A világ és a balett dicsősége

Azt gondolom, hogy a Magyar Nemzeti Balett Klasszik 47˚N19˚E című bemutatója egy orbitális nagy állatorvosi ló. Ugyanis nemcsak a balettművészet jelenére és részben múltjára mutat rá a tüneteivel, hanem általában is – létrehozói szándékától függetlenül – reflektál korunk művészetfogyasztási szokásaira. Egészen pontosan: a futurisztikus címmel illetett két egyfelvonásos (George Balanchine: Téma & Variációk; valamint Harald Lander: Etűdök), amelyek egyenként is a balettirodalom felülmúlhatatlan, korszakos gyöngyszemei, a maguk korában, de még néhány évtizeddel ezelőtt is egészen másról szóltak, és teljesen máshogy táncolták őket. És ez azért üzen valamit. Ezen nem lehet elegánsan, mondjuk egy veretes latin mondás jópofa felidézésével átsiklani (lásd: Tempora mutantur et nos mutamur in illis – Az idők változnak, s változunk mi is velük). Arról nem is beszélve, ha már ideillő latin szállóigék közt keresgélnék, ezt választanám: sic transit gloria mundi, azaz így múlik el a világ dicsősége.

 

 

Elmúlik bizony, mert nem az a baj, hogy ma nem úgy táncolják, mint régen, hanem hogy a koreográfiából a lényeg veszett el. George Balanchine, a huszadik század talán legnagyobb balett-megújítója ezzel a munkájával – a már saját, „modern” eszközeivel – a tizenkilencedik századi romantikus balettek atyja, a ma is világszerte játszott Máriusz Petipa előtt hódol. Petipa az a koreográfus, akinek – sok egyéb maradandó alkotása mellett – A hattyúk tava, A diótörő és például a Csipkerózsika köszönhető. Az 1947-ben készült Téma & Variációk egy Csipkerózsika-utánérzés, amelyben nincsenek tündérek, orsó meg százéves álom, csak téma van benne és arra variációk, vagyis a Petipa-féle „csipkerózsikaság” került színre balanchine-i módszerekkel, cselekményábrázolás nélkül, az esszenciális lírai lényeg megragadásával. E koreográfiával a Szentpéterváron tanult, majd a 17-es (nagy októberi) forradalom után nyugatra emigrált Balanchine Petipa mellett még egy dolognak hódolt: a hihetetlenül kifinomult, technikás, de „lélekkel teli” szentpétervári iskolának.

Mindezekből már sejthető, hogy a Téma & Variációk nem egy cirkuszi produkció, amelyben az a lényeg, hány piruettet forog a spicchegyén, milyen magasra dobja a lábát a prímabalerina, hanem a múlt tiszteletteljes meghaladása és a lényeg átmentése új formákba. (Puccini tett utolsó operájában hasonló gesztust: korabeli kritikusa szerint a Turandot híres Nessun dorma-áriájával a zeneszerző a végleg elmúlt, visszahozhatatlan tizenkilencedik századtól vett búcsút.) Na, ez a három dolog – a tiszteletadás, a lényeg átmentése és a korrekt búcsú – éppen nem divat manapság.

A Téma & Variációkért a huszadik század második felének legnagyobb balettikonja, Rudolf Nurejev valósággal megőrült. A hatvanas évek elején történt hatalmas botrányt kavaró disszidálása után, már világhírű sztárként mindent elkövetett, hogy Balanchine együttesében eltáncolhassa a főszerepét. Leningrádban akkortájt halvány esély sem volt rá, hogy szovjet balettművészek Balanchine-koreográfiában felléphessenek, Nurejev számára ez a darab egyszerre jelentette a klasszikus balett megdicsőülését, az élete végéig hallatlanul tisztelt pétervári iskola átlényegülését modern műalkotásba, valamint a maga számára táncos pályafutása legnagyobb kihívását, művészi lehetőségét. Mára ez az egyfelvonásos balett – a Magyar Nemzeti Balett előadásában – üres technikai látványossággá degradálódott. Az általam látott előadáson a főszereplők és a balettkar egyaránt csupán a pontos technikai kivitelezést hajszolta (több-kevesebb sikerrel), mintha fogalmuk sem lenne róla, hogy mit és miért táncolnak. Ebben nem az ijesztő, hogy a mai fiatalabb generációk maguktól nem érnek fel a feladathoz, hanem az, hogy a betanítóik sem képesek megértetni velük az üzenetet, átadni a lényeget. Persze az is lehet, hogy már az utóbbiakban sincs erre igény, mindenesetre a Művészetek Palotája Fesztivál Színházának közönsége elégedett volt: a látványos technikai trouvaille-okat lelkesen ünnepelte, akárhogy is sikeredett a kivitelezésük.

 

 

Az Etűdök esetében a helyzet ugyanez dánban. A nemzetközi balettvilágban a dán iskola majdnem olyan legendás fogalom, mint az orosz, ez utóbbiban egyébként a pétervári (a szakzsargonban: pityeri) határozottan elkülönül a szintén ugyanolyan jelentős moszkvaitól. A dán balett tekintélyét a tizenkilencedik században August Bournonville alapozta meg, akinek az 1836-ban bemutatott A szilfid-balettjét napjainkban is eredeti formájában tartja műsoron a koppenhágai Dán Királyi Balett. A neves dán koreográfus, Harald Lander több mint száz évvel később, 1948-ban koreografálta az Etűdöket, amelyben a dán Petipa, azaz Bournonville, valamint a dán iskola előtt hódol. Az egyfelvonásos középrészében látható is a dán Szilfid elvont apoteózisa, kicsit hasonlóan, de jóval konkrétabban, mint Balanchine Csipkerózsika-értelmezésében.

Az Etűdök egyébként jobban fekszik a Magyar Nemzeti Balett jelenlegi társulatának, mert a dán iskola hideg, északi, kevésbé lélekkel teli (nem szlávos), a rendkívül precíz, fürge és dinamikus lábmunka áll a fókuszában. Persze ez a technikás kvázi rejtőzködés is azzal nyer értelmet, hogy ellenpontját képezi a belső, mély érzéseknek. Az Etűdök a táncosok mindennapos balett-tréningjeinek a szerkezetét követi, a bemelegítő rúdgyakorlatoktól indulva, a kiemelkedően attraktív, látványos szólókon, csoporttáncokon keresztül a lehengerlő össztáncig jut el. Bár színvonalas az együttes teljesítménye, itt sem jön létre a balettműfaj lenyűgöző ünnepe, amiért érdemes volna elővenni, újrajátszani a koreográfiát. Az Lander-Etűdök ugyanis a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben jó pár évadon át a budapesti operaház balettegyüttesének markáns sikerdarabja volt, az akkor egyik virágkorát élő magyar balett felejthetetlen atmoszférát teremtve, hitelesen mutatta fel a koreográfia lényegét. (Persze én elfogult vagyok, mert akkortájt fiatal balettművészként évekig táncoltam a darabban.)

A két egyfelvonásos koreográfia közös esten játszása viszont igazán jó ötlet. Nemcsak azért, mert szinte ugyanakkor készültek, hanem mert a szemléletmódjuk is hasonló: egy lassan változó, veretes műfajra reagálnak, a tradíciók hangsúlyozása mellett határozottan hitet tesznek a kötelező megújulás mellett. Alkotóik minden bizonnyal komolyan, belső érintettségből fogalmazták meg a kérdést, hogy tudniillik mit kell kezdenünk múltunk egyre gyarapodó értékes hagyományaival. A válaszaik önmagukért beszélnek. Manapság, amikor a felszínes ragyogásnak és a tartalmuktól megfosztott szólamoknak van keletjük, sajnos már megérteni és eljátszani sem tudjuk a nívós válaszokat. Mert a tradíciókra hivatkozás nálunk igen sokszor csupán stréberek üres frázisa.

 

Magyar Nemzeti Balett: Klasszik 47˚N19˚E

(Nemzeti Táncszínház)

 

Téma & Variációk

Koreográfia: George Balanchine. Zeneszerző: Pjotr Iljics Csajkovszkij. Díszlettervező: Rózsa István. Jelmeztervező: Rományi Nóra. Világítástervező: Solymosi Tamás. Betanító balettmester: John Clifford. Próbavezető balettmesterek: Aradi Mária, Dózsa Imre, Solymosi Tamás, Venekei Marianna.

Előadók: Földi Lea, Oláh Zoltán és a Magyar Nemzeti Balett.

 

Etűdök

Koreográfus: Harald Lander. Zeneszerző: Carl Czerny, Knudáge Riisager. Művészeti tanácsadó: Lise Lander. Betanító balettmester: Johnny Eliasen. Balettmesterek: Kövessy Angéla, Pongor Ildikó.

Előadók: Sarkissova Karina, Balázsi Gergő Ármin, Leblanc Gergely és a Magyar Nemzeti Balett.

 

Közreműködik felvételről a Magyar Állami Operaház zenekara, karmester: Kovács János (Téma és Variációk) és Szennai Kálmán (Etűdök).

 

Művészetek Palotája, Fesztivál Színház 2017. november 16.

 

Magyar Állami Operaház – Fotó: Nagy Attila