A consla elviselhetetlen könnyűsége

Ha valaki megkérdezné tőlem, lehet-e keverni a kortárs kontakttánc-technikát a salsával, azt válaszolnám, miért ne lehetne. Ha azt kérdeznék, hogy kell-e, azt mondanám: miért is kellene?

Ujszászi Dorottya, a dot.Consla nevű együttes alapító-vezetője valószínűleg azért keveri a két táncstílust, mert mindkettőt ismeri, és megtermékenyítő párosításuktól egyéni, önmagára markánsan jellemző, jól „beszélhető”, újszerű táncnyelvet remél. Az új táncnyelv elnevezése, a consla is hibriditás: az első szótagja a kortárs-kontaktra utal (contemporary–contact), a második pedig – kis hangátvetéssel – a már említett salsára. Ha ehhez hozzávesszük, hogy mindkét fogalom gyűjtőfogalom – ahogy a contemporarybe és a contactba tkp. minden belefér, ami (test)kapcsolatos és nem szokványos, úgy a salsában is helye van mindennek, ami attraktív tánc –, akkor még inkább felmerül a kérdés: miért is kell két gyűjtőfogalom összeházasításából egy harmadikat kreálni?

 

 

Amikor Ujszászi első consla-előadását láttam, a fenti kérdésre megtaláltam a választ: azért, hogy legyen egy újabb ürügy önfeledten, szabadon táncolni. A conslával először a Bethlen Téri Színház Ifjú Koreográfusok Fóruma című tehetségtámogató sorozatában jelentkező koreográfus akkor a Közép-Európa Táncszínház kitűnő táncosait táncoltatta meg – alaposan és szellemesen. A második, Click című consla-opusban már kicsit aggódva fedeztem fel a hibrid műfaj gátjait: az első, tehetséges megnyilvánulás után másodjára már néha mesterkéltnek, direktnek tűnt a ragaszkodás az új műfaj bizonyos formai elemeihez. A mostani, SOS lebegés című koreográfiában pedig a kontakttánc- és a salsa-elemek váltogatásának már semmilyen motivikus indokát nem érzékeltem. Mint ahogy az önfeledt, szabad táncörömnek sem láttam jelét.

 

 

Új formanyelv létrehozásának hajdanán a fennálló esztétikai (és társadalmi) rend elleni lázadás adott értelmet, manapság mintha a kísérletek az identitás- és arckeresésről szólnának. Nincs is ezzel semmi baj, hisz ezeket mindenkinek meg kell találnia, csak közben azt is tudomásul kellene venni: egy kegyelmi pillanatban jól sikerült szelfit nehéz még egyszer ugyanolyan jól elkészíteni, ugyanabban a zsánerben felülmúlni meg szinte lehetetlen. Ha a műalkotás értelme egy egyéni stílus sikeres felmutatása, ez a – nem csekély – eredmény automatikusan nem eredményez releváns opusokból álló életműsorozatot. Ellenkezőleg: ha nem társul hozzá világról alkotott, artisztikusan megfogalmazott tartalmas vélemény, hamar érdektelenné válik. Ezt elkerülendő, az alkotók ilyenkor szoktak mélyre ható mondanivalót társítani a már meglevő, eladhatónak bizonyult stílushoz.

Az SOS lebegés három, „létbe vetett” figurájához hasonló alakok már minimum 50-60 éve lebegnek a világ (modern) táncszínpadain, legfeljebb más-más (tánc)nyelven nyilvánulnak meg. Akcióik, pantomimikus gesztusaik is ismerősek, láttunk már nemegyszer papírra, földre, levegőbe szavakat, piktogramokat író-rajzoló táncosokat, papír-széttépést és -taposást is. Hogy mindez miért történik, mit jelent, azt ezúttal nem nagyon értjük, ami önmagában nem lenne baj, hiszen ha a (kortárs) tánc látványos színpadi műként „csupán” érdekes és emlékezetes hangulatot hoz létre, már betöltötte küldetése jelentős hányadát. De ha mindeközben az észlelt történések minduntalan felkeltik a nézőben az értelmezés igényét, sőt, vágyát, akkor már zsáknyi homok zúdult a gépezetbe, hisz ha tudatlannak érzem magam, nem élvezem a hangulatot sem. Nem értem, hogy az SOS lebegésben mi miért történik, pedig – közös pechünkre – szeretném tudni. Arra sem tudom a választ, hogy az előadás kezdetén miért írják-rajzolják tele a táncosok a színpad majd’ egyharmadát beterítő, széles papírcsíkokat, majd miért tépik szét azokat, miért egyensúlyoznak fél lábon állva a csúszós fecniken, Frigy Ádám miért tekeri Gönczöl Nikoletta copfját többször is a lány nyakára, és mért nem teszi meg ugyanezt Fehér Laurával is (talán mert utóbbinak nincsen copfja). Hasonló kérdések még tucatjával előtörnek bennem.

 

 

A salsa-elemek kontakt táncba keveredésében sem fedezhető fel semmiféle rendszer, ami szintén nem kötelező, de az már kevésbé megbocsátható, hogy többször úgy tetszik: egy-egy dél-amerikai párostánc-kötés, forgatás, „lassúzás” akkor bukkan elő váratlanul, amikor elfogyni látszik a kontakt eszköztár. Ezzel szemben akadnak rendszeresen ügyes, ötletes, elegáns koreográfiai megoldások is. Például Frigy Ádám és Fehér Laura első, kicsit hosszabb kettősében, és később, amikor hárman egyszerre „párostáncolnak”. A dél-amerikai társastáncokból származó partnerelés három főre bővítése érdekes koreográfiai lelemény: páros táncot szabályosan sohasem lejtenek hármasban.

Visszatérve az értelmezési nehézségekhez (vagy inkább a tartalmi szegénységhez), természetesen mindig elmondható, hogy speciális, hangulatot, érzelmeket megjelenítő létállapotot látunk, melyet nem lehet (felesleges is) szavakra fordítani. Ám ha a tánc ennyivel beéri, könnyen (újra) a hangulatos látványosság kategóriájában találja magát, pedig éppen a kortárs tánc bizonyította be világszerte az elmúlt évtizedekben, hogy a színpadi tánc koráról adekvátan üzenni képes, releváns művészet. De ezt újra és újra be kell bizonyítania, mert a könyörtelenül szálló idő mindennel és mindenkivel szemben újabb követelményeket állít fel. Ami tegnap érdekes volt, ma már nem szám. A consla kedves jelenség, de ahhoz, hogy a kortárs tánc a kortárs művészetek között megőrizze figyelemre érdemes helyét, ennél többre van szükség.

 

dot.Consla: SOS lebegés

 

Alkotók, előadók: Fehér Laura, Frigy Ádám, Gönczöl Nikoletta. Zene: Gergely Atilla. Fény: Vajda Máté. Grafika: Kosztándi Orsolya. Dramaturg: Téri Gáspár.

Kosztüm: Bicsérdi Ágnes. Koreográfiarészletek: Ronaldo Magalhaes De Aguiar, Bata Kinga. Koreográfus: Ujszászi Dorottya.

 

Bethlen Téri Színház, 2018. február 12.

 

Fotók: Futár Ernő