Filozófia? Ma? Magyarországon?

Nehéz kérdés. Már csak azért is, mert ha a cím harmadik szavát netán el is hagynám, s csupán arra a kérdésre keresném a választ, hogy milyen lehetőségek állnak ma a filozófia előtt, már akkor is bajban lennék. Akkor lenne minden egyszerű ugyanis, ha pontosan tudnám, hogy mit is tekinthetek ma filozófiának.

Mit is tekintenek ma filozófiának? Vannak ugyanis olyanok, akik az első kérdésemet bizonyára nevetségesnek tartják. Kit érdekel, hogy te mit tekintesz filozófiának? Ha te nem tudod, hogy mi a filozófia, az a te bajod. Mi (őket tekintettem „olyanoknak”) határozottan tudjuk, hogy mi az, még ha tisztában vagyunk is azzal, hogy vannak hozzád hasonlóan számosan, akik nem átallják azt állítani, hogy filozófiát művelnek, jóllehet fogalmuk sincsen róla, hogy mi az. Szeretnélek megkérdezni – mondják az „ilyenek” –, hogy vajon nem tartod-e ezt nevetségesnek. De igen – mondom én –, rejlik a dologban némi komikum, s már csak ezen oknál fogva sem tekintem a gondolkodásnak ezt a furcsa formáját tudománynak. Az a bizonyos csúnya fickó az athéni agorán vajon nem volt komikus, amikor azt állította, hogy ő éppenséggel csak azt tudja, hogy nem tud semmit? Már pedig meg vagyok győződve arról, hogy Szókratésznek ez a mondata mindig is meghatározó volt, máig is meghatározó annak a furcsa tevékenységnek a szempontjából, melyet – leszámítva az „olyanokat” meg az „ilyeneket” – filozófiának nevezünk. Mert ha nem vagyunk képesek választ adni mondjuk arra az ugyancsak egyszerű kérdésre, hogy miért létezik egyáltalában valami, miért nincsen inkább semmi, akkor tényleg nem tudunk semmit. Meg tudjuk mondani, mi az, hogy kő, mi az hogy ló, talán még azt is, hogy mi az, hogy ember; de hogy mit jelent az, hogy ez a kő, ez a ló, ez az  ember van, s hogy mindezek a – ezek szerint – létezők a világban vannak, azaz hogy egyáltalában mit értünk azon, hogy valami van, arra nincs, és sejtésünk szerint nem is lehet válaszunk; pontosabban mondhatjuk azt, hogy mindezek – beleértve a világot is – annyiban vannak, hogy Isten megteremtette őket. Csakhogy ha ezek után a józaneszű gyerekkel együtt – igen halkan persze – feltesszük azt a kérdést, hogy mit jelent az, hogy Isten van, akkor észrevesszük, hogy nem jutottunk tovább egyetlen lépéssel sem.

Nos, az „olyanok” meg az „ilyenek” eltökélten eltávolítják a filozófiájukból mindazokat a kérdéseket, melyekre nincs és nem is lehet válaszunk. Igazából szerintük az ilyen kérdéseket fel sem tudjuk tenni, mert ha egy kérdést valóban fel tudunk tenni, arra meg tudjuk találni a választ is. Többnyire azt hiszik, hogy Wittgenstein Tractatusából indulnak ki – kétségtelenül állít ott a filozófus valami ilyesmit –, de sejtésem szerint a mű végét már nem olvasták el. Vagy rosszul olvasták. Hiszen Wittgenstein azt állítja, hogy ha netán valamennyi megválaszolható kérdést esetleg már meg is válaszoltunk, életproblémáinkat még csak nem is érintettük. Már pedig a filozófia kérdései életproblémáinkról szólnak. Szerintem legalábbis, de Wittgenstein szerint is. A fent említett kérdés is? Az is. Ennek magyarázatába itt most persze nem kezdek bele. Elég, ha arra emlékeztetek, hogy Descartes-tól kezdve (az angolszász vonalon Bacontől kezdve) az újkor belefog egy vállalkozásba, abba ugyanis, hogy az addigi filozófia spekulatív kérdéseit félredobva olyan ismeretekhez jusson el, amelyek rendkívül hasznosak az életben, mert bizony

„lehet találni egy gyakorlati filozófiát, amely által oly alaposan ismerjük meg a tűz, a víz, a levegő, a csillagok, az égboltozat és a bennünket környező egyéb dolgok erejét és működését, mint ismerjük mesterembereink különböző tevékenységeit, úgyhogy felhasználhatók mindarra, amire alkalmasak, s ezzel a természetnek mintegy uraivá és birtokosaivá válhatnánk”.

Ez René Descartes mondata, melyet nyugodtan lefordíthatunk oly módon, hogy azt állítjuk: hagyjuk már a fenébe a filozófiát, s foglalkozzunk tudománnyal. Ne azt kérdezzük, mi az, hogy valami van, hanem vizsgáljuk meg azokat a dolgokat – legyen bármi is az, hogy „dolog” –, amelyek tapasztalataink szerint vannak. Félre is tenném most azt a kérdést, hogy az „olyanok” meg „ilyenek” által filozófiának tekintett tevékenység tudománynak tekinthető-e, tapasztalataink szerint létező dolgokkal foglalkozik-e, s még azt illetően is hajlamos vagyok a kompromisszumra, hogy a Descartes által emlegetett iskolákban tanított tisztán spekulatív filozófia gyakorlását se erőltessem. De hát akkor mi marad a filozófiából?

Descartes-tól és Bacontől kezdve a filozófusok kétségtelenül tudományt akartak faragni a filozófiából, úgy nagyjából 200-250 éven át a tudományos filozófia létrehozásán munkálkodtak. Egészen Hegelig. Hogy ez alatt az idő alatt is voltak számosan, akik másképpen álltak hozzá a dologhoz, azt még az „olyanok” és az „ilyenek” sem tagadják. Minthogy itt nem szeretném megírni az újkori filozófia történetét, csak két nevet említek – bevallom, nem találomra – egyrészt Pascalt, másrészt Kantot. Pascalt akár el is hagyhatnám, mert őt az „olyanok” és „ilyenek”, s ezeknek előfutárai, inkább teológusnak tekintik, mint filozófusnak. Maradok Kantnál, aki radikálisan elválasztotta egymástól a tudományosan megválaszolható és a tudományosan meg nem válaszolható kérdéseket, csakhogy az utóbbiaktól sem óhajtott egyszerűen eltekinteni. A német idealizmus viszont nem akart beletörődni a kanti megoldásba, Fichtétől Hegelig az abszolút tudás megragadásán ügyködött; ami valami olyasmi lett volna, ami az egészet illető kérdést is meg tudja tudományosan oldani. Hegel után – azt mondanám, hogy a nagyszabású hegeli kísérlet kudarcaképpen – a filozófia új kísérletekbe kezdett. A kései Schelling, Schopenhauer, Kierkegaard, Nietzsche – ne tessenek már sem azt állítani, hogy tudományt műveltek, sem azt, hogy nem voltak filozófusok. Miért? Ki tiltja meg, hogy ilyeneket mondjunk? Senki. De még egy jó ideig sokan őket tekintették a korszak legjelentősebb gondolkodóinak. Persze nem mindenki törődött bele a hegeli nagy projektum összeomlásába. Elsőnek Edmund Husserl – aki szigorú tudománnyá akarta alakítani a filozófiát, majd aztán ő is belátta… Nem tudom, mit látott be. Azt mondta, hogy „a filozófia, mint szigorú tudomány. Az álmot végigálmodtuk.” Hogy aztán ez azt jelenti-e, hogy Husserlnek fel kellett adnia élete nagy álmát; vagy pedig azt, hogy álma beteljesedett – azt hagyjuk is. Utána még számosan – németek, franciák – kísérletet tettek az álom újraálmodására, hogy maguk is belássák: sokféleképpen lehet filozófiát művelni, akár még tudományként is; az utóbbi esetben azonban nemcsak Husserl álmát adjuk fel, hanem az európai kultúra két és fél ezredéves nagy projektumát is; sokféleképpen lehet tehát művelni, de akárhogy csűrjük-csavarjuk is a dolgot, ha filozofálunk, nemcsak hogy nem valami tudományra adjuk a fejünket, hanem valami olyasmire, ami szellemi tevékenység ugyan, de semmit nem állít; csupán kérdez.

Mindarra rákérdez, ami van, vagy amiről sokan mások éppenséggel azt hiszik, hogy van, holott… Ja, azt nem mondhatjuk, hogy nincsen – nem állítunk semmit! –, csak halkan megkérdezzük őket (a sokan másokat), miből gondoljátok, hogy az a micsoda van? Netalán azért, mert szerintetek szavahihető emberek azt tapasztalták, legalábbis azt állítják, hogy azt tapasztalták, hogy a micsoda van? Persze nem biztos, hogy a nevezett sokan mások tényleg szavahihetőnek tekintik az állítólag tapasztalókat. Azt azonban tudják, vagy éppenséggel nem tudják, de sejteni vélik, hogy függenek tőlük. Tehát elemi érdekük, hogy meg ne kérdőjelezzék az általuk állítólag tapasztaltakat.

Kedves olvasóim most már talán értik, miért is kellett nekik elolvasniuk a fentebbi zanzásított filozófiatörténetet; másrészt valószínűleg arra gondolnak, hogy, aha, politikáról van szó. Pedig nemcsak politikáról, a leghatározottabban nem csak politikáról. Bármiről az élet, egy adott korszak, egy adott kultúra területén. Egy adott kultúra adott korszakában többnyire nincsen az életnek egyetlen területe sem, ahol ne virágoznának többé-kevésbé meghatározott, megkérdőjelezhetetlennek tűnő, evidencia rangjára jutott elképzelések, amelyeket az emberek többségének eszébe sem jut kérdésessé tenni. Az emberek tudják, miként is állnak a dolgok, mi hogyan van. S eszük ágában sincsen minderre rákérdezni. Minden területnek megvannak a maguk szakemberei, azoknak az álláspontját fogadjuk el, így kényelmes az élet. S akkor jönnek ezek a filozófusok, s mindenre rákérdeznek, hogy vajon biztos vagyok-e abban, hogy a dolgok úgy vannak, ahogy vannak – már hogyne lennék biztos, hiszen a doktor úr, a mérnök úr, az igazgató úr, az államtitkár úr is megmondotta, hogy úgy van, ahogy van,  ő csak tudja, azért tanult oly hosszasan az egyetemen, azért választotta meg őt a többség stb., ki vagyok én, hogy ezt kétségbe vonjam? Egyszóval a filozófusok a hivatásos kötözködők. Azt hiszik, hogy mindenkinél okosabbak.

Tessenek ide figyelni! Nem minden kötözködőről állítom, hogy filozófus. S nem is minden filozófusról, hogy kötözködik. Az „olyanok” meg „ilyenek” nem kötözködnek. Ha ők sem értenek egyet a közvélekedéssel, megesik ez, akkor bebizonyítják, hogy bizonyos állítások, tűnjenek bár evidensnek, távolról sem azok, mi több, nem is igazak. Másrészt a nem „olyan” meg nem „ilyen” filozófus nem egyszerűen kötözködik. A filozófus kétségei mögött, melyeket megfogalmaz, óriási felhalmozott tudásanyag rejlik, sokszor rejtőzködik. Talán nem is kötözködik. Csupán felhívja a figyelmet bizonyos körülményekre, azt szeretné elérni – ne tessék megijedni, igencsak ritkán jár sikerrel ez a törekvés –, hogy mielőtt egy állítást, pontosabban állítások rendszerét elfogadjuk, gondolkodjunk, ne pedig tekintélyekre hivatkozzunk. Ha nem is kötözködő, de mindenképpen kényelmetlen alak.

Talán csak egy ideális demokráciában – s az liberális, mert nem egyszerűen a többség akaratát veszi figyelembe, hanem, kiindulva abból, hogy nem minden evidensnek tűnő meggyőződés, állítás megalapozott, hagyja, hogy a kisebbség is szóhoz jusson – nem tűnik kényelmetlennek a filozófus. Ott persze nincs is rá szükség. Minden eleven kisebbség betölti a filozófia funkcióját. Persze attól, hogy az ideális demokráciában a filozófia nem tűnik szükségesnek, ott azért békén hagyják a filozófust. Hiszen ugyan szükségtelen, viszont nem kényelmetlen. Így aztán a filozófusok többsége „olyanná” meg „ilyenné” válik: elbíbelődik kérdésekkel, amelyek valószínűleg csak őt meg a hasonszőrűeket érdeklik. Sok szerencsét!

A tirannikus, az arisztokratikus, az illiberálisan demokratikus rezsimekben viszont a fejbólogató többség helyeslése mellett rendre intik ezeket a kényelmetlen fickókat. Manapság már nem itatják ki vele a bürökpoharat, nem küldik máglyára, egyszerűen csak az orrára koppintanak. Mintha a végén arra is feleltem volna, mi a helyzet ma Magyarországon a filozófiával.