Magánszféra? Milyen magánszféra?

Digitális fél-analfabéta vagyok. Az appok világa nem az én világom, a QR-kódról vagy a snapchatről pedig még most sem tudom, micsoda. Sokáig okostelefonom se volt.

Néhány hete azonban kaptam egy iPhone-t.

Fekete, visszafogott, elegáns: bizonyos értelemben szép tárgy. Zsebre tettem. S ezzel a mozdulattal egy új – és némiképp lázálomszerű – fejezet kezdődött az életemben. Mint amikor a Lynch-film elején becsöngetnek, s egy rekedt hang azt suttogja a kaputelefonba: „Dick Laurent is dead!”

Egy idő után ugyanis arra lettem figyelmes, hogy az iPhone kiírja a másnapi úti célomat – anélkül, hogy ezt betápláltam vagy kértem volna. Biztosan a cellainformációkból és a gps-jelekből elemezte ki utazási szokásaimat, s a mintázatok alapján tudta, hol leszek másnap.

Szunnyadó paranoiám riadót fújt.

De ez még semmi. Egyszer csak azt jelezte a telefonom, hogy készüljek, mert másnap Liverpoolba repülök. Ami történetesen így is volt, csak hát az utazásomat senkinek sem kötöttem az orrára, és sem a határidőnaplóba, sem máshová nem írtam be, sőt: még a repülőjegyet sem én vettem, csupán e-mailben küldték át nekem. Úgy látszik, egy erre kiképzett algoritmus rutinszerűen átfésülte a levelezésemet, az iPhone pedig vígan mutogatta az így kiszűrt infót.

Ekkor kezdtem gyanakodni: kit is hordozok magammal a zsebemben?

A telefonom ugyanis fölkínált egy családi fényképet is, hozzátéve, hogy ez a legszebb nyári emlékem. Speciel tényleg az volt. Szunnyadó paranoiám (a továbbiakban: sz. p.) ekkor már félreverte a harangokat. Tulajdonképpen csak utólag tudatosítottam, hogy amikor a telefon aktiválásánál „saját biztonságom érdekében” beleegyeztem a klassznak tűnő, hüvelykujjas telefonbekapcsolási módba, akkor – pa-pa-pa-pam! – az ujjlenyomatomat is megadtam… Kinek is? Egy magáncégnek?

Az a helyzet, hogy fogalmam sincs, kinek van hozzáférése a digitális személyiségprofilomhoz, ki rendelkezik az adataimmal, és mihez kezd velük.

Ó, anyám! – mondja erre sz. p.

Persze, mindez az alku része volt. Az apróbetűs része ugyan, de része. S még azt is túlzás lenne állítani, hogy ennek a szofisztikált kontrollnak mi az elszenvedői lennénk. Nem, egyáltalán nem. Ahogy Zygmunt Bauman írja a Liquid Surveillance című könyvben: mi választjuk ezt az opciót. Az önkéntes rabszolgaságot. A komfortért, a HD-minőségért, a szórakozásért, a mindenféle bónuszokért és a gyors online ügyintézésért, az ún. kényelmi szolgáltatásokért cserébe felkínáljuk a magánszféránkat.

Milyen metafora illik erre?

Az orwelli Nagy Testvér, aki mindent lát? Vagy a foucault-i (benthami) panoptikum, ahol a rabok ki vannak szolgáltatva a fegyőrök tekintetének? Vagy Kafka kastélya, ahol a falusiak semmit sem tudnak a kastély urairól? Is-is. De a digitális társadalom felügyeleti és ellenőrző mechanizmusai eszünkbe juttathatják Josef K. esetét is A perből, amikor nem tudhatjuk, ki és mit tud rólunk, s az algoritmusok éppen hová listáztak be minket.

Bár lehet, hogy az iPhone-om tudja a választ.

A kép forrása: pixabay.com