„Nem kell a pénz, csak engedjék meg, hogy azt mondjunk, amit akarunk”

A címben idézett kijelentés Lipcsében hangzik el 1957-ben, egy végigmulatott éjszaka során Herr Wolf lakásában, amely ahhoz a lányinternátushoz tartozik, amelyben Frau Wolf dolgozott. A tizenhét éves, tornatanárnőnek készülő lányok, akik a szabad szólás- és véleménynyilvánítás óhajával cseperednek, Párizsról álmodnak, „ahol a világ minden könyvét el lehet olvasni, és mindenki nejlonharisnyában jár”. A marxizmus szakos egyetemisták álláspontja ugyanez. Noha Kelet-Berlinben és Lipcsében García Márquez elbeszélése szerint meglehetősen lehangoló a helyzet 1957-ben, Párizs még mindig közelebbinek és elérhetőbbnek tűnik, mint bármelyik másik hely, ahol a leendő író ez idő tájt megfordult.

 

Gabriel García Márquez

 

Az Utazás Kelet-Európában a kolumbiai szerző berlini, lipcsei, prágai, varsói, krakkói, moszkvai és budapesti körútját örökíti meg a szovjet fővárosban rendezett fesztivállal a csúcsponton, bő egy évtizeddel a világháborút, nagyon röviddel az élő sztálinizmust, és csupán tíz hónappal az 1956-os magyar forradalmat követően. Egyértelműen Magyarország és Budapest nyújtja tehát a leglehangolóbb képet, és ez az az ország, ez az a főváros, amelyet a legsötétebb tónusokkal rajzol meg a fiatal kolumbiai újságíró.

Arról nem esik szó, legfeljebb nagyon elszórt és apró, a hétköznapi életet érintő megjegyzéseket találunk, milyen baloldalinak lenni az ekkori Kolumbiában. A vasfüggönytől keletre azonban mintha a színes film fekete-fehérbe, avíttba váltana, a kettősség pedig kicsinyítő tükörként természetesen Berlinben mutatkozik meg a legélesebben. ’57-ben ugyan még ingáztak a város két része közt a munkások, a keleti határszakasz mellé épített új, tetszetősnek ható lakóépületek azonban ugyanolyan Patyomkin-faluként sorakoznak, mint a nagyobb kelet-európai városok középületei és terei. A budapesti műemlék- és múzeumlátogatásoktól besokalló szerző például egyik nap fogja magát, és kiszökik a Rákóczi úton található szálloda hátsó lépcsőjén, hogy igazi újságíróhoz méltó módon, a nép közt elvegyülve, vele érintkezve pillanthassa meg a nemzet valódi arcát. García Márqueznek, részben találékonyságánál, részben kiváltságos helyzeténél fogva az összes helyszínen sikerül a saját maga számára megfelelő módon behatolni abba a város- és társadalomtesbe, amelynek rövid megismerésére szerződött, és ami a fesztiválozás úti célját alkotta. Paradox módon ő és kollégái a „nyugati delegáció”, akiket el kell bűvölni, ők azonban nem a bűvölet jegyében érkeznek.

 

Gabriel García Márquez

 

Az újságíró két útitársáról, Francóról, az olasz világcsavargóról és Jacqueline-ről, az indokínai származású párizsi tördelőszerkesztőről nem sokat tudunk meg; az olvasónak néha az a benyomása, hogy talán fiktív karakterek, a történetek azon pontjain jelennek meg, amikor valamilyen helyváltoztatásra kerül sor. A városlátogatások dinamikáját is a mozgás adja: nyugatról egy francia kocsival át a vasfüggönyön, Nyugat-Németországból Kelet-Németországba, a kapitalizálódó, dinamikusan fejlődő Nyugat-Berlinből Kelet-Berlinbe, majd Lipcsébe, utána pedig különböző vonatokkal Prágába, Varsóba, Krakkóba és Ukrajnán (a Szovjetunión) át Moszkvába, végül onnan Budapestre. Az országhatárok közti átlépés sohasem problémamentes, órákat kell vesztegelni az útlevél-ellenőrzés, a vám, a hatósági vizsgálatok és a bürokrácia miatt, szigorúan ellenőriznek valamennyi szerelvényt, a legérdekesebb és bizonyos értelemben legmulatságosabb azonban a Lengyelországból a Szovjetunió fővárosába tett hosszadalmas út. A szállodaként működő vonatokon ugyanis napokig, sőt olykor hetekig utaznak a szovjet emberek és katonák a birodalom keleti részéből Moszkvába, a birodalom nyugatibb tartományaiba és vissza, a nagyobb állomásokon orvosi rendelők működnek, az orvosok végigmennek a kocsikon, és leszállítják a fertőző betegeket, ellátják azokat, akik rászorulnak.

Az utazások és a hivatalos látogatások melletti elvegyülés nyilvánvalóan az idegenség és az ismerősség hagyományos tapasztalati horizontjában keletkezteti García Márquez benyomásait és meglátását a kelet-európai hatalmas blokkról. Kelet-Berlin háborús lepusztultsága és Lipcse szomorú üressége, féléjszakai klubjainak és szállodáinak enervált bujasága poros, dohos, levillanyozó képet sugall.

 

„A személyzet csak németül és oroszul beszélt. Ez volt Lipcse legjobb szállodája, ugyanolyan stílusban kidekorálva, mint a Sztálin úti hotelek. A pulton a Nyugat repülőgépen érkezett összes kommunista újságja ott feküdt egymás mellett. Egy vonószenekar nosztalgikus keringőt játszott a súlyos és terjedelmes kristálycsillárokkal kivilágított bárban, ahol a vendégek gyászos előkelőséggel, csendben itták a langyos pezsgőt. A hervadó, agyonpúderezett asszonyok fején divatjamúlt kalapok. […] Csak a hatalmas, fehér-fekete foltos kutyák hiányoztak ahhoz, hogy azt hihesse az ember, leakasztották őket egy litográfiáról, melyet az angol arisztokrácia legáporodottabb stílusa inspirált. Mi pedig – farmerben és ingujjban, és még le se mostuk magunkról az út porát –, mi voltunk ott a népi demokrácia egyetlen nyoma.” (24.)

 

Ez a nyomasztó leírás már az utazásról szóló beszámoló első állomásain előrevetít néhány fontos, egyébként helyenként változó összetevőjű, így nem azonos kimenetelű tapasztalatot. Először is, a kelet-európai blokk háború utáni díszletei közt a lepukkantság és a körülményesség alapélmény. A sztálini ihletésű és stílusú sugárutak, a kereskedelem és a gazdaság korlátozása, a politikai agitáció, ismeretes, meglehetősen monokrómmá alakította a társadalmakat, García Márqueznek ráadásul (mint a fentebbi részletből is látható), poétikus megérzékítő ereje van. Ráadásul nem, vagy csak a legritkább esetekben ítélkezik, az egyes helyszínek, külső és belső terek úgyszólván önmagukat viszik színre. Az ismerősség/idegenség, ahogy említettem, meghatározó a viszonyulás reflektív rögzítése során, és bár a szerző explicit módon nyugatias tapasztalatokkal rendelkezik, együttérzőn tekint a többnyire rosszul öltözött, lehangolt, mégis érzékeny és a legtöbb helyütt barátságos vagy érdeklődő népekre, akikkel a legfőbb célja közvetlenül megismerkedni. A korszakban kevésbé járatos olvasónak tulajdonképpen megdöbbentő lehet, hogy bizonyos kommunista országokban sokan tökéletesen beszélnek franciául, jól kommunikálnak angolul, de olykor még spanyolul is. (Mondani sem kell, a legszembeötlőbb kivétel Magyarország. A Franco-éra elől Moszkvába kerülő/menekülő spanyolok ott, azaz a Szovjetunióban született gyerekei például egészen az általános iskola elvégzéséig kötelező anyanyelvi és a spanyol kultúra oktatásában részesülnek, hogy az asszimiláció mellett is megmaradjon vagy kialakuljon saját nemzeti öntudatuk és kulturális hovatartozásuk gyökere.)

 

Gabriel García Márquez

 

García Márquez mindegyik országban, az összes városban és faluban, ahol egyedül vagy barátaival megfordul (esetenként a kísérőként mellészegődtetett tolmácsokkal, akik többnyire pártfunkcionáriusok által megbízott ügynökök), azért talál valami megejtőt vagy felemelőt. Prágát valamennyinél pezsgőbbnek és kifejezetten jó hangulatúnak tartja (a sörök, ugye), az általa ott érzékelt atmoszféra könnyedségét és progresszivitását a gazdaságában is felfedezni véli. A moszkvaiak heves érdeklődését a külföldiek iránt céljainak a legmegfelelőbbnek találja, és ha nem lenne teljesen kiábrándító, még mulatságos is volna olvasni azokat a szembesüléseket, amelyek egy kolhozlátogatás során bemutatott, modernnek gondolt fejőgép kudarcaiban, a Lenin és Sztálin viaszfiguraszerű holttesteit kiállító mauzóleum körülményesre sikerült meglátogatásában, vagy éppen a szovjet bürokratizmus és gazdasági nonszensz találó bemutatásában igazán kínos szituációkat rajzolnak ki, mert végül a következő megállapításban kulminálódik minden: „Franz Kafka könyveit nem lehet kapni a Szovjetunióban. Azt mondják, ő az ártalmas metafizika apostola. Pedig lehet, hogy ő lett volna Sztálin legjobb életrajzírója.” (122.) Ugyanilyen abszurd módon szórakoztató (lenne, ha nem volna oly zsibbasztó), amikor García Márquez a nyugati napilapok magántulajdoni, kereskedelmi hirdetések, azaz reklám és piac alapján működő szisztémájáról beszél a szovjetekkel, akiknek halvány dunsztjuk sincs, mindez hogyan és miért lehetséges; miként létezik, hogy valamiből többféle márka van, amelyek ráadásul versengenek a vásárlók megnyeréséért egy újság lapjain. A kommunista tömb országaira szinte egytől egyig jellemző, és valamennyi alkalommal említést is nyer, hogy a fegyverkezéssel, a hidegháborús katonai vagy űrprogrammal, illetve az erőltetett gazdasági tervekkel a fogyasztási cikkek gyártását és kereskedelmét erőteljesen háttérbe szorították, aminek köszönhetően a lakosság lepukkant és beszűkült. Mindez az ideológiákra és a tradíciókra is kihat: „Sztálinnak talán az volt a legnagyobb hibája, hogy mindenbe bele akart szólni: még a magánélet legrejtettebb zugaiba is befurakodott. Gondolom, ennek köszönhető a falusias álszenteskedés, amely a Szovjetunióban érezhető. A szabad szerelem, amely a forradalom kilengéseinek következménye volt, már a múlté. Ha objektíven nézzük, semmi se hasonlít annyira a keresztény erkölcshöz, mint a szovjet erkölcs.” (127.)

A szerző azonban ügyel a részletek kiegyensúlyozottságára, és megtalálja azokat a figurákat – vagy beléjük botlik –, akik nem átallják tudtára adni rendszerkritikájukat. Egy taxiút, egy kieső kocsma füstös enteriőrje a törzsfigurákkal vagy egy utcai felirat minduntalan emlékeztet arra, hogy ezek a rendszerek nem is annyira szubliminális szinten, hanem láthatóan és érezhetően korrodálódnak. Olyannyira, hogy szinte az összes városban, így Budapesten is, a pártfunkcionáriusok pontosan tisztában vannak vele, és egy-egy fáradt sóhaj kíséretében végül meg is jegyzik, mi a véleményük az egészről. Budapesti utolsó estéjével kapcsolatban például a következőket jegyzi föl a kolumbiai újságíró:

 

„Csakhogy a körülmények [Kádárt] visszafelé sodorják. Belebonyolódott a Nagy Imre elleni kampányba, azzal vádolta meg, hogy eladta magát a Nyugatnak, mert csak így tudja igazolni az államcsínyét. Mivel képtelen felemelni a fizetéseket, mivel nincsenek fogyasztási cikkek, mivel romokban hever a gazdaság, mivel alkalmatlanok és képzetlenek a munkatársai, mivel a nép nem bocsátja meg neki, hogy behívta az oroszokat, mivel nem tud csodát művelni, de mivel nem tud szabadulni a terhétől, és más kiutat sem talál, kénytelen börtönbe zárni az embereket, és elvei ellenére kénytelen egy olyan elnyomó rendszert fenntartani, amely még az előzőnél is kegyetlenebb, és amely ellen egykor maga is harcolt. Amikor a búcsúesten a szálloda éttermében elmondtam az egyik kommunista vezetőnek, hogy milyen nyersen és nyíltan fogom ezt a riportot megírni, kissé zavarba jött, majd eltűnődött.

– Súlyos kárt fog okozni nekünk – mondta. – De talán majd segít, hogy leszálljunk a magas lóról.” (165.)

 

Az sem különösebben szívderítő, amikor a Budapestre érkezés másnapján García Márquez kollégája, a belga delegáció tagja az asztalnál a következőt súgja oda neki: „Az este óta rájöttem valamire: ezeknek a barbároknak mindnek van fegyvere.” (149.) A barbárok természetesen azok a „tolmácsok” és fogadóemberek, akik nélkül tapodtat sem mozdulhatnak a küldöttek Budapesten – valamennyi funkcionárius, a rendszer (mégoly fáradt, enervált) kiszolgálója. Amikor aztán García Márquez az egyik napon, mint fentebb említettem, meglóg a szállodából, hogy végre utcai tapasztalatokra tegyen szert, és mindez világossá válik a honi gardírozótársaság számára, annyiban hagyják. Az eredmény: a szerző behatóan képes tanulmányozni az ’56-os események utóéletét mind az utcán, mind Kádár mellett a pódiumon, Kisújszálláson. Némiképp meglepő és megdöbbentő, hogy mennyire utánajárt (amennyire tehette) a forradalom és leverése történetének, pontosan ismeri és az olvasó elé tárja (igaz, egy esztendővel később, 1958-ban) a politikai aktorok szerepét, sőt Nagy Imre, valamint Kádár lélektanát. Végkövetkeztetése, amely egyúttal az úti beszámolók zárlata is, magyar szempontból tekintve súlyos és jelentőségteljes: „Nagy Imre kivégzése kegyetlen üzenet mindazoknak, akik a népi demokráciában Moszkvától függetlenebb belpolitikát akarnak folytatni. […] Nagy Imre kivégzése nem igazságszolgáltatás, hanem egészen egyszerűen politikai gyilkosság.” (173.)

 

 

García Márquez újságírói beszámolóiból nem derül ki, milyen a „népi demokrácia” Dél-Amerikában. Az azonban világosan kiderül, hogy Kelet-Közép-Európában egyenlő a kommunista diktatúrákkal. Berlini, illetve lipcsei tartózkodásakor még maga is úgy használja a fogalmat – lásd fent, a lipcsei szállodajelenet leírását –, mint aminek ők maguk, a szükségszerűen és konkrétan nyugatról érkezők a képviselői a helyiségben. Mire beszámolói végére érünk, egyértelművé válik, hogy a „népi demokrácia” valójában mindaz, amit a szovjet terjeszkedés a blokk országaira ráró, mindaz, amit Magyarországon az ’56-os forradalom külső-belső leverése jelentett. Az úti tapasztalatok során használt hasonló fogalmakról rendre kiderül, és ez sosem változott meg, hogy a beszédmódbeli átrendeződésekkel együtt úgy tapadnak az elnyomó rendszerek nyelvhasználatához, ahogyan a golyónyomok ott vannak a fiatal kolumbiai újságíró budapesti szállodájának falain, és amelyek látványa, miként az egész néma romváros és magányos, bezárt népe, rosszkedvűen delejezi. García Márquez azonban profi a szakmájában, leírásai, beszámolói, meglátásai és következtetései épp ezért hitelesek és meggyőzők. Az Utazás Kelet-Európában egyúttal pedig a politikai útirajz egyik rendkívül különös, elfogulatlan, olvasmányos és megvilágító erejű teljesítménye.

 

Gabriel García Márquez: Utazás Kelet-Európában (1957, 1958). Fordította: Székács Vera és Scholz László. Magvető, Budapest, 2017.

Irodalomtörténész, szerkesztő, kritikus, az ELTE Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének oktatója, a Prae irodalmi és kultúratudományos folyóirat főszerkesztője.

L. Varga Péter

Irodalomtörténész, szerkesztő, kritikus, az ELTE Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének oktatója, a Prae irodalmi és kultúratudományos folyóirat főszerkesztője.