Jugó rock, alulnézet

Tizenhét éves voltam, amikor először jártam Jugoszláviában. Rögtön beleszerettem. Jugoszlávia azt az országot jelentette számomra, ahol a tengerparti csavargások mellett megvehettem azokat a könyveket, és megnézhettem azokat a filmeket, amiket Magyarországon nem lehetett. Azóta negyvenöt év telt el. A tenger még a régi, de Jugoszlávia már nincsen, mindössze néhány ládára valót menthettem át belőle. Jugó rock – írtam az egyikre.

 

 

De jobb lesz, ha pár évvel korábban kezdem.

A hatvanas évek beat mozgalma kellemes körülmények közepette tombolt Jugoszláviában. Tito marsall nem akarta megóvni a fiatalságot a nyugati dekadenciától, kiadták a menő angol és olasz slágereket, a kevésbé menőket pedig behozhatták az Ausztriában és Németországban dolgozó vendégmunkások. Annyi jugoszláv beat zenekar működött, mint a tenger. Hogy a zenéjük mennyire volt „jugoszláv”, az más kérdés, azt hiszem, nem nagyon. De a fő csapás iránya nem is erre irányult, hanem a Beatles, a Small Faces, a Shadows, a Kinks, a Manfred Mann vagy éppen Adriano Celentano követésére, ahogy azt Kusturica Emlékszel Dolly Bellre? című filmjében láttuk. És nem is kellett több, hogy a szerb Siluete, a horvát Grupa 220, a szlovén Kameleoni, a macedón Bis-Bez vagy a bosnyák Indexi hallatlanul népszerű legyen. És sorolhatnám még.

 

 

Ám igazán komolyra csak a szarajevói Bijelo Dugme 1974-es bemutatkozásával fordult a sztori. A zenekart alapító Goran Bregović – és egyik-másik társa – korábban a Bestije, a Kodeksi és a Jutro nevű bandában vendéglátózott Szarajevóban, Dubrovnikban és Nápolyban. Játszottak mindent, Creamet, Black Sabbathot, Zeppelint és Deep Purple-t, és megtanultak olyan benyomást kelteni, mint egy igazi rockzenekar.

De az igazán igazi az volt benne, hogy belekevertek egy kis népzenét. Az első kislemezük (Da sam pekar) egy kolóval indult, és attól kezdve szinte minden dobásuk etnikus színezetet kapott, még ha döntően hard rockot játszottak is. A kétszázezer példányban eladott Šta Bi Dao Da Si Na Mom Mjestu című albumukra a hegyek közt, egy bosnyák faluban készültek fel, aztán Londonba repültek a felvételére. Eto! Baš hoću című (harmadik) albumuk még a progresszív rockkal is kokettált, de mielőtt valami komolyabb bajuk lett volna, kitört és észhez térítette őket a punk.

Bregovićnak nemhogy tetszett, de egyenesen a punk és az (abból kibontakozó) új hullám hatása alá került. Ezt tükrözte a Bijelo Dugme Doživjeti stotu című 1980-as albuma, mely a nagy múltú Džuboks magazin minden létező díját besöpörte. Az év borítója, az év albuma, az év előadói, az év szerzői és így tovább. A punk és az új hullám hatására fordult (a szerb-horvát) Bregović a társadalmi problémák felé, s jutott el az „új partizánok” patrióta mozgalmáig, szembesülve az erősödő nacionalizmus veszélyével, s kiállva a testvéri és egységes Jugoszláviáért.

(Persze, tudjuk, mi lett ebből. A háború közeledtével a zenekar is felbomlott, és Bregović filmzenéket kezdett írni Kusturica biztatására. Ezek aztán ma már a Balkán örökzöldjeiként terjednek világszerte. Egyik-másik a Bijelo Dugme lemezeiről köszönt vissza, majd 2005-ben arra is sor került, hogy pár koncertre összeálljanak újra.)

 

 

Na de ott tartottunk, hogy a punk.

A szocialista országok közül Jugoszlávia reflektált leggyorsabban erre a mozgalomra. Az első (és legnagyobb hatású) punkegyüttesként az 1977-ben startolt szlovén Pankrtit tartják számon. Ljubljanában, Zágrábban és Belgrádban zajlott a legintenzívebb punkélet, ahol a lemezkiadók mellett normális klubok is működtek. A prímet a ljubljanai ŠKUC vitte, a legendás rádiós DJ és szervező Igor Vidmar vezetésével. Ahogy Vissza a jövőbe – punkrobbanás Jugoszláviában című esszéjében írta, „eleinte – még Tito életében – a punk tiltakozása főleg a »magaskultúra« merev szürkesége és a »tömegkultúra« hamissága ellen irányult, a »társadalmi különbségek«, az uralkodó elit és az átlagemberek lehetőségei, az ideálok, a propaganda és a valóság között mindinkább növekvő szakadékok ellen. Gúnnyal és bizalmatlansággal viseltettek az egypártrendszer »szocialista demokráciája« iránt, gyalázták a fiatalságot jellemző konformizmust, a hivatalos optimizmussal szemben pedig hangot adtak elégedetlenségüknek és dühüknek.” Aztán Tito halálával, a fellángoló indulatok közepette sötétebb lett a kép. Már szembe kellett fordulni a fasizmussal, a sovinizmussal, a háborúval is.

Akinek ezután kedve szottyan mintát venni a korabeli jugó punkból, minden további nélkül megteheti két emlékezetes válogatással. A Novi Punk Val 78–80 a szlovén és horvát színtérből ad ízelítőt, a Pankrti, a Buldogi, a Termiti, a Paraf, a Problemi, a 92, a Berlinski Zid és a Prljavo Kazalište részvételével.

 

 

Ezek többsége az amerikai és angol mintákra vall, viszont a belgrádi színtérre figyelő (1981-es) Paket Aranžman üdítően eredeti. Ezen csak három együttes szerepel – éppen indulóban, tele ötlettel, és minden megfelelési kényszer nélkül. Kár, hogy az Idoli és az Elečtricni Orgazam a későbbiekben elhalványult, a Šarlo Akrobata pedig felbomlott az első albuma után. Még ha két megkerülhetetlen zenekar, a Disciplina Kičme és az Ekatarina Velika létrejöttéhez is vezetett a szakadása.

 

 

A punkegyüttesek hangütésének (és felállásának) változása új irányzatok megjelenéséről tanúskodott. A punkot előbb az új hullám mosta át, az pedig belefolyt az alternatív rockba.

Az új hullámnak Zágráb volt a fővárosa: ott nyomta az Azra, a Film és a Haustor. De amit nem lehet elfelejteni, az az Ekatarina Velika volt.

Az újvidéki Duna-híd alatt láttam először, és elsőre szerelem… Pedig én aztán tartózkodtam a fülbemászó dolgoktól. De nem volt mese. Olyan slágereket játszottak, amik egyáltalán nem hasonlítottak a slágerekre, amik elkerülték a sablonokat, viszont tele voltak feszültséggel és valami sötét fénnyel. Aki nem hiszi, járjon a Live – 1986 című album után. Aztán majd jöhet a többi, de az Ekatarina Velika és a S’ vetrom uz lice mindenképp…

Itt jegyezzük meg, hogy az első lemezüket még Katarina II néven (és címmel) rögzítették 1984-ben. Katarinának a gitáros Dragomir Mihailović egykori szerelmét hívták, és amikor kivált a bandából, magával vitte a nevet. A felállásuk többször változott a későbbiekben is, de a karizmatikus Milan Mladenović (basszusgitár, ének) és a ragyogó Margita Stefanović (billentyű) megőrizte az Ekatarina Velika jellegzetes tónusát.

Nagy kár, hogy már egyikőjük sem él. Milant a hasnyálmirigyrák vitte el ’94-ben, a magára maradó Margitát 2004-ben a heroin. 1989-ben azzal a címmel jelent meg lemezük, hogy Már nincs sok hátra. Mintha tudták volna, hogy az vár rájuk is, mint a hazájukra.

Hát így…

Végül még annyit, hogy a szerb Mascom Records tavaly újra kiadta az Ekatarina Velika lemezeit. Nyáron egy spliti lemezboltban a háborús Dum Dummal sikerült kikerekítenem a gyűjteményem. Csak azt nem értettem, mitől olyan borsos az ára. – Ez import lemez, vágta rá a tulaj, Szerbiából! – Ja, persze! – esett le. Majd’ elfelejtettem…

 

 

A háborús látomásokban élenjáró Laibach külön sztori. Az irodalma könyvtárnyi, és harminchét éves pályafutása töretlen népszerűséggel párosult. A nyolcvanas évek első felében ugyan kitiltották a legtöbb jugoszláviai városból, de akkoriban azokat is sandán méregették, akik Nazi Punk Fuck Off jelvényt viseltek, akkora volt a tanácstalanság. Persze, a Laibach esete jóval bonyolultabb volt ennél.

Már a nevük is gyanút keltett: a németek nevezték így Ljubljanát. Egy színházi (Gledališče Sester Scipion Nasice) és egy képzőművészeti (IRWIN) csoporttal szövetkezve az Új Szlovén Művészet megteremtésére törekedtek. Zenéjüket patetikus indulókból, dübörgő menetelésekből és ipari zajokból kalapálták össze, vizuálisan pedig a szlovén kultúrtörténet és a náci művészet jelképeit hasznosították újra. Mindezt a művészet és a totalitarizmus kapcsolatára építették, többek közt Goebbels tézisének kiforgatásával.

„A politika a legnagyobb, mindent átfogó művészet, és mi, akik a korszerű német politika megalkotói vagyunk, művészeknek tartjuk magunkat” – így Goebbels. És – mint Szombathy Bálint A Laibach és a Neue Slowenische Kunst című tanulmányában olvashatjuk – így a Laibach: „A politika a népszerű kultúra legmagasabb foka, és mi, akik a korszerű európai pop-kultúra megteremtői vagyunk, politikusoknak valljuk magunkat.”

1987-ben az angol Mute Records szerződtette a zenekart. Veretes-magasztos hangvételében ekkor már döntő szerepet kapott a pop és a techno, olyan világsikereket eredményezve, mint az Opus Dei és a Let It Be című album.

 

 

És a többi banda?

Sorolhatom még…

A rijekai Termitiből alakult Let 3 nagyon erősen nyitott, 1989-ben „Az év albuma” lett a Two Dogs Fuckin’, de az erejéből később csak botrányokra és szimpla trágárságra futotta. A macedón Mizar dark wave-ben utazott, a szlovén Borghesia dancefloorban – számomra megint csak felejtősen.

Csupán két társaságot szeretnék még kiemelni a ládámból.

A szlovén Miladojka Youneed a dzsesszpunkban tarolt, Ghastly Beyond Belief albuma maga a vegytiszta brutál. Azt nem lehetett überelni, úgyhogy táncosabbra vették a figurát, de akkor egy klip forgatásán a gitáros belezuhant valami szakadékba és meghalt.

Aztán, legutoljára, a rijekai Regoćtól fogtam padlót. Csak egy lemezt vettek fel, de hát hogyan is folytathatták volna, az a Just So a nettó élveboncolás volt…

 

 

Ami ez után következett, az másféle ládákat, durvább mulatságokat szolgált. Egyesek haláltáncnak, mások turbo folknak nevezték, de már nem az én bulim volt.