dunszt.sk

kultmag

Életjátékok

A színházi nevelés (TIE – Theatre in Education) legalább 25 éve otthon van Magyarországon. Köszönhető ez a nagyon intenzív és elmélyült drámapedagógiai műhelymunkának és a szakembereknek, akik főként az angol mintát alapul véve foglalkoznak közösségekkel a színház és drámapedagógia eszköztára, módszerei segítségével – rendkívül hatékonyan. Magyarországon manapság nem kevés programból lehet választani, amint azt a szinhazineveles.hu kínálata is mutatja. Több különböző társulat több különböző korosztálynak kínál foglalkozásokat országszerte. Szlovákiában sem ismeretlen a színházi nevelés fogalma – a Vekker Műhely munkájának köszönhetően a magyar tannyelvű iskolák osztályai immár ötödik éve vehetnek részt rendszeresen foglalkozásaikon. Különböző pályázati lehetőségek segítségével az elmúlt hónapban a két legrégibb budapesti társulat: a Káva Kulturális Műhely és a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ is megfordult Szlovákiában.

Titkos ajtó (Káva Kulturális Műhely, r. Kárpáti Péter)

Résztvevő színházi előadás 8–9. osztályosok részére. Az előadás a felnőtté válás kezdeti pillanatait vizsgálja.

A Titkos ajtó című előadásban beépített teret látunk, egy autószerelő műhely miliőjét, amit  ötletesen jelez néhány polc festékes dobozokkal megrakva, festékpacás linóleum és néhány gumiabroncs – na meg természetesen egy naptár félmeztelen nőkkel. Amikor a diákok megérkeznek az előadás terébe, egy születésnapi készülődésbe csöppennek bele – Lackó (Kálócz László) ugyanis tizennyolc éves, és rendhagyó módon az apa autószerelő műhelyében tartják meg az ünnepséget: ott van már Julcsi, a tizennégy éves húg (Ladányi Júlia), Marci, Lackó huszonegy éves haverja (Gyombolai Gábor), és oda várják a szülőket, Bandit (Sereglei András) és Bucit (Patonay Anita). A bulira a három fiatal gőzerőkkel készül: egy performanszon dolgoznak, ami áttételesen bemutatja Lackó rögös útját a 18-ig – mindezt a telefon kamerájának segítségével rögzítik is, hogy kivetíthető, bemutatható legyen. A készülődés nekik is, a nézőknek is szórakoztató és provokatív – ahogy a gumiabroncsokból kibújva megszületik Lackó, vagy ahogy a naptáron lévő lányokat imitálja Julcsi – a néző-résztvevők (jelen esetben 8. osztályosok) hol felnevetnek, hol összesúgnak, de mindenképpen „veszik a lapot”. Mondanunk sem kell, hogy a szülők megérkezése azonnal megfagyasztja a hangulatot: a felvételekbe, fotókba belelesve látni sem akarják a fiatalok performanszát – mert szerintük az nem méltó a tizennyolcadik születésnap megünneplésére. Helyette régi családi fotók vetítődnek ki a falra, és az örökzöld Kimnowak-karaoke sem maradhat el…

De a biztosítékot a szülőknél az vágja ki végérvényesen, amikor a következő reggelen a műhelyben ott találják a két testvért az éjszakai buli után – kellőképpen ittas állapotban –, holott előzetes információik szerint a még „csak” tizennégy éves Julcsi a barátnőjénél aludt.

Hol a határ szülőnél/gyereknél? Hogyan lehet az ebből adóddó konfliktusokat „normálisan” megbeszélni? Meddig gyerek a gyerek? Hol vannak a felnőtté válás titkos ajtói? És mi a helyzet a felelősségvállalással?

A néző-résztvevők, akik maguk is Julcsi-korabeliek, több szinten léphetnek helyzetbe és több kommunikációs csatornán keresztül: hol Julcsi barátnőjeként csetelve (amit a kivetítőn keresztül mindenki olvashat), hol a szülőkkel vitázva, Julcsiékkal beszélgetve, vagy éppen Marcit vonják kérdőre telefonon keresztül. Úgy épül az előadásba a technika, hogy az sehol nem erőltetett, sőt, a résztvevő (kor)osztály ettől is otthonosabban érezheti magát benne (s így lesz a wifi alapkövetelmény az előadás technikai feltételei között).

A résztvevők a foglalkozás közben fokozatosan fedezik fel maguknak a véleménnyilvánítás lehetőségét. Érezhető, nincsenek hozzászokva, hogy ezekben a kérdésekben kikérik a véleményüket – hogy tényleg számít, mit gondolnak. Így fordulhat elő, hogy amikor a darabbeli szülő felteszi a kérdést, mit tegyen hazugságon kapott tinédzser lányával, az első automatikus válasz a szobafogság lesz. A színész-drámatanárok hozzáértő munkájának köszönhetően (pontos helyzetfelismerések, jól irányított kérdések, válaszreakciók kezelése) ez a görcs folyamatosan enged, s mindenki azt érezheti, ő is hozzátett a játékhoz, az ő gondolatától is kerekebb lett a történet.

Az előadás legizgalmasabb pontja mindenképpen a vége, amikor a kiscsoportos beszélgetésekből egyszer csak egy-egy eredetien megvalósított performansz kel életre a diákok közreműködésével arról, hogy milyen dolgokkal kell megküzdenie egy tizennégy éves fiatalnak a mai világban. Julcsit játsszák, és közben magukról (is) gondolkodnak.

Rostás Bianka felvétele
Kéksziget – illusztráció
Kéksziget (Kerekasztal Színházi Nevelési Központ, r. Kárpáti Péter és Kárpáti István)

Színházi nevelési program 7–9. osztályosoknak. Téma: kommunikációs akadályok, generációs különbségek.

A Kékszigetben a szereplők elbeszélései festik a kontextust. A térben csupán egy szőnyeget, egy asztalt, székeket, egy kivetítőt és vásznat látunk – a többi mind a résztvevők fantáziájára van bízva. A narráció a tér bemutatásával együtt bontja ki a karaktereket és azok egymáshoz fűződő viszonyát – az anya (Gabi / Lipták Ildikó)  és a három gyerek (Kristóf / Farkas Attila, Petra / Jobbágy Kata, Julcsi / Hajós Zsuzsa), plusz a nem kívánatos „menyjelölt” (Janka / Farkas Sára Eszter) és a folyamatosan külföldön dolgozó (de onnan a családfő státuszát megőrizni kívánó) „skype-apa” (Gergő / Nyári Arnold), valamint a csupán említés szintjén megjelenő, de az anyát még felnőttként is gyerekszerepben tartó nagymama (Erika mama) közötti kapcsolatrendszert. Megtudjuk, ki melyik szobában lakik (vagy éppen nem lakik), hogy mitől olyan a szoba, amilyen, ahogyan azt is, hogy a tizennégy éves Julcsinak van a legkevesebb emléke az apjáról. A folytonos beszólásokból, piszkálódásokból érezzük, hogy a feszültség szinte tapintható családban (Petra szerint „Itt amikor valóban szeretet és béke van, az kábé tíz darab másodperc egy évben. És utána valami feszültségnek mindenképpen kell lenni…”), és nem mellékesen az is kiderül, hogy Julcsi már három éve nem beszél. Hogy miért nem, arra nincs pontos válasz. Sejthetjük, hogy ez összefüggésben lehet az apával (a hiányával), „vagy azzal, hogy semmit nem foglalkozunk vele, vagy azzal, hogy egyfolytában rajta pörgünk” (Petra).

A sejtetés egyébként is fontos eleme ennek a színháznak/munkaformának, hiszen ahhoz, hogy mindenki a saját helyzetét vetíthesse bele a történetbe, szükség van a betöltetlen terekre. S ezek a terek lassan, néha bátortalanul, de minden esetben értékes jelentésekkel töltődnek. Az általam látott Kéksziget-előadások néző-résztvevői 8. és 9. évfolyamos fiatalok voltak. Kezdetben érezhetően idegen volt számukra az a fajta színházi nyelv, ami ennyire igénybe veszi a figyelmüket és koncentráltságukat mindjárt a kezdet kezdetén – hogy egy szövegmontázsból és saját fantáziájukból kelnek életre a karakterek és a helyszín. De végül mindenki megérkezik a történetbe.

Mint ahogy Julcsi is hazaérkezik az izraeli táborból – ahová egy pályázat útján jutott ki, s amelynek a nézők is résztvevői lesznek táborlakókként –, ahol állítólag megszólalt, sőt beszélt. Akkor most mi lesz otthon? Hogyan érkezik haza? Az utolsó helyzet merészen kínálja a szerepbe lépést a néző-résztvevőknek, akik élnek a lehetőséggel, az „itt és most”-ban izgalmas és értékes színházi pillanatok születnek. Bárki lehet Julcsi, és minden Julcsi igaz. Az is, aki a hallgatást választja, az is, aki bátran érvel, de az is, aki szerint ez az egész csupán következmények nélküli határtalan játék. Mert lehet, hogy észre sem veszi, de már ő is Julcsiról gondolkodik, s közben magáról (is) tanul.

Minden színházi nevelési foglalkozás tanulás is egyben. Egy biztonságot adó fiktív keretben korosztályos csoportban a korosztályt érintő kérdésekről, helyzetekről gondolkodnak közösen, vagy kisebb csoportokban, szerepben vagy szerepen kívül különböző dramatikus formákon keresztül és nem mellékesen a színház nyelvét használva és értelmezve. Ez a fajta színház kísérletező színház, ami minden esetben aláveti magát a központi kérdés(ek)nek, amire a színész-drámatanárok a résztvevőkkel közösen keresik a válaszokat. Gyakori jellemzője az ilyen előadásoknak, hogy a színész-drámatanárok improvizációi alapján születik meg a szövegkönyv. A kísérleti jelleg nem csupán a színházi formanyelvre vonatkozik, de a résztvevők bevonásának mikéntjére is. Egyre inkább az a jellemző, hogy az alkotók igyekeznek összemosni a néző- és a résztvevő-létet, elősegítve a bevonódás-értelmezés-alkotás hármasát – mindez a fent említett két előadásra is érvényes. Kiadványukban (10 év drámái, Kerekasztal Színházi Nevelési Központ, 2017) ezt a határátlépést nevezi Hajós Zsuzsa, a Kerekasztal színész-drámatanára „totális részvételnek”, s valószínűleg ennek mentén definiálja magát a Káva Kulturális Műhely „a résztvevő színházának”. A felelősségteljes részvételre tanítanak.

A címlapon Somorjai Márton felvétele, illusztráció

„S finančným príspevkom Mesta Dunajská Streda”

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket