A hangfalak mélyén

Oké, a román kultúrát nem a rockzene tette híressé, jobbára nem is foglalkozik vele az irodalom. De ettől még a hatvanas évek azon az égtájon is úgy kezdődtek, mint a fél világban: a nyugati beat- és rocksztárok utánzásával. A Cometele együttes Bill Haley és a Comets nyomán indult, a Sincron és az Olympic 64 pedig a Shadowst és a Beatlest követte, ugyan az utóbbi nem érte be ennyivel: egyetlen lemezfelvételét (Cantic De Haiduc, 1971) etnikus-balladisztikus hangvétel uralta. A középkori román betyárvilág megidézésével ráadásul a beatzene lázadásának helyi értéket is adott, ami csak fokozta az Olympic 64 tekintélyét.

 

 

Persze a lázadással azért csínján kellett bánni. Azzal együtt, hogy 1966-ban Nicolae Ceaușescu, a Román Kommunista Párt főtitkára még azzal állt elő egy nyugati tudósítónak, hogy minden művész szabadon döntheti el, hogy mit alkot és miként. Ebben az időben egy brit zenekar, a Federals olyan sikerrel turnézott Romániában, hogy esze ágában sem volt idejében hazamenni, inkább felvett egy albumot a bukaresti Electrecordnál.

1967-ben Könnyűzene: a dalnokoktól a Beatlesig címmel megjelent az első román nyelvű szakkönyv, 1970-ben pedig akkora érdeklődéssel rendezték meg Bukarestben az első Nemzeti Popfesztivált, hogy a következő évben át kellett tenni a színhelyét a hatezres Köztársasági Palotába. Ezen tűnt fel Marcela Saftiuc énekesnő és a Cromatic Group, melynek gitárosa egyenesen Jimi Hendrix követőjének vallotta magát.

De mondom, azért vigyázni kellett az ugrálással… Mint Tymothy W. Ryback Rock Around The Bloc című könyvében olvasható, amikor a Blood, Sweat & Tears 1970-es bukaresti koncertjén David Clayton Thomas keresztülhajította csörgődobját a színpadon, a felajzott közönség olyan táncba kezdett a sorok között, hogy a rendőrségnek kellett közbelépnie… Éppolyan véresen, mint ahogy az egyetemistákat utasította rendre az 1968-as tüntetésen.

Hát így értek véget a reményteli hatvanas évek, melyekben a legmélyebb nyomot a Sfinx, a Phoenix és az a Mondial hagyta, melynek ’71-es debütáló albuma az első román LP és a román pszichedélia alapvetése volt.

 

 

Aztán beütött a krach. 1971-es kínai és észak-koreai látogatása hatására Ceaușescunak kedve szottyant a személyi kultusz és a kulturális forradalom átvételére. Hírhedt júliusi téziseivel véget vetett a „dekadens”, nyugati kultúra majmolásának, és felvirágoztatta helyette a hazafias kultúrát, továbbá a titkosrendőrséget és a cenzúrát. Nem csak az írógép és a szabad beszéd, de a miniszoknya és a hosszú haj is tiltólistára került.

És mégis – vagy éppen ezért –: ez a „sötét” évtized a román rock aranykorának tekinthető. A színteret jól ismerő Kovács László – a Moiras Records főnöke – szerint a következők voltak a hetvenes évek legrangosabb nagylemezei: a Mondialtól az említett Mondial, a Phoenix három csapása, a Cei-ce ne-au dat nume, a Mugur de fluier és a Cantofabule, az FFN-től a Zece pasi, a Progresiv TM-től a Dreptul de a visa, a Sfinxtől a Lume alba, és az első Metropol-album, az Égig érhetne az ének.

A bukaresti Mondial sajnos idő előtt váltott felállást és stílust – és felaprózta erejét az első albuma után. 1971-től folyamatos tagcserék közepette működött Bukarestben a progrock felé kacsingató FFN (Formația Fără Nume – Névtelen zenekar) is, míg a nyolcvanas évek elején le nem pattantak Kanadába a tagjai. A temesvári Progresive TM sem húzta tovább ’81-nél, de ettől még az említett lemeze a keleti progrock legjei közül való. Némi jethrós beütéssel, de a Black Sabbath metálja iránt is kitartó hűséggel.

 

 

Az 1963-ban alakult bukaresti Sfinx ugyancsak több korszakot ért meg: játszott Beatlest, Doorst, Hendrixet és Ten Years Aftert, majd Dan Andrei Aldea csatlakozása után megtalálta saját hangját a hard- és a progrock között. Aztán végül kikötött a mainstream popnál, és ezzel véget ért a sztori; ám amit a hetvenes évek közepén tett az asztalra (Lume Alba, Zalmoxe), az a helyére került.

Korszakos jelentőségű albumokat azonban csak az 1962-ben Temesváron alakult Phoenix alkotott. Ezekért (különösen eredeti kiadásukban) súlyos összegeket kérnek a kereskedők, de a Mugur de fluierből piacra kerültek újabb, olcsó nyugati nyomások is. (A kaliforniai Ugly Things magazinban terjedelmes portrét közölt a zenekarról Kovács László: Phoenix – A Band that should not have been.)

A Phoenix gimnáziumi bandaként indult, s mint a többiek: feldolgozásokkal. 1966-ig Sfinti (Szentek) néven futottak, de miután ’65-ben a 2. helyen végeztek az Egyetemista Művészeti Fesztiválon, és felvettek három számot a rádióban, névváltoztatásra kérte őket a Mecca klub, nehogy félreértse a propaganda… A jelképes Főnix nevet választották helyette.

A következő évben megnyerték a Iasiban rendezett Nemzeti Egyetemista Művészeti Fesztivál nagydíját, melynek zsűrijében ott ültek az Electrecord kiadó képviselői is.  Így aztán ’68-ban és ’69-ben „viharos” gyorsasággal jelent meg az első két EP-jük (Vremuri, Totuşi ca voi sunt), ugyancsak viharos ismertséget szerezve a zenekarnak. 1968 végén kész tömeghisztériába torkollt bukaresti fellépésük, ajtók és ablakok törtek, úgyhogy az ifjúsági ügyekért felelős miniszteri megbízott még aznap éjjel elbeszélgetett velük…

Súlyosabb következményekkel járt, hogy az énekes, Florin Bordeianu, mielőtt 1970-ben az USA-ba költözött, gyújtó hangú beszédet mondott temesvári búcsúkoncertjén. Ezután betiltották a zenekart egy évre: a koncertjeit törölték, a felvételeiket nem sugározták, és lemezük sem készülhetett.

A következő évben teljesen átalakult a felállás, az alapítókból csak a gitáros Nicolae Covaci maradt. Meglehetősen hideg szelek fújtak abban az időben, az angol nyelvű szövegektől és a nyugati befolyásoktól búcsút kellett venni. De szerencsére épp ekkorra esett, hogy – gyerekkorából feltörő falusi emlékei nyomán – Covaci érdeklődése a népzene felé fordult. Az pedig kompatibilis volt a nemzeti elvárásokkal. Így forhatta ki magát az a román nyelvű folk-rock, ami a Phoenixet sajátossá tette – gitárokkal és furulyákkal, archaikus ritmusokkal, a nép- és a rockzene nyerseségének összegzésével.

Miután szétkapkodták a ’72-ben megjelent Cei-ce ne-au dat nume albumot, a Phoenix külföldön is bizonyíthatott: a pozsonyi és a sopoti dalfesztiválon képviselhette Romániát. Mit mondjak, egészen elképedtek, hogy micsoda szabadság járja a határon túl… A határon „innen” ugyanis mindig adódott egy káder, aki be- vagy kitiltani vágyott, aki jelentéseket írt, aki meghúzta vagy átírta a szövegeket, aki megnyirbálta a borítót, vagy aki éppen türhetetlennek tartotta a hangerőt. Így aztán miközben a Phoenix stadionokat töltött meg és napvilágot látott második és harmadik albuma (Mugur de fluier és a Cantofabule), Covaci besokallt… Keresett egy holland nőt, akivel névházasságot köthetett, és ’76 őszén dobbantott.

1977 májusában tért vissza egy teherautóval, adományokat hozva a márciusi földrengés károsultjainak. Két koncertet is adtak a visszatérése alkalmából, melyekhez ugyancsak Covaci szállította a technikát. Komoly méretű Marshall ládák lehettek, hogy nem tűnt fel a határőröknek: a hangfalak mélyére bújtatva Jugoszlávián át kicsempészte Ausztriába három társát, akik maguk is csak a koncert napján értesültek tervéről.

 

 

A Phoenixnek ezzel befellegzett Romániában; a következő években a nagyváradi Metropol Group lett a No. 1.

A Metropolt ’68 nyarán alapította Virányi Attila, Elekes Csaba és Babrik József. Feldolgozásokkal kezdték ők is, de a székelyudvarhelyi Siculus táncdalfesztiválon már saját számokkal virítottak. Az erdélyi magyar rock történetének kirívó eseménye volt ez a fesztivál, melyet (a KISZ-titkár Pakot József kezdeményezésére) 1970 és ’73 között négy alkalommal rendeztek meg, míg be nem tiltották. (Mint kiderül Demeter Csanád A romániai magyar könnyűzene bölcsője című tanulmányából, azért indítottak irredentizmus és sovinizmus vádjával eljárást a rendezvény ellen, mert a Hargita megyei propagandatitkár tervével ellentétben nem kívánta áttenni a székhelyét Csíkszeredára.) De addig figyelemmel kísérte a Román Televízió magyar szerkesztőségéből Bodor Pál fő- és Boros Zoltán zenei szerkesztő, a Marosvásárhelyi Rádió is kivonult, és így olyan felvételek készültek, amikből egy lemezválogatás is megjelenhetett. A ’73-as Siculuson már „tarolt” a Metropol: a zsűri a legjobb beatzenekarnak tartotta, és ők vihették haza a közönségdíjat is.

A nagyváradi rendező Szabó József ezután kérte őket arra, hogy saját zenéjükkel szerepeljenek Ulrich Plenzdorf Az ifjú W. újabb szenvedései című oratóriumában. Ezzel utóbb színházi rekordot döntöttek Erdélyben, öt évig volt színen, és több előadást ért meg, mint a Csárdáskirálynő.

Első albumuk, az 1978-as Égig érhetne az ének akkorát robbant, hogy újra is nyomták hamarjában. A továbbiakban viszont csak román nyelvű LP-ket (Vouă, Metropol III) készíthettek, hogy az Electrecord a román anyanyelvű lakosság körében is kaszálhasson. (A rend kedvéért itt jegyezzük meg, hogy a számok magyar nyelvű változatát 2016-ban kiadta a Moiras Records, The Black Box címmel.)

Atunci e bine cimű nótájuk hónapokig vezette a Sâptâmina című kulturális hetilap toplistáját, és a Metropol lett az első román banda, melynek fülbemászó hard-rockja megtöltötte a bukaresti, tizenötezres Polivalentă csarnokot.

 

 

De mindeközben a titkosrendőrség sem henyélt.

A zenekarvezető Virányi Attila írta nekem erről:

„A szekuritáté már iskolás korban kezdte a megfigyelést, kivált a nemzeti kisebbség esetében. A koncertjeink után rendszeresen becitáltak minket a szekura vagy a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanácsra. 1975 és ’81 között bemikrofonozták a próbatermünket, lefordítottak és jegyzőkönyveztek mindent, így most egy csodálatos munkanapló áll rendelkezésünkre. Az otthoni telefonomat is lehallgatták, pontos és szigorúan titkos jegyzökönyvek készültek arról is.

Az volt a vád, hogy irredenta, nacionalista és antiszociális elemek vagyunk. Szerencsére arrafelé nem volt divatban a terrorizmus, különben ránk fogták volna azt is.

A zenébe kevésbé szóltak bele, de a szövegek többszörös cenzúrán estek át. Néha a tragikomikum határát súrolták a cenzorok bejegyzései, fordításai, javaslatai. Mint egyedüli lemeztársaság, az Electrecord »állam az államban« módon működött, természetesen a pártpropagandát szolgálta, de kínosan ügyelt arra is, hogy amiből proftálni lehetett, azt kihasználja. Ennek volt köszönhető, hogy a fehér albumunkat egy nap alatt vettük fel.”

Egy szó, mint száz: aki csak tehette, menekült.

Virányi 1981-ben távozott Magyarországra, ahonnan Németországba vezetett útja. Társai még tolták a szekeret 1987-ig, újra és újra megújuló tagsággal. (Olykor, a világból innen-onnan, még összejön a zenekar, legutóbb 2017 nyarán, a nagyváradi V. Szent László napokon. A korábbi évekről pedig lásd Józsa Erika: A Metropol-sztori című könyvét.) De akkorra már totál elsötétült Románia.

Ceaușescu azon döntése, hogy 1990-ig visszafizesse az ország 13 milliárd dollárnyi tartozását, ugyanis azt eredményezte az éhség és a jegyrendszer mellett, hogy minimalizálták a világítást, a fűtést, a tömegközlekedést, és az üzemanyaghiány miatt a zenekari autóknak is le kellett állniuk.

Ezzel pedig a román rockban bezárt a bazár.

Az meg más lapra tartozik, ami a forradalom után kinyílt…