Kalligram 2018/3

A Kalligram márciusi számát Csillag Lajos regényrészletével ajánljuk.

 

Csillag Lajos

A túlsó part

 

Anyám azt a mérőtálat hozza be, amiben a vaníliapudingot szokta kikeverni. Megmeríti a kádban, és gyengéden vizet locsol a fejem búbjára. A víz végigcsorog a tarkómon és a vállaimon. Közben a szabad kezével a vizes hajamat simogatja.

Fogalmam sincs, hány éves lehetek.

Anyám ugyanígy fürdetett óvodás koromban. Gyűlöltem, hogy hajmosáskor egy mérőtállal öblítette le a hajamat. Emlékszem, olyankor a szemem mindig csípte a sampon. Az orrom és a szám pedig telement vízzel. Amint levegőhöz jutottam, prüszkölve sírni kezdtem. Ilyenkor apám belépett a szobába, és énekelni kezdett: „Eltörött a kávés csésze, édesanyám megvert érte.”

Most is érzem, hogy a sampon csípni kezdi a szememet, amitől erősen hunyorogni kezdek, de nem sírok. Valószínűleg már nem vagyok óvodás. De az is lehet, ha most sírni kezdenék, apám belépne az ajtón, és azt a dalt énekelné.

– Eltörött a kávés csésze – dúdolom, mire anyám mozdulatai egy pillanatra megdermednek.

– Mégis, mi baj van? – kérdezi, és leteszi a mérőtálat.

– Kedvem lenne elsírni magam – válaszolom.

– Nem fog apád bejönni – mondja. – Apu nem létezik.

Eljátszadozom a gondolattal, hogy pontosan annyi éves vagyok, mint anyám, amikor apám elhagyott minket. Egy magatehetetlen test vagyok, amit anyám fürdet, és csak a gondolat az, ami egy kicsit is mozdulni tud bennem.

Anyám közel járt már a negyvenhez, mikor megszülettem. Egy ilyen negyvenhez közelítő nő vagyok most én is, aki valamiért képtelen a boldogságra. Ebben, azt hiszem, nem vagyok egyedül. Próbálok a többi boldogtalan nőre és férfira gondolni, akik ugyanolyan életet élnek, mint én. Mondjuk azokra, akiknek éppen az érettségi előtt állnak a gyerekeik. Ezek a gyerekek majd egyetemre járnak, vagy megpróbálnak munkát találni. Ez egy kicsit könnyít a lelkiismeretemen.

Azt játszom, hogy van egy lányom. Épp befejezni készül a középiskolát. Igyekszem őt boldognak látni, csak az a baj, valahányszor ránézek, tudom, hogy ami az arcán tükröződik, az nem a valódi boldogság, csak valami naiv tudatlanság. Mintha felültettem volna a körhintára és már előre tudnám, hogy milyen szomorú lesz, ha le kell szállnia róla, nekem pedig valahogy meg kell magyaráznom neki, hogy a hullámvasút is egész jó móka.

Aztán a többi gyereket nézem, akik szintén fent ülnek a körhintán, és tudom, hogy nekik sem fog tetszeni, ami azután jön, hogy megáll a hinta. Arra gondolok, hogy mennyire utálni fognak minket, amiért egyáltalán a világra szültük őket, vagy mennyire utálni fogják egymást.

 

Most eljátszom, hogy az anyám vagyok. Egy fiatal, fáradt testet fürdetek. A lányom testét. Ebben a testben jó ideje nem lakik már senki sem, vagy legalábbis nem tudok róla, hogy lenne még odabent valaki. Ha van is, régóta nem mutatja meg magát. Látom a lányomon, hogy nemsokára ő is egy közönséges hullajelöltnek fogja érezni magát. Pontosan úgy, ahogyan én érzem magam.

Ez nem az élet értelmetlenségének érzéséből fakad. Azt hiszem, a saját életemnek az ő létezése ad értelmet, és félek, hogy hamarosan rájön erre, és önzőnek tart majd emiatt. Egy nap majd, amikor végképp nem találja helyét a világban, elém áll:

– Mi a francnak szültél erre a kibaszott világra? – ordítja majd. Én meg beleszédülök, hogy ezt így a képembe vágja. Nyelek egyet és színt vallok.

– Igazából az egésznek nem volt semmi értelme – válaszolom. – Csak kellett valami, amiért érdemes reggelente meginni a kávét.

– Kösz szépen, baszki! – mondja valamivel higgadtabban. – Rohadt egy önző dolog volt.

– Tudom – suttogom, közben érzem, hogy a szívem felfelé araszol a torkomon keresztül, és tudom azt is, hogy mostantól a lányom gyűlölni fog engem. Ebben pedig nem leszek egyedül. A többiekre gondolok, akiket szintén gyűlölnek a gyerekeik, van, akit jobban, van, akit kevésbé. A gyerekek talán soha nem is gondolnak majd erre, és nem is mondják ki, csupán a puszta létezésükkel fogják vádolni a saját anyjukat és apjukat.

Fogalmam sincs, hogy mit tehetnék.

A lányom életképtelennek érzi majd magát, és én is életképtelennek látom őt ezek után. Látom rajta, hogy legszívesebben felgyújtaná az egész világot, hogy gyűlöli embertársait, hogy mindenkit kiüresedett húsrobotnak lát. Majd verseket próbál írni, mert azt hiszi, hogy az apjához hasonlóan, ő is erre született.

De az apja sem született semmire.

Aztán felhagy a versírással, mert rájön, ahhoz, hogy jók legyenek a versei, bele kellene halnia. Ő viszont képtelen belehalni, mert eleve nem érzi azt, hogy egyáltalán élne. Megpróbál írni egy regényt, mert rájön arra is, hogy az írók a műveik által próbálnak meg újjászületni. Megírja a regényét.

Végül belehal.

 

Most, hogy itt fekszik előttem a lányom, és én lassan vizet csorgatok rá azzal a mérőtállal, amiben a kedvenc pudingját szoktam főzés előtt kikeverni, nyugalmat érzek. Mintha neki sikerült volna valami, ami sem nekem, sem a vele egyidőseknek nem sikerült.

Azt hiszem, föloldozást nyújtott mindannyiunk számára. Mondjuk az alól, hogy a világra szültem őt, és az alól, hogy a társai majd szintén gyerekeket szülnek csak azért, hogy ne érezzék annyira értelmetlennek az életüket. Az egész olyan, mintha egy nagy robbanás csendesedne el, megszűnne a tompa sípolás a fülekben, elülne a por, mi pedig mindent egyre tisztábban hallanánk és látnánk. Már nem zavar az élet értelmetlensége minket, és most, hogy már nem zavar annyira, sokkal nyugodtabb lelkiismerettel szülhetünk gyerekeket.

Egy nap hazajön az iskolából, nem sokkal az érettségi előtt, és elmondja nekem mindezt szóról szóra. Aztán megmutatja a regényét, amin már egy jó ideje dolgozik. Részleteket olvas fel nekem belőle, arról, hogy ellógta a fél napot, végigkocsmázta a délelőttöt, hogy csókolózott egy lánnyal az egyik osztálykirándulásukon.

Aztán bevallja, hogy a lányokat szereti. És még azt is hozzáteszi, hogy ez valójában teljesen lényegtelen, mert úgyis gyűlöl mindenkit a világon.

– Semmi baj – válaszolom. – Előfordul az ilyen, még fiatal vagy – mondom, pedig én sem vagyok biztos abban, hogy igazam lenne.

– De az egésznek semmi értelme – erősködik. Végül előadja az elméletét arról, hogy az emberek valójában mindnyájan üres, lélektelen teremtmények. Egyre jobban zihál, és egyre hevesebben beszél, én pedig próbálom őt megnyugtatni. Látom, hogy mennyire fontos neki ez most, de mégis közbevágok, azt kérdezem tőle, lefeküdt-e már lányokkal.

– Nem – válaszolja csalódottan. – Csak csókolóztam, egyszer.

– Üljünk le – mondom, mert ekkor döbbenek rá, hogy mindvégig a nappali szobában állunk, mintha nem is otthon lennénk.

– Iszok egy pohár vizet – feleli, és kimegy a konyhába. Amint eltűnik a szemem elől, iszonyatos csörömpölést hallok. A konyhába rohanok, látom, hogy a lányom ájultan hever a padlón.

Felültetem őt, a homlokára teszem a kezem, érzem, hogy lángol, és kiveri a víz. Nem sokkal azután, hogy magához tér, a fürdőszobába kísérem őt. Leültetem a csempére, majd megnyitom a csapot, és mialatt a kád megtelik vízzel, levetkőztetem.

Ahogy lefejtem róla a melltartót, rádöbbenek, hogy milyen rég nem láttam őt meztelenül. A mellei kikerekedtek, nagyobbak az enyéimnél, nekem pedig fogalmam sincs, mikor ment végbe ez a nagy változás. Az ő korában az én hasam ugyan laposabb és feszesebb volt, de rajta sincs szembetűnő felesleg. Finoman a falnak döntöm, mialatt lehúzom róla a farmerjét és a fehérneműjét. A lányom ágyéka teljesen ki van borotválva, csak elvétve akad rajta néhány apróbb szőrszál, a csupaszra borotvált ajkak már néhány helyen sötétlenek az erősebb szőrszálaktól.

Mikor a kád megtelik langyos vízzel, beleültetem őt. Érzem, hogy már valamelyest visszatért az ereje, csak elhagyja magát. Kimegyek a konyhába, és az egyik faliszekrényben megkeresem a mérőtálat. Megmerítem, és a vizet előbb a hátára, majd a tarkójára, végül a fejére locsolom lassan.

 

Most pedig újra azt játszom, hogy önmagam vagyok. Anyám leteszi a mérőtálat, és a kád széléről a csempére ül. Nekiveti a hátát a falnak, és engem néz. Hátradőlök és teljesen elmerülök a vízben.

Nem hunyom be a szemem, a víz alól a vörösen izzó fényt bámulom a vízmelegítőn, közben a mai napon történtekre gondolok, arra, ahogy ott álltunk Vöröspulóverrel a suli előtt.

– Figyelj, én inkább a mai napot kihagyom – mondtam, mikor meghallottuk, hogy odabent megszólal a csengő.

– Ne már! – méltatlankodott. – Túl sok igazolatlanod lesz.

– Ez még belefér – válaszoltam. – Képtelen vagyok emberek közé menni.

– Miről beszélsz? – nézett rám értetlenül.

– Mindegy, felejtsd el! – legyintettem. – Csak elég szarul vagyok ma, és legszívesebben mindenkit kinyírnék.

– Néha én is így vagyok ezzel – mosolyodott el. Azzal elköszönt, és elindult a bejárat felé. Nem telt el egy perc sem, és már el is tűnt a szárnyas üvegajtó tükröződésében.

Arra gondoltam, a parkba megyek, semmiképp se haza. Ha netalán anyámat otthon találnám, biztosan kérdezősködne, hogy mit keresek otthon ilyen korán. De mire a park bejáratához értem, úgy éreztem, semmi kedvem az egészhez.

Megint ez a mondat járt a fejemben: a láthatatlanság nem velünk született képesség.

Aztán kimenten az állomásra, felszálltam az egyik buszra, ami hazahozott. A buszon apámmal szemben ültem le.

Minden nap kiszemelek magamnak egy apát a buszon, de általában nem vagyunk egyedül, így egyikükkel sincs alkalmam beszélni. Ma viszont a busz teljesen üres volt, rajtam kívül csak apám szállt fel.

A hátsó ajtóhoz közel eső ülésen foglalt helyet. Fejét az ablaknak támasztotta, és behunyta a szemét, mintha aludni próbálna. Egyáltalán nem hasonlítottunk egymásra.

– Látsz engem, apu? – szólítottam meg.

A fickó kinyitotta a szemét, és rám nézett. Egyáltalán nem tűnt rémültnek, pedig erre számítottam. Az emberek általában megrémülnek az efféle kérdésektől.

– Nem tudom – válaszolta. – Itt vagy?

– Nem, azt hiszem, nem vagyok itt – mondtam.

– Biztosan rengeteg kérdésed volna hozzám, ha én lennék az apád – mosolyodott el, és előredőlt az ülésén. – Nyugodtan tedd fel őket.

– Igazából semmilyen kérdésem nincs számodra – válaszoltam.

– Az még jobb! – mondta. – Úgy is le kell szállnom hamarosan.

A fickó felállt, és megkapaszkodott az egyik pántban, ami a fejünk fölött lógott. A busz lassítani kezdett, apám pedig a közeli ajtóhoz sétált.

– Mondjuk, azt talán megmondhatnád, hogy miért olyan élettelen itt mindenkinek az arca – szóltam utána.

– Persze hogy élettelen. Hiszen valójában nem is élnek. Csak próbálják valahogy elütni az időt – válaszolta még mindig mosolyogva, és azzal leszállt.

 

Puha fürdőlepedőt terít a vállamra. Azt, amelyiket szinte soha nem használunk, mert alig issza be a nedvességet. Aztán végigdörzsöli vele a végtagjaimat és a hátamat, végül a combom közé is benyúl óvatosan.

Tiszta melltartót, bugyit ad rám, és a fürdőköntösét, amit ő nem használ.

– Öltözz fel! – mondja és a kád fölé hajol, hogy kihúzza a dugót. Én azonban a konyhába megyek, hogy teát főzzek. Kisvártatva utánam jön, én pedig megkérdezem, hogy ő is kér-e. Leemel a polcról két bögrét, majd kinyitja az egyik szekrényt, és egy felbontatlan doboz Earl Greyt vesz elő.

Feltépi a csomagolást, beleszagol, majd az orrom elé tartja.

– Ez olyan citromos – mondom.

– Majdnem – feleli mosolyogva. Szed egy-egy kanállal a tasakból, majd ugyanarról a polcról leveszi a tégelyt, amiben a kávét tartjuk. – Ilyet még úgysem ittál – mondja, és a kávéból is tesz a bögrébe.

– Ülj le! – utasít halkan, és az egyik székre mutat. Leülünk egymással szemben. – Nincs egy cigid, lányom? – kérdezi szórakozottan. Felpattanok, és az előszobába sietek. A táskámból előkotrom a Pall Mall-os dobozt és az öngyújtómat, de két gyufás skatulya is a kezembe akad, ami tele van elégetett szálakkal.

Visszasietek a konyhába. Anyám közben egy kávéscsészét készített ki az asztalra hamutálnak.

– Ilyet szívsz? – kérdezi, mikor megkínálom. Bólintok, ő pedig vesz egy szálat.

– Nem tudtam, hogy cigizel – mondom, és én is rágyújtok.

– A terhességem óta nem gyújtottam rá – feleli. Feláll, és a tűzhelyhez megy, hogy leforrázza az Earl Greyes kávékat. – Előtte viszont eléggé rá voltam kattanva a bagóra. Nagyon dühös voltam rád, hogy le kellett miattad szoknom.

– Akkor ezzel a szállal tartoztam neked – válaszolom.

– Hagyd csak! – legyint. – Majd a többihez írom. Erre viszont még a vendégem vagy – mondja, és elém rakja a kávét.

– Igazából nem szeretnék beszélni semmiről se – mondom.

– Tudom, én se – válaszolja, és mélyet szív a cigiből. – De azért jó lenne, ha elmondanád, miért lógtál el a suliból.

– Nem volt rá semmi okom – felelem. – Csak éppen a punk korszakomat élem.

– Akkor jó, megnyugodtam. Már azt hittem, ügyvéd lesz belőled, vagy orvos.

– Á, nem – csóválom meg a fejem, miközben az öngyújtóval játszom. – Azt hiszem, túlságosan telített az a szakma.

– Akkor biztosan más terveid vannak – mondja, és elnyomja a csikket a csészében, majd ugyanazzal a mozdulattal újabb szálat vesz ki a dobozból.

– Arra gondoltam, hogy kezdetnek szemeteskukákat borogatnék, felgyújthatnék néhány autót, összeverhetnék pár hajléktalant, vagy felrobbanthatnék egy postát – felelem.

– Nem hangzik rosszul – mondja anyám. – De azt hiszem, ez a szakma is túlságosan telítve van.

– Aha – bólogatok. – Viszont ebben biztosan jó lennék.

– Elhiszem – bólogat ő is. – Én is piszok jó lennék benne. Azért irtó büszke vagyok, hogy már most tudod, mit szeretnél csinálni. Nekem a te korodban fogalmam se volt, mihez kezdjek magammal.

– Hát – vonom meg a vállam –, nálunk az osztályban igazából mindenki tudja, hogy mit fog csinálni.

– Tényleg? – néz rám döbbenten anyám. – Ez viszont nagyon megnyugtató.

Belekortyol a kávéjába és elfintorodik.

– Fogalmam sincs, hogy mit szeretett ezen apád – jegyzi meg fanyalogva.

 

Én is belekortyolok a kávéba, és eljátszom, hogy nekem sem ízlik. Nincs különösebben rossz íze, de tudom, hogy nekem ezt a kávét kötelező gyűlölnöm. Talán anyám is azt szeretné, hogy mindenre, ami egy kicsit is apámhoz köthető, megvetéssel gondoljak, vagy legalábbis közönnyel.

Arra gondolok, hogy mindennek, ami egy kicsit is apámhoz köthető, nincs számomra jelentősége. Reggelenként vagy délutánonként, mikor felszállok a buszra, amint kiszemelek magamnak egy apát, az illető teljesen jelentéktelenné válik számomra. Mindaddig, amíg nem képzelem róla, hogy ő lehetne az apám, a világ egyik legfontosabb embere volt. Fogalmam sincs, hogy ez miért van így. Talán ezért is annyira zavaró, hogy már egy ideje csak haldokoló embereket látok magam körül. Egyedül apám nemléte nem zavar.

– Azt hiszem, felmegyek és lefekszem aludni – mondom anyámnak halkan.

– Jól van – bólint, és elveszi előlem a csészét.

A mosogatóhoz megy, hogy elöblítse az övével együtt.

– Nem ennél valamit? – kérdezi a válla mögül.

– Fogalmam sincs – válaszolom.

– Majd szólj, ha megéheztél – feleli.

Felállok az asztaltól, a cigim után nyúlnék, de anyám hirtelen megfordul, és azt kéri, hagyjam ott neki, majd vesz helyette nekem másikat. Visszateszem a dobozt az asztalra. Kifelé menet, az ajtóban megtorpanok.

– Téged sosem zavart? – kérdezem.

– Micsoda?

– Hogy sohasem kérdezősködtem róla.

– Sosem teszel fel fölösleges kérdéseket, Imola – válaszolja anyám, és elmosolyodik. – Ezért vagy te mindig olyan jó kislány.

 

 

A szám tartalma:

 

Zoltán Gábor

Szomszéd

(regényrészlet)

 

Bozsik Péter

Hangszennyezés

Ütöttük vágtuk

Ébresztés

(versek)

 

Kötter Tamás

Istenek és emberek

(novella)

 

Varga Imre

Álomdalok

(vers)

 

Csillag Lajos

A túlsó part

(regényrészlet)

 

Csombor Rita

Ha eljön az időd

(vers)

 

Schreiner Dénes

Küldetés az éjszakába

(novella)

 

Bakos Gyöngyi

szisztolé

megérthető struktúrák

(versek)

 

Pungor András

Négy Évszak Hotel

(novella)

 

„Az emberi kapcsolatok minősége számít egyedül”

D. Magyari Imre beszélgetése Péntek Orsolyával

 

Linda Grant

Kifordítva

(regényrészlet)

Strickland-Pajtók Ágnes fordítása

 

Strickland-Pajtók Ágnes

Migráció és irodalom: magyar bevándorlók a kortárs brit prózában (Charlotte Mendelson Almost English és Linda Grant The Clothes on Their Backs című regényének interkulturális olvasata)

(tanulmány)

 

Szlovák–magyar TRANSZfer

 

Deák Renáta

Jó könyv, jó szomszédság: Kísérlet a szlovák díszvendégség folyamatának összegzésére a 23. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon 2016-ban, avagy 33 könyv és 7 folyóirat margójára röviden

(tanulmány)

 

Görözdi Judit

Pavel Vilikovský magyarul

(tanulmány)

 

Németh Zoltán

A transzkulturalizmus és a szlovák irodalom: az expat, a migráns és a disszidens

(tanulmány)

 

Deczki Sarolta

Akaratlan áruló

(tanulmány)

 

Kovács Krisztina

Kamaszkoruk legszebb nyara? Kritika? Vita? (Enumeráció: Válogatás az Előretolt Helyőrség Íróakadémia tagjainak alkotásaiból)

(kritika)

 

Arany Zsuzsanna

Becsület, bátorság, kímélet (Lovas Ildikó: Rózsaketrec)

(kritika)

 

Bán Zoltán András

A Hungarofuturisták bevonulása

NOÉ VENDÉGLŐJE – A 39. SZÁMLA