Szerelem és halál az élet felén

Tények vannak, bár a köztük lévő közökből Petri György szerint „szembántó ellenfény süt” (Az öngyilkos). És vannak „gazdátlan tényrakások”, melyekre „zuhog az ész” (Építkezés). A nyelvben valahogy így élnek túl a tragédiák. S ezzel talán a Peer-költészettel olyan sokszor – nem alaptalanul, bár kissé túlnövesztve a problémát – kapcsolatba hozott referencialitás-, vagyis a valóságra vonatkoztathatóság kérdését is megválaszoltuk. Egyszerre bent és kint egeret fogni, vagy ahogy Peer Krisztián mondja a Te kezdted című versben: „Aki olvasta a Jelentés öt egérről című novellát, / hogy öljön meg egy egeret.” Így van ez a szövegek valóságra vonatkoztathatóságával és az elhunyt kedvessel is.

Tizenöt év után jelentkezett új kötettel Peer, s közismertsége, illetve sajnálatos magánéleti tragédiája, barátnőjének korai halála okán nagy píár mozgások indultak be, s talán nem volt a dolog kárára várni a kötet elolvasásával, hogy az elvárások és az interjúk keltette érzelmek ülepedjenek, csituljanak. Hogy ne a hiány, hanem a hiány versei látszódjanak. S hogy ne dokumentumként olvasódjanak a versek. Bár a kötet lényegében két fél kötet, amely jól látható grafikai megoldásokkal, két tartalomjegyzékkel és tematikailag is megkülönböztethető, a könyv utólagossága mégis mindenre a hiány bélyegét nyomja rá. Ezt erősíti az is, hogy a pre és post mortem versek szabályszerű váltakozásának fenntartását is Mocsár Zsófia grafikái biztosítják (általában a „post”, de a végén a „pre” pozíciójában). De nézzük mégis a verseket.

 

Peer Krisztián

 

A kötet darabjaiban sok kis történet halmozódik fel, olykor egészen hétköznapiak, olykor líraiak. A nap, amikor tökéletes vagyok a legjobb példa erre, minden sor egy elmesélt, sorba rendeződő tett. Hasonlóan működnek a nem lineárisan, hanem motivikusan kapcsolódó elemek, mikor például a sziget motívuma köré épül a nagyszerű A sziget szó, vagy a természet különböző értelmezéseit villantja fel az Első pilismaróti tájleíró költemény című vers. Ezek a kis elemek építik fel azt a (szöveg)teret, ahol a költészetből és az eddig említettekből adódóan az alaptémák felskicceltetnek. A skicc alatt most nem az elnagyoltságot értem, hanem inkább a „nagy dolgok” szándékos kerülését. Van itt persze szerelem, élet, halál, de nyelvileg inkább az apró dolgok esztétikája, mind a pátosz felől megközelítve. Mintha a szomszéd srác mondaná, nem a költő (bár belehasít párszor ő is, nem Peer, hanem a költő), akiről egyébként több vers is ironikusan szól (pl. Lehet, hogy ez pont a negyvenkettedik nap?; Utószezon). Ugyanakkor tudjuk, hogy a szomszéd srác ennél jóval patetikusabban mondaná a használatban lévő nyelvi sémákra tekintettel, de valahogy így működik ezeknek a verseknek a közvetlenre hangolt, néha megcsinálatlanságra hajazó megcsináltsága. (Mindig ezek a játékok Peernél…) És mindez összekapcsolódik az irónia, az önreferencia, a valóságszintek keveredésének kérdésével is – mondja a lírai én a versben, mintha a kerítés mellett: „Még kötetcímnek is akartam: / Nagy baj nem lehet, / de aztán nyert a 42” (Lehet, hogy ez pont a negyvenkettedik nap?), vagy mintha a lánynak: „Költőként jobban tetszenék? / Egy szavadba kerül. / Meg se kellett volna halni hozzá. / Kész volt egy könyv fele.” (Az özvegy szól)

Van ugye egyfajta hely, ahol a költő vagy a szomszéd srác él. Peernél ez a történetek mellett sajátos tájleírásokban is megjelenik akár udvarként, akár a kinti természetként. Ebben egyrészt a klasszikus megközelítés köszön vissza, a táj a belső kivetítéseként van jelen. Másrészt ez a természet sokféleképpen megkérdőjeleződik. Korántsem tiszta, tele van szeméttel („a semmi gazos, pillepalackos közepén” – Utószezon), mégis mintha valamiképp idilli maradna, „Talán mert nem szeretem a szépet…” (Első pilismaróti tájleíró költemény), hiszen, a Peer-kötetben erős jelenléttel bíró Rilkével szólva, a „Szép nem más, / mint az iszonyu kezdete” (Duinói Elégiák – Az első elégia). A természet szépsége másként is problémává lesz, egzisztenciálisan frusztráló: „Egészen megbénít a kényszer, / hogy érezzem már parányinak magam, / akkor legalább mozdulhatok.” (Első pilismaróti tájleíró költemény) Különösen annak fényében érdekes ez az idézet, amit a Humorforrás című vers mond. Ebben annak a metafizikai kérdésnek az elemzése folyik, hogy vajon a bekövetkezett halálért kit lehet okolni. A változatos arcú táj és az én bárgyú vigyoros arca rögtön a vers elején erős szembeállítás, főleg, hogy a vigyorgó arc később sírásban tör ki. „Olyan kényelmes magamat okolni. / Odatolakodni: ne a világgal, legyen baj, inkább velem.” Persze ez a patetikus önbírálat a kötet hangjának megfelelően megkapja az ironikus feleletet, ahogy a természet vs. én szembenállás is a több értelmezési síkot játékba hozó „feloldást”:

 

Világvége, hosszútáv.

Csak magunkat basztuk át.

Házikó a hegyoldalban:

Humorforrás Hübriszen.

 

A dühöt, amit az univerzum ébreszt,

a természet altatja el.

Köszönök a köröző ölyvnek,

hátha te vagy.

 

Van ugye egyfajta életmenet is a költőnél és a szomszéd srácnál: eszik, iszik, dolgozik, alszik, szórakozik, a kutyájával játszik, mulat, egyedül vagy épp valakivel kielégül stb. – ezek lennének a tények az egyik szempontból, amik közül „szembántó ellenfény süt”, vagy épp amikre „zuhog az ész”. A nagy témák például jelenthetik ezt az észt.

Többször előkerülnek az élet felének krízisei, vagy ahogyan a pre versek „te”-jének – referenciálisan Zsófi – versben idézett szavai mondják: „kapuzárási költészet”-ről van szó (Lehet, hogy ez pont a negyvenkettedik nap?). Ide illeszkedik a megtalált dagonya ironikus felmutatásával a sűrű szöveghálót maga után húzó/maga előtt toló, jól sikerült Odüsszeusz visszafordul. Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőben járt már Dante lírai alanya is, és főleg József Attila pörgette a létbe vetett, szomorú, vizes síkra ért ember problémáit. Ennek megfelelően sok erősebb-gyengébb (ironikus) utalás hallható ki a versekből ezekre az életművekre: „Toporog az ember. / mert nem tudja, merre nem járt még.” (Visszatekintve) „Negyvenévesen kilépsz az erdőből, / megérdemelted.” (Első pilismaróti tájleíró költemény) stb. (Lásd még tájköltészet…) Ez a nagy életkrízisek kora, ami olyan szavakkal írható le, mint például: „még el sem kezdődött”, és „ha most meghalok, mennyi minden nem kezdődik majd el. Félbe semmi nem marad.” (40) Ahogy a 42 című vers vonatban hátrafelé szaladó mozdonyvezetője is valami ilyesmire utal. De elég ennyi banalitás ahhoz, hogy elvigye a verset? S ez a kérdés érvényes az intertextus banalitására is. Az Újra írok Rilke-utalása („Minden angyal iszonyú”) például illik oda, helyén van, de az utóbbi évek divatját tekintve sokadszorra már kicsit kongó a hangja…

A szerelem és a halál az elmondottakból következően is a kötet fő témája. Ezektől próbál elmenekülni, de a gumipóráz visszarántja. A szerelemre már az elején rácsodálkozik, már hogy az miért történik meg vele, s ez a kettős-ironikus látásmód végig megmarad, átszáll a halálra is. Bár az idő gyors múlására, a mindig hamar elérkezett negyvenévességre reflektálnak a Meteorológia elidegenítő sorai, érthetők a kötet egész problémakörére is: „Amíg az értelmét keresed, / a szavakat nem találod. / Kiadtál egy hangot, / nem a sajátod”.

A szerelemhez hasonlóan azonban a gyász sem engedi el. Más versekben is megfigyelhető egyrészt az iménti idézetben is látható (ironikus) nyelvi eltávolodás, másrészt pedig a „mellébeszélés” kényszere (a sok részlet, látszólag oda nem illő dolog szóba hozása), aminek egyik válfaja a vagánykodás. Ám messze ezzel sem jut. A Bérlet vagánykodó utolsó sora („Ennyi időre már minek vettél bérletet”) vagy Az özvegy szól iróniája sem enged nagy távolságot. Ugyanez köszön vissza a kötet paratextusa, a szerzői életrajz mellé rakott trash fotóban is: egy fodros női ruhában álló, nagy női alakra montírozott kutyafej (Flop) és egy kisebb öltönyös alak Peer aránytalanul nagy fejével.

 

 

„Petrit ismered?” – szól a Te kezdted egyik sora. „A szerelmi költészet nehézségeiről?” – olvasni előtte a kérdést. Petri korai verse, melynek ugyanez a címe kérdőjel nélkül, mi másról, mint a nyelvről szólna: „Értelmiségi vagyok. Így hát / d’une manière profonde tudok csak / à l’allemande néked udvarolni. / értelmiségi módra.” (A szerelmi költészet nehézségeiről) Emellett Petri egy letisztultabb, keményebb-egyszerűbb, de rétegzett nyelvet is működtet, kerüli a nagymondást, sajátos módon hozza játékba az iróniát – Peer is láthatóan efelé igyekszik. Nézzük meg például a hasonlóan egyfajta gyászmunkát elvégző, Kepes Sára ihlette Petri-verseket. Mivel Sára öngyilkosságának estéjén magára hagyta a nőt, talán a felvetett bűntudatkérdés itt súlyosabb. Viszont Petri ezekben az erős érzelmi töltetű szerelmi gyászversekben megtartja a távolságot, vagy épp nem zavarja a közelség a tárgya és a költői nyelve között. Miközben azt is meg kell jegyezni, hogy Sára-versei kis-több idővel később születtek. (Érdemes a Zátony; Sári, ne vigyorogj rajtam; Sáráról talán utoljára; Sáráról; Nőkről címűeket fellapozni.) Peer esetében azonban a pre mortem versek sikerültebbek, a haláleset után olykor nem tud eléggé megszabadulni referenciájától, s így nyelve túlságosan szentimentálissá válik, s versei ezekben az esetekben mégsem elsősorban versként, hanem inkább egyfajta dokumentumként olvastatják magukat. Néhány helyen a szavak szétesnek a felszínen, elpárolognak, könnyűvé lesznek, mintha üresben járna a nyelv, kiszámítható az álcázás mozdulatsora is (Őrzés, ellenőrzés; Táncdal…).

Ezzel szemben a post versek közül a Későn megértett bohóckodás, vagy az Odahull az árnyék nem esik ebbe a csapdába, sőt utóbbiban a finom Petri-utalás szépen működik. „Nem bírom ezt a készülődést, / de nem segíthetek. / El fogsz valaha indulni, / vagy a végtelenségig pakolsz?” Petrinél a Zátonyban: „készülődsz, de nem mész sehová”. S maradva a szövegháló felfejtésénél: a Sári, ne vigyorogj rajtamban egy ruhadarab fontos szerepet játszik, amelyről ez olvasható a versben: „Az aprómintás / kékfestő ruhát / elajándékoztad / valami Zsófinak vagy Zsókának…”

 

Peer Krisztián: 42. Jelenkor, Budapest, 2017.

 

(1973, Dunaszerdahely)
Irodalomtörténész, szerkesztő.

Beke Zsolt

(1973, Dunaszerdahely) Irodalomtörténész, szerkesztő.