Vakvágányon

Túlzás nélkül állítható, hogy mai filmes trendek a legkevésbé sem kedveznek a klasszikus detektívtörténetekből készült mozifilmeknek. Míg egy tévéfilm keretei között ma is működőképes lehet a bűnügyek aprólékos felderítésére mindennél nagyobb hangsúlyt helyező dramaturgia, addig egy széles vászonra szánt feldolgozás esetében ez már a legkevésbé sem elegendő. Egy klasszikus mű adaptálásának esetében pedig különösen nagyok az elvárások, hiszen az adott film létjogosultságát éppen a friss, korunk problémáira reflektáló értelmezési és megközelítési módok adják meg. Az alkotók ezt a nehézséget általában a cselekmény modernre hangszerelésével, és a hangsúlyok eltolásával próbálják megoldani, mint ahogy azt például a Guy Ritchie-féle, Holmesot kvázi akcióhőssé formáló, vagy a Steven Moffat és Mark Gatiss nevével fémjelzett, a viktoriánus korban játszódó történeteket kortárs környezetbe helyező Sherlock Holmes-adaptációk esetében is láthatjuk. Mindezek egyfelől azt bizonyítják, hogy a régimódi detektív figurája is „felfrissíthető” a mai néző kívánalmainak megfelelően, másfelől pedig azt, hogy ezek a történetek bármely korban működőképesek lehetnek.

 

 

De mi a helyzet a detektívregények másik ikonikus alakjával, Hercule Poirot-val? Talán meglepő, de 1988 óta nem készült újabb mozifilm Poirot főszereplésével, így a kérdés, hogy miképpen lehetne a belga magánnyomozó eseteit a mai filmes elvárásoknak megfelelően vászonra vinni, ez idáig nyitott maradt. Amikor azonban az egyik legismertebb Agatha Christie-regényből készített film direktori székébe (és a főhős szerepébe) az a Kenneth Branagh került, akinek rendezői munkássága fő vonulatát a nem túlzó mértékben modernizáló, a szélesebb nézői réteg számára is élvezhető Shakespeare-adaptációi képezik, kézenfekvőnek bizonyult a kérdés, hogy vajon a klasszicizáló megközelítési módot választja-e majd, vagy a 2001-es, mérsékelt sikert arató tévéfilmet jegyző Carl Schenkelhez hasonlóan modern időkbe helyezi-e a történetet? És vajon mit kezd majd egy olyan regénnyel, mely – klasszikus detektívtörténet lévén – a szereplőábrázolásra és az intellektuális játékra épül, vagyis nem kifejezetten nagyvászonra kívánkozó irodalmi matéria. Ám a színész-direktornak nem csak az említett nehézségekkel kellett szembenéznie, hanem az 1974-es sztárparádés mozifilm, illetve az Hercule Poirot első számú megszemélyesítőjeként számon tartott David Suchet, valamint az ő szereplésével (és mindössze hét évvel korábban, 2010-ben) bemutatott, Philip Martin rendezte adaptáció „örökségével” is. Ezek után jogosan merülhetett fel a nézőben a kérdés, hogy vajon Branagh 2017-es feldolgozása miben fog újat nyújtani egyrészt a filmes megvalósítás terén, másrészt a korábbi adaptációkhoz képest, ráadásul úgy, hogy közben maximálisan megfeleljen a hollywoodi alkotásokkal szemben támasztott nézői igényeknek (ne feledjük: a film anyagi hátterét az egyik legnagyobb amerikai filmstúdió, a 20th Century Fox biztosította).

Az aggodalom, hogy talán pont ezek az elvárások fogják megkötni Branagh kezét, nem volt alaptalan. Míg Philip Martin feldolgozásában a nyomozás tulajdonképpen egy lélektani drámához, valamint a bűn és igazságszolgáltatás komplex kérdéskörének feszegetéséhez szolgáltattak egy meglehetősen sötét tónusú hátteret, addig Branagh – minden bizonnyal és legalább részben a mögötte álló stúdió nyomására is – a szélesebb nézői réteg könnyed szórakoztatását tartotta szem előtt. Nem akart radikálisan újat nyújtani, ugyanakkor tökéletesen tisztában volt azzal is, hogy az izgalmat a rejtély felderítése során nyújtó detektívtörténet a jelenlegi, látvány- és akcióorientált filmes trendek keretei között nem eladható, s ennek megfelelően nyúlt hozzá az alapanyaghoz.

Philip Martin filmjéhez hasonlóan ez az adaptáció is egy, a könyvben nem szereplő „kalanddal” indul, mely megalapozza a film hangulatát, látásmódját és egy új Poirot-ot exponál a néző számára. Azonban már ebben a jelenetben is feltűnő, hogy a színész-direktor a túlzások irányába vitte el a figurát, így aztán a néző sokszor azon töpreng, hogy Branagh-nak eleve a belga mesterdetektív karikírozása lett volna a célja (vagyis egy tudatos színészi-rendezői koncepció részének kell tekintenünk például a szimmetrikusság jegyében a másik lábával is tehénlepénybe lépő nyomozó cselekedetét), vagy csupán a feszült hangulatot szerette volna enyhíteni Poirot burleszkbe illő megnyilvánulásaival. A túlzások azonban még nem merülnek ki ennyiben. Bár maga Agatha Christie is többször hangoztatta, mennyire (meg)utálta a beképzelt és piperkőc belga magándetektívet, az általa szerepeltetett Poirot azonban egy regényben sem ragadtatta magát arra, hogy saját személyét Istennel egy szintre helyezze. S ezen a ponton egy újabb markáns különbséget fedezhetünk fel a mostani és a hét évvel ezelőtti adaptáció főszereplője között; míg a Suchet által alakított, hangsúlyozottan katolikus(sá formált) nyomozó önhittsége ellenére a Teremtő irányába feltétlen alázattal viseltetik, addig Branagh Poirot-jának kijelentése megalomán gondolkodásmódról árulkodik.

 

 

Ugyanakkor a színész-direktor szintén felveti a bűnösök elengedésével járó lelkiismereti válság problémáját, a film csúcspontját pedig egyenesen egy biblikus párhuzamra építi fel. A gyanúsítottak ültetésrendjével egyértelműen Az utolsó vacsora című da Vinci-festmény vizuális felidézése volt a célja, ám Branagh ennél is továbbmegy, s Mrs. Hubbard középre ültetése, valamint a könyvhöz képest jóval drámaibb módon prezentált önfeláldozási szándéka révén az asszony és Jézus Krisztus közt von merész párhuzamot, hiszen az egykori színésznő nemcsak magára vállalná a többiek bűnét, hanem meg is halna értük, hogy azok bűntelenül élhessenek tovább. Ez a kétségkívül innovatív és provokatív értelmezés azonban akkor lenne igazán hatásos, ha Mrs. Hubbard valóban feláldozná magát, ám mivel az alkotók nem mertek radikálisan változtatni a történet dramaturgiáján, s hűek kívántak maradni a regény befejezéséhez, így a csúcspontnak szánt jelenet súlytalanná válik, hiszen nincsen valódi tétje, az áldozathozatal elmarad.

Ugyancsak a drámai hatás fokozza a vonaton történt gyilkosság indítékául szolgáló korábbi bűneset körülményeinek megváltoztatása is. A filmben Daisy Armstrong édesapja magát a belga magánnyomozót bízza meg a kislány gyilkosának felkutatásával, ám a levél kézhez vételekor már mindkét szülő halott, így a detektív személyesen is érintetté válik az elkövető meggyilkolásának ügyében. Poirot filmvégi monológjának célja nyilván ennek a drámai vonalnak a lekerekítése lett volna, mely azonban (már-már fájdalmasan) szájbarágós és patetikus stílusa miatt nem képes érzelmi mélységet adni a jelenetnek, s katartikus pillanatként megjeleníteni Poirot döntését, mellyel tulajdonképpen a meggyilkolt gyermek szüleinek, és a kislány halálát megtorló tetteseknek kívánt elégtételt nyújtani.

A drámai vonal kidomborításával összefüggésben az alkotók igyekeztek tágítani a kamaradarab kereteit, s nagyobb mértékben emelték be a történetbe a külvilág eseményeit, hangsúlyt helyezve a két világháború közötti feszült politikai helyzet érzékeltetésére is, s ennek kiélezése érdekében még az egyik szereplő rasszát is megváltoztatták. A korábbi feldolgozásokhoz képest, és a mozifilmekkel szemben támasztott elvárásokkal összhangban, a készítők nagy gondot fordítottak a pazar látványvilág kialakítására, mely mind a vonatbelsőkben, mind a jelmezekben, mind pedig az egyes kreatív beállításokban (például a fülkékben zajló beszélgetések felülről való fényképezése) is megnyilvánul. A klausztrofobikus atmoszférát a feszültség fokozását szolgáló, ám a legtöbb esetben feleslegesnek ható akciójelenetek, a szereplők szabadba való kiléptetése, valamint a számítógépes effektekkel megtámogatott totálképek lazítják fel.

 

 

A nagy nevekből és feltörekvő tehetségekből álló színészgárda egyetlen tagjára sem lehet panaszunk, bár többségük sajnos nem kap elegendő teret a kibontakozásra, melynek oka Poirot alakjának túlzott előtérbe helyezésében, valamint az egyes jelenetek összevonásában és párhuzamosításában keresendő. Ez már csak azért is sajnálatos, mert az ilyen típusú történetek legizgalmasabb vonása pont a szereplőábrázolás, továbbá az apró elszólások és a többféleképpen interpretálható megnyilvánulások kiemelése, s ezt a hiányosságot a készítők láthatóan thrillerbe és akciófilmekbe illő jelenetekkel (Poirot meglövése, az egyes gyanúsítottak menekülési kísérletei, az egyik utas megkéselése stb.) próbálták ellensúlyozni, ám a figurák többsége a színészi alakítások ellenére is egysíkú maradt.

A Gyilkosság az Orient Expresszen legújabb feldolgozásának problematikus kettőssége abban áll, hogy bár a végkifejlet drámaibbá hangolásával, s újszerű megközelítésével kísérletezik, a hagyománykövetés és a nézői elvárások teljesítésének jegyében nem mer bátrabban hozzányúlni az irodalmi alapanyaghoz, így a későbbiekben nem a „felesleges”, hanem sokkal inkább a „kihagyott lehetőségek adaptációjaként” fogjuk emlegetni. Mindezek után nagy kérdés marad, hogy a Fox által szponzorált „Poirot franchise” következő, a jövőben egész biztosan elkészülő adaptációjában (Halál a Níluson) a készítők okulnak-e majd a mostani hibáikból, és hogy képesek lesznek-e egy újszerű, a bezárt szoba rejtélyeinek műfaji jellemzőit, valamint a mai filmes ízlést egyaránt szem előtt tartó alkotói koncepció kidolgozására.

 

Képek forrása: Twentieth Century Fox

A film adatlapja a Mafabon