A madarak kirepültek, de a ló nem halt meg
„Mikor Patrokloszt meglátták megölve,
az ifjút, a bátrat, a tagbaszakadtat,
Akhilleusz lovai sírva fakadtak,
bennük a halhatatlanság lázadozott
a halálos mű ellen, amely közéjük tolakodott.
Fejüket rázták, hosszú sörényüket dobálva
hánykolódtak, lábaikkal a földön dobolva zokogtak
Patrokloszért, érezve, hogy odavan – elszállt a lelke –
érték nélküli merő hús – szelleme veszve –
védtelen immár – vége szakadt lélegzetének –
az életből végleg a Semmiségbe tért meg” – írja Kavafisz Akhilleusz lovai című versében (ford. Somlyó György).
A halhatatlan lovak, Xanthosz és Baliosz zokognak a halandó ember sorsán, és saját, végtelen gyászukon, amiért Zeusz halandó gazdára bízta őket, s így a halállal szembesülve kénytelenek megismerni (az örök) fájdalmat. Giorgio de Chirico, a „metafizikus archeológia” festője számos lovas képe mellett megfestette ezt a két legendás lovat is. Nála a ló szinte abszolút mitologikus lény: az ő lovai a Poseidónhoz, Apollóhoz, a Hajnal istennőjéhez (az ő lovait Lampusnak és Phaetonnak hívják), a Dioscurosokhoz, Diomedeshez (őt saját lovai falták fel – ezt a jelenetet Gustave Moreau is megfestette) és Hyppolitoshoz köthető mitológiai történetek karámjaiból robognak át a metafizika tereibe. S ami talán ennél is fontosabb, szabadulnak meg, amennyire lehetséges, az embertől, az ember emlékétől, menekülnek a földi léttel való szembesüléstől.
Dallos Ádám lovas festményei már így érkeznek meg a hagyományból: kiszabadulva a mitikus kötöttségek kanonikus elbeszéléseiből, de még mindenre élénken emlékezve.
De Chirico lovas képeit nem egy kritikusa a terméketlen újakadémizmus giccskészletébe sorolta. Dallos dolga valamivel könnyebb: radikális újexpresszionizmusa humorral és a pop art tapasztalatával is társul, a fésülgethető sörényű Barbie-pónikat vagy a westernfilmek vágtató ménjeit és csődöreit is játékba vonja, s így, miközben a ló vizuálisan férfiasságjelképként jelenik meg, Dallos egyúttal ennek a sztereotip beállításnak a kritikáját is adja, vagyis ismét (ahogy korábbi képein) identitáskérdésekkel játszik. Ez a kritika nem érinti a téma felfokozott érzékiségét.
Ha háttérzenét kellene találni Dallos lovas képeihez, Louis Andriessen muzsikájában lelnénk illő alapanyagra: konkrétan a Juan Manuel de Rosa hollywoodi westernfilm-zeneszerzővé „süllyedt” komponista emlékére írt Rosa: The Death of Composer című operában. A zene és a férfiasság mindent átható fétisének szexuális megszállottságát ötvöző darab egyik jelenetében a zeneszerző egy kizsigerelt lovon lovagol, melybe szerelme, Esmeralda (aki ráadásul egy vágóhíd-tulajdonos lánya) teste rejtőzik. A szakszerűen felkoncolt, vagy éppenséggel a felismerhetetlenségig szétszaggatott mészárszéki test Dallos festői világának alapmotívuma (lásd A hentes ékkövei, illetve a Mészárszéki tájképek munkacímen ismert sorozatokat). A bámulatos színekkel és formákkal zsúfolt telt terek dermesztő harsánysága legújabb képein visszaszorult. Templom-ablaküvegszerű, „fényáteresztő” képeket fest: ahol a horror vacui érzet egy csapásra megszűnik. Az életmű korábbi motívumai ebben a transzcendens „remixben” aktiválódnak újra. A kiállítás egyik termében, a „sötét szentélyében” központi helyen szerepel az a festmény, melyen a híres „rózsaszín korszak” meztelen és provokatív, a hús nárcizmusát mitológiai pőreséggel felszabadító fiúakt, a pávamotívum fokozottan intim és erotikus queer pompája, illetve a szerves és a szervetlen közti átmenetet dokumentáló, paradox módon gyönyörű „vágóhídi” katasztrofizmus egyszerre jelenik meg.
A fiú mintha egy kizsigerelt ló belseje, töltete, húsa lenne: entitás helyett matéria, identitás helyett bábu.
A fény beengedése (a festményeket hátulról világítják meg) a szintén „lóbarát” Kernstok Károly Schiffer Miksa villája számára készített üvegablakainak leheletfinom, profán szakralitását idézi. A Lovak a vízparton cím is felerősíti a Kernstok-áthallást. Kernstok híres, 1910-es képe Lovasok a vízparton címen ismert. Dallos tehát áttételesen az ember, a lovas hiányáról is beszél: az uralom alól szabadult vágyakról, giccsről, anarchiáról, a levetett (felfalt?) emberi sorsról, a felfoghatatlan célok felé száguldó (ágaskodó) ideáról. Kernstok légies, meztelen atlétáit ez a felfogás szükségszerűen „kiretusálta”, ugyanakkor hiányukat markánsan érzékelhetővé tette. És nyilván nem ez az egyetlen bravúrja Dallos vizuálretorikájának.
A kiállítás címe (Sounds from the shelter) a menedékhely, az óvóhely hangjaira, zajaira utal: ez a művészet valóban zajos, s erre rásegít a létszorongatottság permanens, vihar előtti csöndje. Ha patetikusabban szeretnék fogalmazni: a ló megfékezhetetlen szabadságvágyának nyerítése megint messzire hallatszik a művészet menedékhelyéről.
A madarak (szinte mind) kirepültek, de a ló nem halt meg.
Dallos Ádám: Sounds from the shelter. A kiállítás az Art+Text galériában látható Budapesten, 2018. február 9-ig.
Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!