dunszt.sk

kultmag

Táncos stalkerek a zónában

Amikor a Deeperhez hasonló előadást látok, a bennem motoszkáló kisördög mindig ezt súgja nekem: olyan kritikát írj, amilyen az előadás is volt! Értsd: szakíts te is lazán és viccesen minden kritikaírói konvencióval, ne elemezz, ne argumentálj, hanem toljad magadból kifele a szabad asszociációkat, ahogy a csövön kifér.

Ez kedvemre való volna, ámbátor nem lenne korrekt. Ugyanis így a kritika nem a műalkotásról, hanem rólam szólna, és ez azért komoly funkciózavart jelezne. Ha viszont a cikk nem rólam (az alkotás hatására bennem megfogalmazódott, szabadjára engedett gondolataimról) szól, és ha még elemezni és argumentálni is akarok, akkor azt mindenképpen meg kéne mondanom, körül kéne írnom, fel kéne tételeznem, hogy – szubjektív meglátásomban, szerintem – miről is szól ez az előadás, és főképp mit üzen, avagy akar-e üzenni egyáltalán valamit. Ezt viszont egyre kevésbé várják el a kritikától, sőt, egyre többen kifejezetten utálják, ha egy állítólagos szakember kinyilatkoztat, megmondja a frankót. Mert a Marcio Kerber Canabarro – Molnár Csaba – Vadas Zsófia Tamara – Vass Imre alkotó és egyben előadó négyes által (is) művelt művészet implicite a szabadságot hirdeti, vagyis nem akar „kötelezően” dekódolandó üzenetet megfogalmazni, hanem az egyes nézőkre bízza az értelmezést. Ahány néző, annyi elemzés. Illetve az sem feltétlenül, mert nem kell elemezni és értelmezni sem, az a legjobb, ha csak úgy engedjük a hatást. Tehát: ahány néző, annyi érzés – és a műalkotás funkciója lazán betöltetik.

Kővágó Nagy Imre felvétele

Ha valaki ezek után azt gondolja, hogy nem szeretem az effajta – kísérletező – művészetet, az nagyon téved. Általában nagyon jól érzem magamat az ilyen előadásokon, kíváncsian szemlélem a történéseket, csak akkor szoktam unatkozni, ha már több tucatszor látott kortárs kliséket ismételgetnek hosszan elnyújtva. Ekkor viszont leginkább magamra vethetek, miért járok annyit színházba, ha most látnám először, biztosan lekötne. Jelen esetben a legnagyobb személyes gondom az, hogy ha még akarnám, sem tudnám elemezni például a Deepert, mert ahol teljes a (színpadi) szabadság, ott mindent lehet, ott bármi lehet (nekem) nagyon jó vagy (számomra) elviselhetetlenül pocsék. Lehet, hogy a kortárs művészet nem is igényli a (hagyományos, elemző) művészetkritikát? Akár igényli, akár nem, az biztos, hogy nemigen passzol hozzá. Mert ha egy műalkotás újraértelmezi a színház és/vagy a tánc fogalmát, minimum újraértelmezett kritika dukálna hozzá.

Az én (kétségtelenül régies) felfogásomban a művészetekben jelentős formai és strukturális változások akkor következnek be, ha az alapokat is felforgató innovatív alkotók az elfogadott-támogatott művészet mögötti társadalmi rend ellen lázadnak… Akkor, ha e társadalmi rendben kialakult (művészi) nyelvet teljesen le akarják bontani, hogy újat, sajátot konstruáljanak helyette. (Az ilyen nyelvlebontásnak az egyik klasszikus, vegytiszta irodalmi példája a nem túl távoli múltban Magyarországon Esterházy Péter 1979-es Termelési regénye.) Ezzel szemben manapság – a kortárs, kísérletező művészet címszava alatt – mintha egykori nagy lázadások prolongált remake-jei futnának utánjátszó mozikban, legalábbis sokszor úgy tetszik: nem új, saját nyelvet kísérleteznek ki a lázadó (?) alkotók, hanem expressz nyelvtanfolyamon megtanulnak egy gyorsan elsajátítható, már többek által beszélt kvázi új nyelvet, és azon kezdenek el beszélni. Ha ez így van, akkor nem is a lázadás lehet a cél, hanem az identitáskeresés.

Különösen bizonyítottnak tűnik e feltételezés, ha a Deeper egyik alkotó-előadójának, Molnár Csabának a szakmai életútjára vetünk egy pillantást. Molnár egy szlovákiai kis faluban, Rogyolcon nevelkedett, szülei ötéves korától kezdve Salgótarjánba hordták balettórára. Az általános iskola után a Budapest Táncművészeti Szakközépiskolában tanult tovább, majd jelentős európai kortárstánc-iskolákban, több nívós együttesben táncolt is külföldön. De gondolatmenetünk szempontjából ennél lényegesebb tény, hogy azok a koreográfiák, melyeket létrehozott, vagy amelyek elkészítésében társalkotóként részt vett, nem annyira lázadásról, mint inkább folyamatos útkeresésről árulkodnak. Érdemes megemlíteni – a teljesség igénye nélkül – néhány jelentős és sikeres egyéni és/vagy közös munkáját, ilyen a City!, a Nyúzzatok meg!, a Dekameron, az Eclipse, Az ökör, a Tropical Escape (ezekről könnyen képek, benyomások szerezhetők be a világhálóról). Ezek nem kincstári, tradicionális stílusok értékeit hagyományos összegzésben őrizgető koreográfiák (finoman szólva), de régi nyelvet lebontó, újat létrehozó, a konvencionális rendet alapjaiban megrengető lázadás egyikben sem érhető tetten. A Deeper négy alkotója által képviselt (új) generáció alkotásai leginkább arról szólnak, hogy az általuk képviselt generáció él és alkot. És ez nem kevés. Mert ha nem alkotnának, sokan hajlamosak lennének nem észrevenni, hogy élnek.

Kővágó Nagy Imre felvétele

A Deeper előadásának kezdetén le van engedve a Trafó nagytermének színpad feletti lámpatartó vastraverze, a jókora monstrum a félhomályban, a bevilágított színpadi párában stalkeri hangulatot teremt. Ami csak fokozódik, amikor a nézőtéri tribün közepén kialakított „játékos-bejáróból” beőgyeleg két szkafanderszerű öltözetet viselő alak, akik eszközöket is visznek magukkal. Amikor a vastraverzet felhúzzák, és már hárman vannak a színen, inkább tanyát ütő motorosoknak tetszenek a szereplők, akiknek fura környezetben fura cuccaik és szokásaik vannak. Bekapcsolnak egy futurisztikus tükrös hősugárzót (az lenne a Nap?), egyszemélyes kis camping-sátraikba bújnak (a hideg elől?), egyikőjük (a hölgytag: Vadas Zsófia Tamara) bukósisakban és motoros szerkóban kinyitott napozóágyon „napozik”. Molnár Csaba a nézőtér utcára nyíló vészkijáratán át tör be a játéktérre, érkezése után még intenzívebbé válnak a különös történések és akciók. A társaság mintha az emberi élet nyomaira vadászna egy (stalkeri) zónában (nyilván ez az általános sivárság és kiszámíthatatlanság maga az életünk – szervezem gondolattá a benyomásaimat), és tényleg igen gyanús, hogy például misztikus tisztelettel öveznek egy színes mintás textíliát. Az egymás közötti érintkezésre is rendszeresen extrém kísérleteket tesznek: húzzák-vonják, rángatják, kergetik egymást, kontakttáncra utaló elemeket tartalmazó kettősökben próbálgatják az érintést és az összekapcsolódást, vagy éppen egyikőjük két kezét a bukósisakjához szikszalagozzák úgy, hogy ki se lásson a fejfedő szemnyílásán, és így jól megkergetik. Máskor narancsot húznak nyársra, és műtűzön közösen sütögetik, mint hobbitelken hétvégező család a szalonnát. Szóval, nagyjából-egészében bármikor bármi megtörténhet, és meg is történik, sőt, mintha az alkotó-előadók kifejezetten preferálnák, hogy minél több szokványostól eltérő eseményt bemutassanak. Mindez jó másfélóráig zajlik, leginkább Tarkovszkij Stalker-filmjére emlékeztető artisztikus lassúságban. De a Deeperben nem egyeduralkodó az elvont, filozofikus hangulat és a mély depresszióérzet. Akadnak benne direkte mosolyogtató, kuncogtató részek is.

A bemutatón egyébként a csilláron is lógtak, a (jórészt fiatal) közönség a végén ünneplésben részesítette korunk négy táncos stalkerjét. Én is megfogalmaztam magamban, miért is szeretem őket: azért, mert vannak.

 

DEEPER

 

Koreográfia és előadók: Marcio Kerber Canabarro, Molnár Csaba, Vadas Zsófia Tamara, Vass Imre.

Zene: Szabó Bálint.

Látvány és jelmez: Tóth Márton Emil, Marcio Kerber Canabarro, Molnár Csaba, Vadas Zsófia Tamara, Vass Imre.

Fény: Dézsi Kata.

Produkciós Partner: Katlan Csoport.

Külön köszönet: Hatfaludni Judit, Tóth Márton Emil, Venilda Kerber Canabarro.

 

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2018. január 11.

 

Fotók: Kővágó Nagy Imre 

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket