Családban maradt – Wolf Biermann és Nina Hagen

„A farmer, azt hiszem, nem nadrág, hanem beállítottság. Olyasmit is gondoltam már, hogy az embernek mindig tizenhét-tizennyolc évesnek kellene maradnia. Mert mi jön utána? Mindjárt valami szakma, tanulmányok vagy katonaság, és akkor nincs többé jó fej.” Ulrich Plenzdorf hőse, Edgar Wibeau ábrándozik így Az ifjú W. új szenvedéseiben, melynek 1972-es megjelenése kész szenzációt keltett a szocialista blokkban. Tessenek csak belegondolni, egy ifjú Werther, akit hidegen hagynak a szocialista eszmények, akinek egy farmer és a beatzene jelenti a világ közepét…

Néhány évvel korábban persze az isten sem vetemedett volna ilyesmire az NDK-ban. 1965-ben Erich Honecker még egyenesen hadat üzent az imperialista fertőnek. A működési engedély nélkül fellépő zenekarokat munkatáborral fenyegette, és hirtelen felindulásból betiltottak egy rakás bandát, köztük a lipcsei Butlerst. Csak hát az jelkép volt a Big Beatben. Abban öltött testet a lázadás és a remény. Azt nem lehetett csak úgy kiiktatni. Úgyhogy beindult a középiskolás ifjúság, és mintegy kétezer-ötszázan a Leuschner térre vonultak, hogy hangot adjanak tiltakozásuknak. Néhány óra kellett csak, hogy válasz érkezzen. Bunkós botokkal, kutyákkal és vízágyukkal rájuk támadt a rendőrség, kétszázhatvanhét fiatalt letartóztattak, a hosszú hajú fiúkat megnyírták, és több mint százat a szénbányákba küldtek. (De hiába, az 1953-as véres munkássztrájk után ez volt a legnagyobb tüntetés az NDK-ban.)

 

 

1965-ben kényszerült undergroundba – az emblematikus bárd – Wolf Biermann is, aki már régóta a titkosrendőrség, a Stasi bögyében volt. Pedig ha valaki, Biermann tényleg hitt a kommunizmusban. Hamburgban született 1936-ban. Édesapja hajógyári munkásként bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba, amiért előbb bebörtönözték, majd Auschwitzba deportálták. Ott halt meg 1943-ban. Apja emlékének ápolása, az antifasizmus és a kommunizmus – így festett az a szentháromság, amelynek jegyében tizenhét évesen az NDK-ba költözött. „Apaföld”-ként tekintett választott hazájára, ahol megteremthetőnek tűnt a földi paradicsom.

Előbb politikai gazdaságtant hallgatott, majd tanulmányait megszakítva a brechti Berliner Ensemble rendezőasszisztense lett, aztán visszatért a Humboldt Egyetemre, filozófiára és matematikára váltva. 1960-ban találkozott Hanns Eislerrel, aki a mentora lett; nagyjából ekkor kezdett verseket és dalokat írni. 1961-ben létrehozta a Berlini Munkás Színházat, de csak két évig működhetett, mert az egyik darab a berlini fal építéséről szólt.

Akkoriban Biermann már sejthette, hogy fal az egész… Hogy nem ilyen lovat akart. Úgyhogy jobbnak látta visszautasítani, hogy a Német Szocialista Egységpárt tagja legyen… Csak írt és énekelt.

Még szerencse, hogy a hatvanas évek első felében langyosabb szelek fújtak a keletnémet kultúrában. Az elvtársak dohogtak, amiért Biermann gúnyolódott rajtuk, hogy megemlékezett az ’53-as munkásfelkelésről, és egyáltalán, hogy külön utakon járt, de még megúszta dorgálással és cenzúrával. A Die Distel nevű kabarénak benyújtott műsortervéből mindössze négy dal ment át a rostán, és esténként figyelmeztették, eszébe ne jusson…

Aztán derült égből a bekeményítés. Az „anarchista”, „perverz”, „pornográf”, „WC-költő” Biermannt 1965 decemberében eltiltották a nyilvános fellépésektől. Pedig már úgy nézett ki, hogy egy lemeze is kijön az Amigánál. (Aztán ehhez képest bezúztak ezer példányt a Jazz Und Lyrik című válogatásból is, amin egy Biermann-dalt énekelt Manfred Krug.)

Szóval Biermann menni underground… Ha nem is önként, de dalolva feltétlenül. 1966-tól Chausseestraße 131 alatti lakásában tartotta koncertjeit, és ott készítette felvételeit, melyekre rögtön lecsapott a nyugat-berlini Wagenbach kiadó. Egy szál gitárral kísért dalai akkorát robbantak, hogy a rangos CBS nemcsak szerződtette, de egy mobil stúdiót is a lakásába telepített, hogy tuti legyen a minőség. Innentől zsinórban jöttek ki a lemezei, a Chausseestraße 131, a Warte Nicht Auf Beßre Zeiten, az Aah-Ja!, a Liebesliede, az Es Gibt Ein Leben Vor Dem Tod.

Dőlt a lé, és bomlottak érte a nők: tíz gyermeke született.

Aztán 1970-ben Erich Honecker lett az NSZEP főtitkára, aki az NDK elszigeteltségét csökkentve a nyugati országokkal is diplomáciai kapcsolatot létesített. Biermann hírneve addig is meggátolta, hogy kinyírják, és a nagy enyhülés közepette arra is engedélyt kapott, hogy 1976 novemberében – hétezer néző és a nyugatnémet televízió kamerái előtt – fellépjen a kölni Sportcsarnokban. Persze, a vízum fejében a lelkére kötötték, hogy még véletlenül se adjon elő olyan dalokat, mint a Stasi-ballada.

 

 

„Apámnak ezen a napon, november 13-án volt a születésnapja – idézi fel Biermann a Ne várj jobb időkre! című életrajzi regényében. (Mely, ha minden igaz, Szijj Ferenc fordításában nálunk is megjelenik, egy részletét tavaly nyáron közölte a Jelenkor, miután Biermann felolvasóestet tartott Pécsen.) – Auschwitz-felhője éppen a Rajna-vidék felett járt, ezért majom alakjában leugrott hozzám, és leült a mellettem álló harmóniumra, mint egy kintornás majmocskája. Csak én láttam. Ha túl indulatos dalt akartam elénekelni, esetleg hiúságból, akkor vicsorított, és rázta a fejét: »Ne itt Kölnben. Ne itt Nyugaton!« Mégis elénekeltem néhány harapósabb gúnydalt, olyanokat, mint a Tényleg? és az Elegem van!, mert elég nevetséges lett volna, ha ostoba ravaszságból az egész estét politikamentes szerelmi dalokkal tudtam volna le. Persze nem sejtettem, hogy akár a »Csip-csip csókát« is énekelhettem volna egész este, ugyanis az NDK-ból való kiutasításomat a SED vezetése már régen, jóval az utazásom előtt eldöntötte.”

Egyszóval, csak a koncert után derült ki, hogy megfosztották állampolgárságától, és nem térhet haza. A következő napokban az NDK kulturális életének több mint hetven prominense tiltakozott kiutasítása miatt – többek közt Biermann nevelt lánya, (a leendő punk-díva) Nina Hagen is. De hiába.

 

 

Catharina „Nina” Hagen 1955-ben született Kelet-Berlinben. Édesanyja Eva-Maria Hagen színésznő, akit a keletnémet Brigitte Bardot-ként emlegették. Édesapja Hans Hagen újság- és forgatókönyv-író, akinek a háborúban tizenkét horogkeresztet tetováltak a hátára. Zsidó nagyapja nem úszta meg ennyivel: a sachsenhauseni koncentrációs táborban végezte.

A depresszióra hajlamos Hans Hagen nem találta a helyét felesége könnyed, bohém világában; Nina kétéves volt, amikor a szülei elváltak. Apjával ritkán találkozott ezután, jobbára a nagynénje nevelte: mintakislánynak. Négyéves korától balettezett, hibátlanul énekelt hasból, és úgy ragyogott a hangja, mint az operacsillagoké. Ráadásul a Thälmann Úttörők Szövetségében is az élen járt.

Ám akkor az anyja megismerkedett, majd összeházasodott Wolf Biermann-nal…

A tizenegy éves Ninára komoly hatást gyakorolt radikális nevelőpapája. Wolftól tanult gitározni, és vele kezdte farigcsálni az első dalait. Annak „rendjén” belépett a kommunisták ifjúsági szövetségébe is, de miután Biermann-nal együtt tiltakozott a ’68-as prágai intervenció ellen, kizárták az FDJ-ből.

Nina ekkor úgy gondolta, hogy inkább a művészetnek él. Janis Joplint és Tina Turnert tekintette példaképének. Tizenhat évesen otthagyta a középiskolát, és egy alkalmi bandával lengyel turnéra indult. Lényegében ekkor kezdődött a pályafutása. A temetőkben füvet szívtak, és LSD-t is kerített a barátja, ám attól elvesztette az eszméletét. Amikor magához tért, Jézus Krisztust találta az ágya szélén, addig csak hallomásból ismerte. Jézus a legjobbkor érkezett, különben a pokolban végezhette volna.

Miután visszatért Berlinbe, összekapta magát. Beiratkozott a Könnyűzenei Stúdióba, melynek bizonyítványával hivatalos előadóművésszé vált. Előbb beszállt a Fritzens Dampferbandba, aztán az Automobillal folytatta, s mindeközben – a rock, a kabaré és az opera ötvözetéből – megteremtette a maga különbejáratú világát. Kirívó sikert arattak 1974 és 76 között megjelenő kislemezei is, de koncerten volt az igazi, ahol frivol gesztusokkal inzultálhatta a vonalas könnyűzenék híveit.

Még Karel Gott is meghívta a műsorába…

 

 

1976 végén, amikor kiderült, hogy Honeckernek esze ágában sincs megváltoztatnia Biermann-nal kapcsolatos döntését, Nina Hagen levélben kérte a kormánytól, hogy családegyesítés címén elhagyhassa az NDK-t. Hamarosan behívatták a televízió központjába, melynek igazgatója (Timothy W. Ryback Rock Around The Bloc című könyve szerint) az állam nevében úszómedencés házat, autót és saját havi rendszerességű TV-show-t ígért, amennyiben letesz a szándékáról. De nem tágított. Néhány nappal később megkapta a kiutazási engedélyt. December végén áttelepült az NSZK-ba, ahol Biermann és a CBS szerződése várta.

A keletnémet sajtó ezután nem írhatta le a nevét. Pedig csak ezután kezdődött a Valpurgis-éj.

 

 

(1956, Budapest)
Író és újságíró, számos zenei és szépirodalmi kötete jelent meg; hanglemezeket és filmeket szerkesztett; a Sziget Fesztivál Világzenei Színpadának művészeti vezetője.

Marton László Távolodó

(1956, Budapest) Író és újságíró, számos zenei és szépirodalmi kötete jelent meg; hanglemezeket és filmeket szerkesztett; a Sziget Fesztivál Világzenei Színpadának művészeti vezetője.