Letekerve a volumét

Lovasi András munkásságáról – főként a huszonévesektől az ötvenvalahány évesekig – lényegében senki nem tudhat nosztalgikus generációs elfogultság nélkül beszélni. Aki erre mégis képesnek véli magát, szintén jó eséllyel ítél elfogultan: elvégre Lovasi (elsősorban a Kispál és a Borz szövegíró-énekes-frontembereként) sorai és dallamai olyan mértékig megkerülhetetlenné váltak kortárs kultúránk szinte minden rétegében, hogy mindezek alól kivonni magunkat csak negatív elfogultság esetén volna lehetséges. Hogy mit akarok mondani? Csak annyit, hogy a legtöbbünk számára Lovasi eddigi működését (hát még a szerző ötvenedik születésnapja apropóján) áttekinteni nem más, mint személyes életünk, fiatal- és fiatal felnőttkorunk filmzenéjét újra és újra lejátszani a fejünkben. Innentől pedig már jócskán benne is tapicskolunk személyre szabott nosztalgiánkban, édes-bús emlékeinkben. És ezzel, mint Lovasiról írva és beszélve oly sokan, megannyiszor teszik, megint eltérünk a tárgytól.

 

 

Holott fontos volna tartanunk magunkat a témához, kiváltképp e frissiben megjelent, lényegében összegző szándékú és igényű dalszöveg-gyűjteményről szólva, ugyanis már maga a megjelenés ténye is fontos eseményszámba megy, s akár alapjául is szolgálhatna kortárs kulturális elképzeléseink egy része (legalább részleges) átrendezésének. Arra célozgatok, hogy Lovasi bizonyíthatóan nem költészetnek szánt működése a gyakorlatban költészetként (is) működik a befogadás során: számos író-költő vállalt (vagy nem vállalt, de tetten érhető) hagyományként épít rá, egyik-másik sora pedig a szájhagyomány által is tovább terjedve szabályos közkinccsé vált. Ha valahol megszólítanak egy Emesét, képes-e bárki megállni, hogy legalább magában hozzáillessze, hogy „most már indul a buszod”, a sokat keres szókapcsolatról még napjaink oligarcha-rendszerében is legalább annyiszor asszociálunk arra, hogy „az én szívem”, mint ahányszor különböző kormányközeli nevekre, a ha az életben… kezdetű mondatok automatikusan húzzák maguk után a kiegészítést „…nincs már több móka”. De „igyekezz, az égbolt zár”, sürgetjük késlekedő társainkat, s ha mégis késnénk/lekésünk valamit, hát megjegyezzük, hogy „a következő buszon rajta leszek én is”, és így tovább. Lovasi András tehát – miközben vállaltan és bizonyíthatóan nem költő, nem verseket ír – dalszerzői és dalszövegírói életműve mellett, mondhatni mellékesen és „véletlenül” létrehozott egy legitim és releváns, tömegekhez eljutó és nagy hatású, látens költői életművet is, mely azonban eddig teljesen nem volt elszakítható a zeneitől, s ilyesformán „pusztán” líraként nem is volt hivatkozható és vizsgálható, felmérhető és értékelhető. Hasonló búvópatakszerű kiegészítése volt kortárs (nem feltétlenül vagy nem csak az úgynevezett) magas irodalmunknak, mint a kultikus státusszal bíró Bródy- vagy Dusán-dalszövegkorpusz (Bereményi esetében már a dalszövegektől függetlenül is létező irodalmi munkássága miatt egyszerűbb a helyzet).

A Libri idei kiadványa, a Még nem összes ilyen szempontból tiszta, vagy legalább tisztább helyzetet teremthet. A könyv ugyanis leplezetlenül támaszkodik a jelentékeny szerzői életműveket összegző gyűjteményes kiadványok hagyománymintázataira: hat plusz két nagyobb ciklusba rendezve, kötetek (ez esetben: lemezek) szerinti, kronologikus felosztásban haladunk egészen a függelékig (az alkalmi szövegektől A fiók mélyéről előkerült „egyebekig”), majd a betűrendes mutatóig. Egyáltalán nem véletlen az sem, hogy a hátsó borítón két ismert, népszerű író-költőtől – Grecsó Krisztiántól és Lackfi Jánostól – olvashatunk fülszöveget, s hogy az előbbi különösebb teketória nélkül, már a második szóban eldönti a dilemmát Lovasi verseit emlegetve. S noha számos mű esetében szerepel halványan és kicsiben a dal akkordmenete (elvégre népszerűnek szánt kiadványról beszélünk, melynek irodalmi kanonizációs kísérlete nem teljesen konzekvens; a könyv nem a Jelenkor, hanem a kiadói csoport nagyobb-népszerűbb és bulvárabb pozícionálású kiadója, a Libri gondozásában jelent meg), a verseskötetté alakítási szándék egy pillanatig sem kétséges az olvasó számára. Még akkor sem, ha a többség nyilván CD-gyűjteménye-kiegészítésének szánt, óriási bookletnek vagy (tábortűz melletti gitárkaparászások kelléke gyanánt) daloskönyvnek veszi. Maga a kiadvány egyértelműen összes versekként pozícionálja magát, és nem véletlen az sem, hogy a cím játékos kiforgatása is erre a sémára utal – igazi lovasis bájjal, egyszerre szerény és pimaszul szerénytelen öniróniával.

 

 

A recenzens előtt tehát nem nagyon látszik más lehetőség, mint hogy szembenézzen azzal, hogy olvasás közben a fejében rendre „valami dal szól gyerekkorából”, és ha már a Libri jóvoltából visszamenőleges érvénnyel is megteremtődhet a Lovasi-életmű irodalmi kontextusának lehetősége, megkíséreljen fejében levett hanggal, kizárólag szövegként (mi se teketóriázzunk: versekként) tekinteni a könyvben foglalt művekre. S ha már megteszi ezt, próbálja meg felmérni, milyen válasz adható a legpontosabban talán Máté Péter által feltett kérdésre, nevezetesen: „zene nélkül mit érek én?”.

Kezdjük rögtön a jó hírrel: Lovasi temérdek sora kiállja a szépirodalmi olvasás próbáját. Nem kevés kortárs költő becsületére válna annyi eredeti, találó, plasztikusan szép vagy épp visszafogott pontosságával ható, érzékeny képzettranszformáció, amennyi a Lovasi-életműben fellelhető. Teli találatokat, frappáns, eredetiségükben-furcsaságukban is magától értetődőnek ható leleményeket, az első művektől az utolsókig végig érzékelhető, markáns és jellemző vonásokat találunk majdnem minden oldalon, s a gyengébbek között is alig akad olyan alkotás, mely ne tudna felmutatni legalább valamennyi átütő erejű, fantáziadús és eredetien szellemes, évek távlatából is frissnek ható, ügyes lírai megoldást.

Mikor nem csak egy-egy megoldásra, sorra, rímre, képzettársításra, hanem a művek egészére koncentrálunk, külön kompozíciókként megítélve sikerültségüket, az összkép, noha már vegyesebbé válik, továbbra is kifejezetten és sok esetben erős marad a zene nélkül is. A vegyesség érzete pedig nem véletlen. Ugyanis a dalszövegként remekül működő egységek lírai konstrukciókként olvasva (nem meglepő módon) rendre könnyebben-látványosabban fedik fel hiányosságaikat, ritmikai-rímelési gyengeségeiket, tölteléksoraikat, mint mikor a zene összélménye, a szöveg, az ének és a zene hármasának harmóniája irányítja a figyelmünket. Az olvasás közben felfedezhető költészeti ügyetlenségek, esetlegességek, a szöveg színvonalának ingadozásai dalszöveg-kontextusban nyilván nem tekinthetők magától értetődően hibának, s nehéz kérdéseket vet fel az is, hogy a kötetben való megjelenés okozta, utólagos kontextusváltás vajon feljogosítja-e egyáltalán a kritikust, hogy versszempontból marasztaljon el eredetileg nem ilyen megjelenésre szánt, eredendően más szempontok szerint megalkotott műveket vagy azok egyes részeit.

 

 

Tegyük föl, hogy igen, elvégre (most) mégiscsak egy könyv van a kezünkben, s az olvasás tapasztalata más fajta figyelmet és érzékenységet, s így természetszerűleg más szempontokat is hív életre. Ennek szemléltetésére mi sem alkalmasabb, mint megnézni, hogy az első alkotói korszak/ciklus (Halszív) emlékezetünkben méltán remekbe szabottként élő darabjai (értsd: remek Kispál-dalokhoz remekül passzoló, remek dalszövegek) versként való olvasása milyen vegyes élményeket tartogathat.

Elolvasva például egy olyan klasszikust, mint a korai Kispál egyik méltán csúcsteljesítményének tekinthető Tejjel kiflit, arra juthatunk, hogy a szöveg a kétharmadáig versként is élvezhető – odáig tehát értékvesztés nélkül zajlik le a kontextusváltás. Atmoszférája lassan gomolygó slidegitár-futamok nélkül, pusztán szövegszerűen is szabályosan ránehezedik az emberre, a (specifikusan kelet-európai) úgynevezett „szürke hétköznapok” oly sokat megénekelt élményvilágának nyomasztó-otthonos kettősségét köznapi egyszerűségből a – ha lehet ilyet mondani – köznapi szürrealitás felé közelítő, pontos, tömörségükben is sokatmondó, találó képekben rögzíti: „Reggel lett, a rádióban esik / Tejjel kifli, ha megyek a boltba / Lenyeltem egy kétforintost / Hogy telefonáljak a magányomba // A rádiómból egy fa nőtt ki este / Egész éjjel néztem a fát / És hallgattam, hogy ne nehezítsem / A bemondó távoli halálát” (11.). Akiknek e sorokat olvasva akaratlanul is felcsendült a fülükben a dal, jól tudhatják, ezen a ponton érkezünk a zenei váltáshoz, s ugyanide érve a szöveg is cezúrához ér –minőségileg is, megbicsaklik. Az utolsó strófa versszövegként már odakentnek, erőtlennek – a zárósor pedig kifejezetten erőszakoltnak, nyakatekertnek (ügyetlennek) – hat: „Lekvárt ettem, ragasszon össze / Késő őszi lekvárod az ingemen / Mézet ettem, ragasszon össze / Mézemet lássad rajta mindenen” (11.).

 

 

S miközben a vaskos, 388 oldalas szöveggyűjteményt gondosan átolvasva bőven találunk annyi szövegszerűen, versként is működő művet, hogy Lovasi „költői” életművét figyelemre érdemesnek találjuk, s számos olyan zene nélkül feledhetőnek tűnőt is, amelyeknek egy jelentős részét betudhatjuk a rendszeres lemezkészítéssel járó szöveggenerálási kényszernek, a legjellemzőbb talán a Tejjel kifli vegyes élménye. Az olvasó pedig az ilyen művek esetében, ahogy Lovasi is írja (énekli) mit tehetne, széttárja a kezét, mert hiszen ahhoz a közhelyhez ér vissza, melyet már a könyv kinyitása előtt is sejthettünk: a dalszöveg olvasható ugyan versként, értelmezhető és meg is ítélhető akképpen, de mivel a szövegtípus funkcióját tekintve legalább részben (nem is kis részben) más elvárásoknak kell megfeleljen, mint egy szépirodalmi mű, elmarasztalni versként gyengébbnek mutatkozó részeiért nagyjából olyan botorság, mint mikor a szakállas rádiókabaré-tréfában a férj megdicséri neje marhapörköltjét, majd mikor megtudja, hogy gesztenyepürét evett, módosítja álláspontját: akkor mégsem ízlett neki.

Az egyben végigolvasás azt is lehetővé teszi számunkra, hogy megfigyeljük, miképp alakult-változott Lovasi András szövegvilága az elmúlt évtizedek során. Ennek a folyamatnak talán a legszembetűnőbb megnyilvánulása, hogy az idő előrehaladtával a koherencia és a láthatóan egyre tudatosabb megkomponáltság (a, hívjuk így, mondanivaló egyre tisztább, egyértelműbb artikulálásának) szándéka hogyan lett egyre nagyobb hatással munkásságára. Nem leegyszerűsödésről vagy letisztulásról van szó, úgy vélem, sokkal inkább egy-egy feldolgozott téma körüljárását váltotta föl annak mind pontosabb meg- vagy leírásának szándéka. Míg a korai művekben jellemzően inkább csak körvonalazhatók, sejthetők egy-egy szöveg tartalmai, a, nevezzük így, érett korszakban sokkal egyértelműbb logikával rajzolódik ki, miről is szól egy-egy alkotás. Nem mintha az első lemezeken ne lettek volna direktebben állapotot leíró vagy egy-egy történetet elmesélő dalok (Forradalmár, Szőkített nő, Bujtogató, …ilyesmi), de jellemzőbbek az olyan elvontabb (mondhatnánk: költőibb) megszólalások, amelyekben komplexebb, nehezebben dekódolható, pontosan mi is történik – például a Húsrágó hídverőben, a megejtően szép Naphoz Holddalban („Zárom ujjaim / a fényes Hold körül / Lélek láboson / A fedő megremeg / Nem kell használni / Amit csak lehet” – 16.), az Autók a tenger felében, a Halszívben, a Jönni fog egy lovasban, a Kényszer, érdek, ösztönéletben vagy a Lovasi-korpusz egyik legszebb darabjában, A rétek halványak címűben: „Ne aludj túl mohón / Vagy aludj, ha akarod / Hajamban ujjaid / Mint városi galambok / Szomorúság közül / Szemezgetnek magot / Megnéztem közelről / Mindegyik jóllakott” (33.). És a sor még folytatható volna az első két lemezen túl is. Ez a változás legszembetűnőbben és leglátványosabban talán a második-harmadik ciklus (Adok egy kulcsot; Zár az égbolt – tehát az Ül és a Bálnák ki a partra lemezek) határpontjainál rajzolódik ki. (Egyben, noha saját előfeltételemnek mondok ellent, mikor ismét párhuzamot vélek felfedezni a zenei történésekkel, a magam részéről épp az említett két lemez közt vélem felfedezni a szerintem alapvetően két nagyobb korszakra – a „régire”/koraira és az „újabb korira”/”érettre” – bontható Kispál és a Borz-történet belső cezúráját is.)

 

 

A könyvbeli összegzés ugyancsak lehetővé teszi, hogy látványosabban kirajzolódjanak a Lovasi-életműn végigvonuló, már-már mániás ismétlődéssel visszatérő, főbb motívumok. Ilyenek az űrutazás (és az ufók), mely jellemzően szökési vagy a valóság elől menekülő (Űrrock) elszakadási lehetőségként (Holdutazás) merül fel, s úticélja legtöbbször vagy a Hold, vagy a leggyakrabban egy újrakezdést, új esélyt, életfejezetet szimbolizáló, ismeretlen bolygó. (A Hold egyben az elvágyódó szemlélődés, a távolság jelképeként is gyakran tűnik föl.) A hétköznapok nyugodt monotóniájának talán legjellemzőbb szimbóluma a tévé, az elidegenedést, elbutulást, szellemi-morális leépülést többnyire a diszkó jelképezi. Meglehetősen sok szöveg foglalkozik a világvégével (Jó a világ végéig; Ágy, asztal, TV; Volume; Tegyetek el befőttet!; Ha ez a vég; Az utolsó aktus a Földön; Minden rendben stb.).

A legfeltűnőbb vonás, mely lényegében a legelejétől meghatározó része Lovasi szövegvilágának, minden kétséget kizáróan a mozgás motívuma. A dalok jelentős részében valaki vagy valami tart valahova, s többnyire nem gyalog, hanem valamilyen járművel, közlekedési eszközzel. Ha jobban megnézzük, a Lovasi-művek szabályosan hemzsegnek az autóktól, bicikliktől, buszoktól, hajóktól, repülőktől, űrhajóktól – olyannyira, hogy a Jönni fog egy lovasban még a szemtől a szájig folyó könnyben is „Elmegy egy kis hajó” (28.). De akár szúrópróbaszerűen is megbizonyosodhatunk róla, hogy a Lovasi-művekben szinte mindig közlekedik valaki vagy valami. Nézzük például a könyv (tehát: a diszkográfia) legelső és (eddigi) utolsó darabját: „Napvégi úton csak a te autód megy el” (Lefekszem a hóba [9.] – ez a részben Ózdi Rezső jegyezte dalszöveg első Lovasi által írt sora); vö. egy ritka, konkrét jármű nélküli esettel: „Hogy miért mozog minden annyiféleképpen / Hogy jobb helyen legyen, mint volt” (Nálad tényleg [342.]).

 

 

A kronologikus olvasás azonban sajnálatosan láthatóvá tesz egy másik, idáig inkább csak sejthető tendenciát is, mégpedig a minőségbeli hanyatlásét. A Kispál és a Borz karrierjét végigkövetve (aránylag kevés kifejezetten gyenge, sótlan kísérlettől eltekintve) tapasztalható, hogy az egyenletesen magas szinten belül (arányaiban) egyenletesen hullámzó színvonal nagyjából a 2000-es évek második fele körül kezd, mondjuk úgy, felvizeződni. Az utolsó Kispál-lemez (Én, szeretlek, téged) és az az után megírt pár dal esetében már inkább a laposabb-manírosabb, önismétlő gesztusokból építkező, feledhető szövegek kerülnek túlsúlyba. Az életmű lényegében a zenei teljesítménnyel összhangban az elődeihez képest vérlázítóan gyenge Néniket a bácsiknak című Kiscsillag-lemez modoros műmacsó orbákolásával (pl. Megjöttünk a nőkért) vagy épp giccshatáron billegő gügyögésével (pl. Olajoshordó) jut el a mélypontra. Nem véletlen, hogy ez a 2011-es lemez a kötetszerkesztésnél is határpontot jelöl (az Állnak a férfiak ciklus végén szerepelve).

A könyv olvasásának legfontosabb tapasztalata azonban talán mégis csak az, hogy akár egy vaskosabb, erős verseskötet is összeállítható volna az anyagából, az újraértelmezés alapjaként pedig (messze nem a teljesség igényével) olyan darabok szolgálhatnának, mint például az alábbi, zene nélkül is maradéktalan élményt nyújtó írásművek: Lefekszem a hóba (Ózdi Rezső társszerzőségével), Naphoz Holddal, A következő buszon, Földtörténet, A rétek halványak, Jó a világ végéig, Tingli-tangli, Fűben alvó, És hogyha máshová kerül…, Jutka, Nyár volt, s blúzát a szél…, Zár az égbolt, Kapcsolj le mindent, Mi alatt az ég, Nincs nagy baj, Hang és fény, Eltalált állat, Az utolsó agy, Vackolj belém, Ippon lite, A kis óceán.

 

 

A könyv legvitathatóbb aspektusa, a leghivalkodóbb (a leginkább „összes”-szerű) fejezete a függelék (Örökbe adott kölcsöndalok; A fiók mélyéről). Hiszen még koszorús költők esetében is nehezen eldönthető, pontosan mennyi relevanciát érdemes tulajdonítanunk a szerző „hátrahagyott”, illetve „személyes érdekű” írásainak, korábban nem publikált, ifjonti zsengéinek, itt-ott fellelt feljegyzéseinek, köteteiből szándékosan kihagyott, illetve alkalmi műveinek. A kérdés még inkább zavarba ejtő egy nem koszorús (noha Kossuth-díjjal kitüntetett) nem költő esetében, az eredmény pedig hasonló: mint „a nagyoknál” is többnyire, legfeljebb a filológiai vagy rajongói érdeklődés kielégítésére alkalmas a kiegészítés – noha épp itt olvasható azegyetlen valóban, eleve versként publikált Lovasi-mű a Hévíz 2014/2. számában megjelent Ints az időnek, hadd menjen, folyjon című opus is, valamint itt találjuk még a Háy Jánossal közösen jegyzett A kéz betétdalait is.

Egy ilyen terjedelmű cikk végére hagyni a leginkább magától értetődő kérdést, nevezetesen, hogy (a kereskedelmi célokon túlmenően) van-e egyáltalán értelme mindezt megjelentetni, egyenesen pofátlanságszámba megy a recenzens részéről. Pláne, mert a válasz mindkét esetben egyértelmű (noha a kérdésre rögtön két egymásnak ellentmondó felelet is adható). Nincs értelme, hiszen a kontextusváltoztatás érdekessége visszamenőleg nem írja át Lovasi András pályafutását, az utólagos (lírai) kontextusteremtés hatóköre véges, valamint a szövegek nagyobb része, bármily remekül megalkotott mű, szigorú szakmai szemmel nézve legfeljebb részben jó vers, egészében viszont nem igazán az. Lovasi tehát nem hogy nem fedezhető föl visszamenőleg eddig észre nem vett, nagy huszadik századi lírikusként, de nem is válik egyszeriben költővé a kötet által, ahogy a dalszövegei sem válnak varázsütésre papírközegűvé attól, hogy nyomtatásban jelentek meg. A szövegek pedig könnyen (noha – ahogy „népköltészet” gyanánt is működve élnek tovább a szájhagyományban – sok hibával, torzítással) hozzáférhetők, olyannyira, hogy mint egy nemrégiben megjelent interjúból kiderül, maga a szerző is az internetről szedegette össze a nagy részüket. Igaz, mint mondja: „ki is kellett javítani egy csomót, mert el voltak írva” – ennek elvégzése már önmagában is hasznos és fontos dolog (kár, hogy a kiadó nem futtatta át legalább még egy korrektúrakörön a helyesírással sokszor láthatóan szándékolatlanul is hadilábon álló szövegközléseket).

 

 

A másik válasz azonban még inkább magától értetődő, s érvényesebb is az előzőnél, nevezetesen: naná, hogy van értelme. Lovasi András szövegírói munkássága az utóbbi évtizedek kiemelkedő művészeti teljesítményeinek egyike, s mint ilyen, fontos, hogy méltó kiállításban is hozzáférhető legyen. Ha csukott szemmel ütjük föl a könyvet, véletlenszerűen is olyan sorokba, képekbe és nyelvi leleményekbe fogunk botlani, melyek nemcsak életünk egy-egy szakaszának pusztán hangulatfestés végett feltett háttérzenéjeként váltak fontossá számunkra (ad notam: „Mindegy, csak valami szóljon, yeah” – 119.), hanem művészi értékük által maguk is az életünk fontos részeivé váltak. A gyűjteményük bérelt helyet érdemel a polcunkon, hogy eltehessük őket, mint befőttet, elvégre, ahogy az énekes látomásos költészete útján elénk tárja, ha minden igaz, „lesz még a világ jövőre”.

 

Lovasi András: Még nem összes. Libri, Budapest, 2017.

Író, költő, szerkesztő (Apokrif, Art7). Következő kötete
Berendezkedés címmel jelenik meg a Prae.hu gondozásában a 2018-as Ünnepi Könyvhétre.

Nyerges Gábor Ádám

Író, költő, szerkesztő (Apokrif, Art7). Következő kötete Berendezkedés címmel jelenik meg a Prae.hu gondozásában a 2018-as Ünnepi Könyvhétre.