A dunaszerdahelyi zeneiskolától a Carnegie Hallig

Mesebeli, „királylányos” alkat és gyönyörű, lírai szoprán hang. Ő Molnár Ágnes, a Magyar Állami Operaház dunaszerdahelyi születésű ifjú művésze, aki nemrég a világ egyik legjelentősebb hangversenytermében, a New York-i Carnegie Hallban lépett fel. Eddigi pályájáról, terveiről, vagyis zenéről, operáról kérdeztem.

 

Éder Vera fotója

 

Emlékszel még, mi volt az első zene, amit életedben hallottál? A korai, gyerekkori zenei élmények mennyire határozták meg a pályád alakulását, volt szerepük benne?

Azt nem tudom, hogy volt-e szerepük, mert azért ez a dolog nagyon sok mindenen múlik. Az első talán az oviban a Hull a hó című karácsonyi dal volt, „parányi ökörszem kuporog az ágon”. Valószínűleg ez volt a legelső zenei emlékem. Az rémlik, hogy ott állok és énekelek. Az viszont nem, hogy állítólag az óvodában felálltam egy székre, és azt mondtam: énekesnő leszek. Ezt az óvónők mesélték és anyukám. Aztán hat évesen beírattak a zenesuliba, először zongorára, ami mellett zeneelméletet is kellett tanulni, ez később nagyon jó alapot adott. De a magyarországi rendszerrel összevetve volt különbség. Szlovákiában elméletben tanultunk meg mindent a zenéről. Amikor elmentem a győri konziba felvételizni, ott kemény felvételi várt hallás alapján is. A szolmizálás is hiányzott, ezért egy évig minden hétvégén több órás felkészítőre jártam Győrbe.

 

A családodban voltak zenészek? A család zeneszeretete mennyire volt meghatározó?

Anyukám szépen énekel, tud harmonikázni, rengeteget énekelt nekünk. Ő a legjobb óvónő a világon. De hivatásos zenész nincs a családban.

 

A győri konzervatóriumban folytattad tanulmányaidat, majd pedig a Zeneakadémián. Tudom, hogy nagyon fontos szerepe volt énektanárodnak, Nádor Magdának, s már az elején nagyon szerettél volna hozzá kerülni, ami sikerült is. Miért volt ennyire fontos az ő személye?

Az énektanulás sikere attól is függ, hogy a diák és a tanár összeillik-e. Amikor valakitől elfogadsz valamilyen információt, tudást, akkor azzal együtt jön az ember személyisége is. És ha valakivel nem egyezel mint személyiség, nagyon nehéz tőle tanulni. Nyilván ettől függetlenül is el lehet sajátítani hasznos ismereteket, de nekem fontos volt az, hogy emberileg is meglegyen az összhang. Magda még Győrben, a konziban tartott egy mesterkurzust, és azonnal tudtam, hogy ő az, akitől tanulni szeretnék. A „beállítottsága” hasonló az enyémhez, hatalmas anatómiai tudással rendelkezik, ami nagyon fontos, hisz nem lehet kizárólag érzetekre hagyatkozni. A legapróbb részletekig megmutatta, milyen énektechnikai feladatok merülhetnek fel, és ezeket miként lehet megoldani. Ezzel olyan eszközt adott a kezembe, amely a mai napig segít, miközben új szerepeket tanulok. Ha nem is sikerül valami elsőre, tudom, mit tegyek, hogy sikerüljön.

 

Nádor Magda mellett még a világhírű operaénekesnőnktől, Marton Évától is tanulhattál.

Marton Éva elsősorban mesterkurzusokon tanított minket, ő volt a tanszékvezetőnk a Zeneakadémián. Aki számomra még nagyon fontos és meghatározó az énektanulmányaimban, az Sass Sylvia. Rómában voltam nála pár napig, illetve néha, amikor itthon van, dolgozunk együtt Pesten. Nádor Magda mellett ő tudott a legtöbbet segíteni. Átlendített egy szakmai holtponton. Harazdy Miklós viszont az állandó jobb és bal kezem, lábam, fejem, ő az állandó korrepetitorom, nagyon elismert a szakmában. Közel lakunk egymáshoz: átmegyek és dolgozunk. Minden szerepemen vele dolgozom, amíg a rendpróbák elkezdődnek.

 

Pályád elején milyen elképzeléseid voltak egyrészt az operaénekesi munkáról, hivatásról általában, illetve a saját pályád alakulásáról? Milyen műveket, szerepeket, műfajokat képzeltél el magadnak, milyen szerepálmaid voltak?

A műfaj tekintetében egyértelmű volt az opera, bár néha énekelek egy-egy operettet is. Szeretem egyébként az operettet, még ha nem is annyira az enyém, mint az opera. Nem szabad lebecsülni, hiszen pont ugyanazzal a technikával kell énekelni, mint egy operát, csak ott még próza és tánc is van. S bár az opera a szívem csücske, azért nagyon jó néha operettet játszani, a végén nem hal meg senki, sokat lehet nevetni. Amikor Bajor Imre legendás címszereplésével csinálták, illetve csináltuk a Mágnás Miskát, akkor végig a takarásban álltam, és minden előadást végignéztem, mert nem volt két egyforma.
Ezekből az előadásokból nagyon sokat tanultam színészi szempontból. Érdekes nehézség volt a Varázsfuvolában, amikor Papagénát énekeltem. Elváltoztatott, rikoltozó banyahangon kell beszélni többször is, mielőtt jön a híres Papageno–Papagena kettős. Fontos, hogy ne erőltessem meg a hangom, de közben a közönség értse, amit mondok.

A szerepkör egy operaénekesnél a hangfajtól függően már elég korán kirajzolódik. Én lírai szoprán vagyok. Van ugyan egy-egy drámai szerep, amit egyébként szívesen eljátszanék, de túl nagyratörő vágyaim nem voltak. Igazából a drámai szerepkör nem is áll hozzám közel. Szeretem a naiva karaktereket, a könnyedebb, királylányos figurákat. A lírai szerepek hangfajtól függetlenül ugyanolyan komoly munkát és testi-lelki igénybevételt jelentenek. Az énekes, amikor kiáll a színpadra, odaadja a lelkét. De meg kell tanulnia elválasztani önmagát a szereptől, ami az elején nem is megy olyan könnyen.

Ami az álmaimat illeti, amikor konzis voltam, a Zenekadémia volt az álmom, és amikor eljött az ideje, nem is adtam be máshova a jelentkezésem, csak ide, Pestre és Bécsbe, a zeneművészeti egyetemre. Harmadszorra aztán mindkettő összejött, s akkor választanom kellett. Bécsben előbb mondták meg az eredményt. Utána volt a pesti felvételi, ami ugyancsak sikerült, és akkor egyértelmű volt, hogy Nádor Magdát választom. Ezzel eldőlt a sorsom. Mindig az volt az elképzelésem, hogy semmi mást nem szeretnék, csak énekelni, és azt a lehető legjobban. Ezért a gyakorlás mindig nagyon-nagyon fontos része volt az életemnek. Majd jött a következő álmom, a Magyar Állami Operaház. Oda sem könnyű bejutni, sok a jó énekes és sok a fiatal, de aztán végül is 2015-ben ez is sikerült.

 

 

Az opera mellett a többi komolyzenei énekműfaj milyen szerepet tölt be nálad?

Én nem is opera mesterszakon végeztem, hanem oratórium-daléneket tanultam az új osztott képzésben. Számomra az volt az óriási előnye, hogy nem volt napi szinten próbám, mint az opera szakosoknak, rengeteg dalt tanultam, és mellette játszottam az Operettszínházban. Nagyon-nagyon szeretem a dalokat, de az más: ott van 3–5 perc kifejezni egy érzést, aztán utána jön valami egészen más. Ellentétben egy operai szereppel, ahol három órán keresztül egy egész szerepet megjelenítesz, végigformálsz. S bár technikában nincs különbség, de amikor ott áll az ember az operaszínpadon, több ezer néző előtt, akkor muszáj nem is annyira a hangerőben, mint inkább a koncentrációban annyira kiszélesíteni a mondanivalóját, hogy eljusson az utolsó sorig. Emellett a hosszadalmas próbafolyamat is komoly fizikai erőnlétet igényel.

 

Első operaszerepeid nadrágszerepek voltak. Mennyiben más ez, mint amikor a saját nemednek megfelelő szerepbe kell belehelyezkedned?

Nagyon más, hisz én nagyon lányos lány vagyok. Igaz, szerettem fára mászni, de soha nem voltam fiús. Az első operaszerepem, és egyben fiúszerepem is a Hunyadi Lászlóban volt, mégpedig a kis Hunyadi Mátyás. Kellett is gyakorolnom, hogy mozog egy fiú, hogy indul el. Érdekes volt. Nagyon élveztem. Ha valami olyat játszol, ami nem te vagy, akkor nagyon kinyílik a játéktér. Aztán jött a második, harmadik ilyen nadrágszerep, akkor már kérdezgettem magamtól, vajon miért találnak meg állandóan fiúszerepek. Nyilván ez a hangom miatt is volt, meg ugye amíg fiatal szoprán valaki, és még valamennyire gyerekarca van, sokszor kaphat ilyen szerepeket.

 

Mindemellett egyre többször énekelsz operát, elsősorban Mozart- és Puccini-szerepeket. Tudom, hogy Puccini egyébként is a legkedvesebb zeneszerződ. Miért?

Igen, így van. Nagyon érzelmes a zenéje, rendkívüli módon emberi az összes darabja, a történetei személyesek, bárkit könnyen megérintenek. Annyira eggyé forr a szöveg és a zene, hogy egyszerűen nem tudsz nem belebonyolódni, amikor hallgatod. Másrészt nagyon jólesik énekelni is. Később a dalai miatt lett Richard Strauss a másik kedvenc zeneszerzőm, nagyon-nagyon megszerettem a zenéjét. A diplomakoncertemen a Négy utolsó éneket énekeltem. Jó nagy falat, ráadásul a mai ízlés szerint elvileg drámai szopránok adják elő, mégis mertem vállalkozni rá, mert számomra nagyon kellemes lágéban íródott, nagyon mély, drámai mondanivalójú, fantasztikus mű.  Később az operáit is megszerettem, például a Rózsalovagot és az Arabellát. Operaszínpadon még nem énekeltem Strausst, de részleteket énekeltem már a műveiből, és nagy izgalommal várom, hogy eljöjjön az ideje. Richard Strauss és Mozart szerintem abban hasonlít, hogy csak jó technikával lehet őket megközelíteni. Ha nem jó technikával énekeled, akkor „belehalsz”, nem bírod végigcsinálni. Susanna szerepe a Figaro házasságából korábban talált meg, mint vártam, Wagner kivételével az egyik leghosszabb női operaszerep: nagyon örültem neki, nagyon élveztem.

 

 

Férjed Kesselyák Gergely karmester. Minden nyilatkozatotokban hitet tesztek egyrészt amellett, hogy az operának, mint műfajnak mennyire kitüntetett szerepe van személyes pályátokon, másrészt elsőrendű hivatásotoknak tekintitek a műfaj kortárs befogadói igényekhez való megújítását, egyfajta népopera meg- és/vagy újrateremtését.  Mindketten számos ilyen projektben vettetek részt, gondoljunk csak a Bolyki Zoltán vezetésével gyermekek számára készített opera-keresztmetszetekre, a Leánder és Lensziromra, vagy Kesselyák Gergely ez irányú, szerteágazó munkálkodására. De említhetném itt Vajda János, Selmeczi György, Gyöngyösi Levente, Solti Árpád újonnan komponált operáit. A műfaj is mintha újra sokkal inkább jelen lenne mindennapjainkban, mintha újra kezdene visszatalálni korábbi önmagához, amikor még a széles nagyközönség érdeklődésére tartott számot. Mit gondolsz, valóban egy korszellem diktálta tendenciáról van szó? Melyek lehetnek e folyamat fő irányai, és milyen feladatokat teremt azok számára, akik ebben tenni tudnak és akarnak?

Az általad említett zeneszerzőkön kívül még nagyon szeretem például Orbán György, Beischer-Matyó Tamás zenéjét. Fekete Gyula is nagyon jókat ír, zseniálisak a dalai is. Tallér Zsófi pedig megírta nekem az egyik álomszerepemet, a Leánder és Lensziromban. Más darabjai is nagyon jók, gyönyörűeket ír. Szóval tényleg változni látszik a kortárs operaélet, kezd az „újfajta szép” felé menni. Talán korunk kezdett rájönni, hogy ha nem történik változás, kihal a nézőtér, eltűnik a közönség. Közönség nélkül pedig egyszerűen nem megy. Én sem hallgatom meg azt a fajta kortárs zenét, ami öncélú. Ugyanakkor nehéz is az, hogy ne menjen el a giccs felé, mert meg kell hogy feleljen a komolyzenével szemben támasztott igényeknek. Jó példa erre Bernstein: az ő musicaljei nagyon-nagyon jók, fantasztikusak, szinte operák. Nem véletlenül tűzi azokat az Operaház is a műsorára. Szóval tényleg figyelni kell, hogy a szép ne felszínest jelentsen. Érdekes, hogy Mozart idejében a klarinét könnyűzenei hangszernek számított, ő bevette a hangszereléseibe, és meghonosodott a szimfonikus zenekarban. Ugyanez történt a szaxofonnal vagy mostanában az elektromos hangszerekkel. Én magam is részt vettem ilyesféle kísérletekben. Nem mindig minden sült el jól, de fontos, hogy az ember nyitott legyen, érdemes próbálkozni és keresni.

 

A kortárs opera mibenléte, valamint annak műfaji és esztétikai kérdései  ma is állandó tárgyai a vitáknak. Mit gondolsz a kortárs, sokszor meghökkentő-megdöbbentő cselekményértelmezésekről és a rendhagyó rendezésekről? Mintha talán itt is lennének kedvező változások, mintha kevesebb lenne a szélsőség.

Sajnos tapasztalni szélsőségeket, vannak hajmeresztő dolgok. Én szeretem a modern rendezést is, de azért azt gondolom, akkor kell elővenni, ha tényleg van értelme. Nekem szerencsém volt eddig a rendezésekkel, mindig egyet tudtam érteni, azonosulni tudtam velük. Viszont nem tudom, mit csináltam volna, hogyha egy olyan rendezésbe kerülök bele, ami számomra elfogadhatatlan. Ez azért nagyon nehéz, mert végül is azt kell csinálnunk, amit a rendező megkíván. Sok mindent meg lehet beszélni a rendezővel, de ha az ő elképzelése teljesen szemben áll a tieddel, akkor ott nincs mit tenni. Szerencsére a pályámon ilyen nem nagyon volt. De azt gondolom, ez a tendencia is előbb-utóbb lecseng. Az emberek azért jönnek be az operába vagy bármilyen színházba, hogy feltöltődjenek, és nem azt akarják látni, amit egy multi bevásárló parkolójában: lehangoló nyomort. Viszont amikor szétmegy a függöny a Nádasdy-féle legendás Bohémélet második felvonásában, ott állnak az óriási fák, hull a hó, és a gyönyörű, behavazott tájban megbújik egy kis francia ház. Hallani, ahogy a közönség ámul, mert örömet okoz neki a látvány. Ez a kedvenc repertoárdarabom az Operában, minden évben megnézem karácsony körül, amikor csak tudom.

 

 

Nagy siker volt a már említett Leánder és Lenszirom, az eddigi talán legemlékezetesebb szereped, amely – talán nem túlzás – a magyar operajátszás szempontjából is meghatározó és utat mutató darab, igazi, a mai gyerekközönséghez szóló meseopera.

Igen: modern és mégis klasszikus. Nagyszerű produkció volt. Ebben nagy szerepe volt a zeneszerzőn kívül a rendezőnek, Zsótér Sándornak és a darab díszlet- (Ambrus Mária) és jelmeztervezőinek (Benedek Mari) is. Fantasztikus, gyönyörű, mesebeli jelmezek, a színpadkép is valami elképesztő volt.

 

Még játsszák az operát?

Ebben az évadban már nem került színre. Nem tudom, valamikor visszaveszik-e, de három évig ment, ami azért így is nagy dolog egy új operánál. Ez volt az első főszerepem az Operaházban, úgyhogy ez nekem minden szempontból jelképes.

 

Hogy készülsz fel egy-egy szerepre? Mi az, ami esetleg nehézséget okoz, amivel többet kell dolgozni. A felkészülés miből áll? Mire teszed a hangsúlyt?

Az első az, hogy kiveszem a kottát a kottatárból. Átolvasom az egészet, ha nem magyar nyelven van, akkor lefordítom, utánaolvasok a keletkezésének. A fordítás napokig tart, mert nemcsak a saját szólamomat, hanem az egész jelenetet, az összes szereplő szövegét lefordítom, belejegyzetelek, hogy tudjam, ki mit énekel, hiszen reagálnom kell a többiekre, akkor is, ha én magam nem énekelek. Utána elkezdem tanulni zeneileg a szólamomat, és amikor már, úgy szoktam mondani, „korrepkész”, azaz vihetem a zongoristához tanulásra, akkor átmegyek Mikihez, a korrepetitoromhoz, és elkezdjük az elejéről megtanulni. S akkor ő zongorán játssza a kíséretet, beénekli a többiek szólamát, én meg belépek a sajátommal. Sokszor ad technikai tanácsokat, elmondja, mit hall. Közben elkezdek gondolkodni a karakteren, kigondolok egy ívet, megkeresem a csúcspontját, hová kell eljutnom, milyen érzéseket él át a karakter. Akkor éjjel-nappal ezzel foglalkozom, megpróbálom beleélni magam a helyzetekbe, mert nagyon sokszor van olyan, hogy olyasmibe kell belehelyezkednem, amit még nem éltem át a civil életemben. A próbák során kialakul egy képünk az előadásról. Olykor az is előfordul, hogy akár dobhatom is a kukába az elképzeléseimet, amiket addig kidolgoztam magamban, ha más a rendezői koncepció. A rendező elmondja, mi alapján fogja vezetni a karaktereket, és akkor elkezdjük: jelenetről jelenetre haladunk és rakjuk össze a darabot, ami négy-hat hétig tartó, egész napos próbákat jelent. A végén jön a jelmez, hogy mindent megszokj: mert lehet, hogy simán, könnyedén elbukfencezel a próbateremben, de az kérdés, hogy ugyanezt jelmezben is meg tudod-e csinálni. Ha nagyon „nagy ruhás” a szerep, akkor szoktam vinni megfelelő méretű szoknyát, rákötöm a próbanadrágomra, vagy ha nagyon magas a cipő, akkor az elejétől magas sarkú cipőben próbálok, hogy mindenre fel legyek készülve.

 

Fiatal korod ellenére a pályád stílus- és műfaji szempontból is rendkívül változatos. A Leander és Lenszirom mellett még néhány további kortárs magyar mű ősbemutójának is részese lehettél, gondolok itt Dubrovay László és Vidovszky László darabjaira.

Dubrovay operája, A váltságdíj elképesztően humoros, vicces, groteszk darab, imádtam. Sokáig nem is merték bemutatni. Arról szól, hogy a miniszterelnököt elrabolja a KALÁSZ (Kielégületlen Asszonyok és Lányok Szövetsége), és váltságdíjat akarnak érte kérni. Csakhogy kiderül, a miniszterelnök impotens, és vissza akarják adni váltságdíj nélkül, ami kínos a kormánynak, ezért felfelé srófolják az összeget. A zene is nagyon illeszkedett a témához. Egyébként én voltam a miniszterelnök titkárnője. Nagyon szerettem, a próbaidőszakot végignevettük, ahogy jöttek az ötletek, hogy ki mit csináljon. Az összes előadáson történt valami vicces baki. Az előadást az Operettszínház kamaraszínházban játszottuk, gyakorlatilag az emberek lábánál, minden rezdülést érezni lehetett. A másik darab, a Nárcisz és Echó, nagyon szép zene, ám ebben a gonosz nimfa karakterét nagyon nehéz volt játszanom.

 

Nem szeretsz gonosz szerepet játszani?

Azt könnyebb játszani, csak egyszerűen nem esik jól. Sokkal nehezebb egy olyan karakter, mint Lenszirom vagy például Pamina, aki naiva, nincs semmi olyan látványos eszköze, mint egy gonosz vagy drámai karakternek, ezért nagyon nehéz eljátszani úgy, hogy izgalmas legyen, ezekből tanultam mindig a legtöbbet.

 

 

Egy éve januárban léptél fel a Zeneakadémián Alexej Ribnyikov nagyszabású A holtak feltámadása című szimfóniájában. Mit kell tudnunk erről a hazájában népszerű, de Oroszországon kívül jóval kevésbé ismert szerzőről és erről a műről? Nekem azonnal Penderecki mélyen transzcendens szellemiségű szimfóniáját, a Jeruzsálem hét kapuját juttatja eszembe.

Alexej egy nagyon különleges szerző, szerencsére személyesen is megismerhettem őt. Nagyon szeretem a zenéjét, nagyon sokféle műfajban alkot, ír operát, filmzenét, sőt popzenét is. Nem olyan egyszerű egy ilyen művet színre vinni, egyrészt igen nagy az apparátus: nagyzenekar, három kórus, szólisták. Egy zenekar igazgatója érthetően nem szívesen vállal kockázatot, hogy el tudja-e adni a jegyeket olyan műre, amit a közönség nem ismer, és még drága is az óriási apparátusa miatt. De fantasztikus koncert volt, iszonyatos energiákat mozgat meg a zenéje. Viszont nehéz énekelnivaló, mert igen magas pianissimo c-ket kellett benne énekelni, nem is egyet. Amikor Ribnyikov jött az első próbára, hosszas gyakorlás után nagy büszkén mutattam, hogy na, ennél halkabb magas C-t már nem is lehet énekelni, biztos, hogy  nagyon fog neki örülni. S akkor odajött, hogy: „húha, ez nagyon hangos… még, még… hangos…” Aztán amikor már olyan pianissimo voltam, hogy azt gondoltam, hogy na ezt már tényleg senki nem hallja, akkor elégedett volt. Egyébként technikailag az egyik legnehezebb dolog, amikor nagyon magas hangot kell halkan énekelni.

 

Nemrégiben a New York-i Carnegie Hallban énekeltél, amely már önmagában is óriási dolog. Milyen élményt jelentett New York? Hiszen, ha jól tudom, először jártál itt? Az elhangzott kompozíció pedig Ribnyikovéhoz hasonlóan különleges darab.

Igen, nemcsak New Yorkban, de Amerikában is először jártam. Bent laktam a városközpontban, nagyon zsúfolt volt, de nagyon vártam, hogy majd kimegyek a Central Parkba. Vegyesek a benyomásaim, mert egyfelől iszonyú jól éreztem magam, mindenki nyugodt, mosolygós, segítőkész. Ami fura volt, hogy nulla-huszonnégy órában dugó van az utcákon, csak gyalog vagy metróval lehet közlekedni. A Times Square állandóan, éjszaka is ki volt világítva, nappali fényben úszott.

Egyébként olaszországi fellépéseim kapcsán kaptam ezt a felkérést. Aldo Finzi egy 20. századi, milánói születésű zeneszerző volt. 1937-ben a Milánói Scala által meghirdetett operaíró versenyén első helyezést ért el a La serenata al Vento (Szerenád a szélben) című operájával. A zeneszerző ma is élő unokája szeretné ismertté tenni a nagyapját és a műveit, így került sor erre az előadásra. Fantasztikus a zenéje, engem hol Puccini dallamvezetésére, harmóniáira emlékeztet, hol Richard Strauss hangszerelésére. Igazi élmény volt már a tanulás is. A főszereplő, Loly egyik áriáját énekeltem, és két hosszú, érzelmes, viharos duettet egy amerikai tenorral, Vale Rideout-tal. Mielőtt színpadra léptünk volna, mesélte, hogy ő éppen tizedszer lép fel ezen a színpadon, de minden alkalommal ugyanolyan katartikus és hatalmas élmény, mint első alkalommal. A Garden State Philharmonic nevű New York-i zenekart, akik szintén akkor debütáltak itt, Alessandro Calcagnile olasz karmester vezényelte. A próbák máshol voltak, csak a koncert napján léphettünk be a Carnegie Hall hatalmas koncerttermébe. Délután tartottunk egy főpróbát a helyszínen. Már egész reggel tűkön ültem, próbáltam elhessegetni az izgalmamat, hogy nemsokára beléphetek a komolyzene egyik szentélyébe. Délután fogtam egy taxit, és elindultam. A portás felkísért az öltözőmbe. Csak ültem benn percekig, és mosolyogtam. Az izgalmam már elmúlt, átváltott hatalmas katarzissá. Onnantól kezdve csak vitt az érzés magával. A végén a közönség állva tapsolta az összes közreműködőt. Miután átöltöztem, és mentem ki az épületből, kinn várt a zenekar, és tapsolták a debütálókat. Nagyon megható pillanat volt.

 

Mindeközben férjeddel babát vártok, nemsokára megszületik. Mikorra várható a visszatérésed? Milyen terveid vannak?

A színpadra leghamarabb ez év őszén térek vissza, és tervben vannak lengyelországi és finnországi koncertek is. Idehaza a legelső koncertem a Rádiózenekarral lesz 2019 májusában a MÜPÁ-ban. Utána az Operaházba is visszatérek, egyik kedves szerepemben: az Angelica nővérben játszom Genovéva nővért.

 

Fotó: Éder Vera 

(1975)
Az ELTE BTK esztétika – összehasonlító irodalomtudomány szakán végzett. Dunaszerdahelyen él.

Nyáry István

(1975) Az ELTE BTK esztétika – összehasonlító irodalomtudomány szakán végzett. Dunaszerdahelyen él.