útjában álló akadályok (bestiális tettek révén való) leküzdésének történetét provokatív módon a viktoriánus Angliába helyezi át, ám korántsem a korban játszódó, házasságtörést tematizáló filmek dramaturgiájára alapozva. A Lady Macbeth ugyanis nem egy, a patriarchális társadalom béklyóit házasságtörés révén lerázó, majd elbukó főhősnő, hanem a felszabadulást istenigazából sohasem megtapasztaló, elnyomottból elnyomóvá előlépő fiatalasszony története. A direktor ennek a folyamatnak a lekerekítése érdekében nemcsak elhagyja a szabad adaptációjának alapját képező regény jelentős részét, hanem egyúttal csavar is egyet a történeten, ily módon téve teljessé a semmit meg nem bánó, saját menekülése érdekében bárkit feláldozni képes főszereplőnő negatív metamorfózisát.
Ám az adaptáció újdonsága nem merül ki a dramaturgiai elemeknek a drámai fokozás érdekében történő variálásában, ahogyan a cselekmény viktoriánus korba való transzportálása sem öncélú alkotói döntésnek, hanem egy átgondolt és jól működő rendezői koncepció részének tekinthető. Oldroyd ugyanis az alá- és fölérendeltség problematikáját nemcsak a nő–férfi, hanem a fehér úr – fekete szolga közti viszonylat keretei között bontja ki, s ezzel nemcsak radikálisan áthelyezte a történet hangsúlyait, hanem új dimenziókkal is gazdagította azt, így alkotásában a kiszolgáltatottság, valamint az egyes rasszokon belül tapasztalható egyenlőtlenségek drámai módon csúcsosodnak ki. Ennek az egyenlőtlenségnek az egyik legnagyobb elszenvedője Anna (Naomi Ackie), a fekete szolgálólány, aki nemcsak társadalmi helyzete miatt szenved el megaláztatásokat, hanem nőiségében is megcsúfolják, amikor a birtok fekete férfi alkalmazottjai meztelenül, egy lepedőbe csavarva lógatják fel a plafonra. Ily módon a regényben egyszerű, a női szolgáló számára is vicces, ám semmiképpen sem lealacsonyító formában zajló tréfás játék a jelenet dramaturgiai áthangolása következtében már egy nagyon komoly megszégyenítésként jelenik meg a vásznon.
A démonikus női alak ellenére a film elképesztő visszafogottsággal jeleníti meg Katherine egyre ördögibbé váló viselkedését, zsarnok megnyilvánulásait, s valósítja meg az erőszaknak mint a (társadalmi és házassági) béklyóktól való szabadulás egyetlen lehetséges módjának ábrázolását. A visszafogottság ugyanakkor nem az erőszak átesztétizálását, esetleg teljes elfedését jelenti, hiszen az alkotás nagyon ügyesen lavírozik a naturalista képi megjelenítés, illetve az érzékeltetés általi mesélés eszköze között, zsigeri és hátborzongató hatást keltve ezzel a nézőben. De nemcsak ezen a téren remekel a film, hanem a főhősnőt körülvevő ingerszegény környezet klausztrofób atmoszférájának megteremtésében is, melynek egyik gyönyörű vizuális ellenpontját képezi az Üvöltő szelek lápvidékének megidézése.
A Lady Macbeth ráadásul sikeresen kerüli a kosztümös alkotások kliséit, s a film komplex és hatásos esztétikáját erősíti a szájbarágós, didaktikus és közhelyes megoldások, mint például az önnarrációnak, a tanulságok és alkotói ítéletek sulykolásának a mellőzése – mely sajnos az elmúlt évek több ígéretes alkotását, például A komornyikot vagy a 12 év rabszolgaságot is befelhőzte. Oldroyd filmje a néző aktív értelmezői közreműködésére tart igényt a felvetett kérdések megválaszolásához, ezzel is szembe menve a kosztümös drámák „konvencióival”.
A sablonos megoldások elvetése azonban nemcsak az alkotás dramaturgiai felépítésében érhető tetten, mivel az alkotók alapvetően tartózkodtak a néző figyelmét elvonó vizuális megvalósításoktól és egyéb hatásvadász módszerektől. Ari Wegman mindenféle esztétizálást mellőző, közeli beállításokat alkalmazó, a tétlenség vagy épp a gyilkosság időbeliségét hosszú, kitartott formában bemutató operatőri munkája a néző érzelmi és érzéki bevonását segíti elő. A film zenéjét ugyancsak a minimalizmus jellemzi; Ben Baird és Dan Jones nem a kosztümös alkotások esetében megszokottnak számító, pátosszal telített zenekari tételeket, hanem a bestiális ténykedéseket hatásosan aláfestő, morajló, nyugtalanító zenei aláfestést komponáltak a filmhez.
A kifogástalan színészi alakítások közül is kiemelkedik a címszereplőt megformáló Florence Pugh szuggesztív és komplex játéka. Különösen emlékezetes vele kapcsolatban a két egymást tükröző, s mégis ellenpontozó beállítás (a szófán először unatkozó és magányos, majd a film zárlatában többszörös gyilkosként, s mégis egy új életet a szíve alatt hordó özvegyként helyet foglaló nő képe), hiszen a záró képben mindössze néhány gesztusban és visszafogott arcjátékban sikerül megragadnia Katherine démonivá torzult személyiségét.
A Lady Macbeth látszólagos egyszerűsége, letisztult, szinte már csupasznak nevezhető formanyelve és minimalista zenéje ellenére egy olyan komplex esztétikával bíró alkotás, mely nem szolgai módon adaptálja, hanem – a klisés megoldásokat mellőzve – új dimenziókkal gazdagítja az irodalmi alapanyagot, így a későbbiekben minden bizonnyal a legeredetibb feldolgozások egyikeként fogjuk számon tartani.
Képek forrása: Sixty Six Pictures
Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!