A futball Másikja

Transzkulturális és nemzeti identitásképletek az Athletic Bilbao és a DAC csoportideológiájában

Gazdag Józsefnek

I.

A cím grammatikája a Michel Foucault-i szövegek retorikájára enged következtetni, és nem véletlenül. Foucault kutatásai az európai kultúra változását úgy mutatják be, hogy az a felvilágosodás kora óta az ész és az értelem absztrakt elképzelésére támaszkodva határt húzott az értelem és a nem-értelem közé, s az így felfogott racionalitás területét az elnyomás, az uralom és az ellenőrzés stratégiáival őrizte a szeparált csoportoktól. Az elnyomott, szeparált, megbélyegzett, büntetés alá helyezett, hatalomból kizárt társadalmi csoportok közé kerültek az elmebetegek, a homoszexuálisok, a különféle aszociális és rebellis elemek, az etnikai kisebbségek és a nők is. A Másik, az Idegen elkülönítése és kirekesztése a társadalomból Foucault több művének témája, például, ahogy Miroslav Marcelli írja, „A bolondság története azoknak a viszonyoknak, stratégiáknak, mechanizmusoknak és intézményeknek a keletkezését és változásait vizsgálja, melyekkel a nyugati kultúra mint értelem önmagát a nem értelemmel szemben meghatározza, hogy ez utóbbit elméletileg és gyakorlatilag is bekerítse, elzárja és uralma alá hajtsa.”^[1]

Az idegenről folyó vita azonban sokkal jelentősebb múlttal rendelkezik, jóval visszanyúlik a Foucault előtti évtizedekre. Irodalomelméleti, etnológiai és filozófiai történetisége a husserli fenomenológia, a freudi tudattalan vagy a Dilthey-féle megértés-hermeneutika felől értelmezhető.^[2] Mindazonáltal éppen az etnográfia felől vált feltételessé a puszta megértés az idegennel való találkozáskor. A Bronislaw Malinowski által kialakított „résztvevő megfigyelés” elve éppen Malinowski naplója által kérdőjeleződött meg, s a „linguistic turn” nyomán fosztódott meg az objektivitástól, két kultúra relációjává, dialógusává szűkülve. A reprezentáció válsága, az idegennel folytatott párbeszéd során létrejövő leírás végül a bourdieu-i intenciókat követve egyfajta lírai leírássá, műalkotásként, költészetként jelent meg (Stephen A. Tyler), posztmodern kulturális antropológiai stratégiaként.^[3]

Napjaink elméleti diskurzusai új szempontok felől vetik fel az idegenség és másság kérdéseit. Olyan elméleti tér létrejöttével szükséges számolnunk, amelynek kulcsfogalma a transzkulturalizmus, melynek terét olyan tényezők alakítják, mint a Zygmunt Bauman-féle „globális bizonytalanság” (global uncertainty) és „cseppfolyós idő” (liquid times), az önkéntes vagy kényszerű helyváltoztatás, a globalizált és hálózatosan felépülő világ (lásd Eisenstadt), a Vertovec-féle szuper-diverzitás, a diszlokáció, deterritorizáció, a kultúrák közötti megtermékenyítő viszony. Ariana Dagnino ennek kapcsán az amalgamáció és az összefolyás, elkeveredés stratégiáira utal, a deterritorizáció olyan mintázataira, amelyek globális perspektívákat képviselnek, a kultúrákon való áthatolás és áthatás értelmében, a mobilitás és az új médiák által megtámogatva. Olyan identitásformák jelennek meg, mint például a kozmonomád (a kozmopolita alapállás és a neonomád tapasztalatok ötvözése), illetve a kívülálló (outlier – az outsider ellentéte, aki áthatol a kulturális, etnikai, területi és vallási határokon, és mindenhez tartozik).^[4]

Ezzel párhuzamosan vetődik fel a Munasu Duala-M’Bedy munkásságára támaszkodó xenológia, „mely az Idegen, a társadalmi értelemben vett idegenség tudományaként definiálja magát, az Idegent élesen elkülönítve a Másik fogalmától”.^[5] Hiszen – mint arra a posztkoloniális diskurzus, illetve Homi Bhabha utal – a hibriditás, illetve a hibrid identitás alapvetően más játékteret hoz létre az Idegen és Másik viszonyában.^[6] Boris Buden viszont arra a következtetésre jut ennek kapcsán, hogy „a társadalmi és politikai ellentétek intenzitása a posztkolonializmus korában sem enyhül. Fő forrása azonban nem az egymástól elválasztott és egymással szemben álló kulturális identitásokban lokalizálható. Inkább a hibrid identitások belső meghasadtsága generálja a konfliktusokat a posztkoloniális társadalmakban. Ennek megfelelően a posztkoloniális helyzetben új kultúrafogalomra van szükség, amely már nem egy autokton és homogén nemzeti kultúrával kapcsolatos elképzelésekre támaszkodik.”^[7] Vagyis az alteritás a szubjektumon belülre kerül, s ebből a tapasztalatból nézve a nacionalizmus, tehát a homogén, egymástól eltérő kultúrák összeütközésén alapuló ideológia, mint ahogy a szuverén nemzeti kultúra érvényessége is megkérdőjeleződik. Kérdés azonban, hogy a hibriditásnak és alteritásnak ez a bhabhai felfogása mit tud mondani az „anti-autoritarizmus, a kisebbségek harca az elismerésért, a kulturális és művészi lázadás praxisa, az autenticitás, a különbözés”^[8] kérdéseinek tekintetében. Buden Judith Butlerre és a kiindulópontként felemlített Foucault-ra utal, a határok tágításának és áthatolásának, a transzgressziónak a kérdésében, de egyúttal szkeptikus is, mondván: „a rugalmas gazdaság szép új világa mindezt sikeresen magába fogadta és kommerszializálta.”^[9]

II.

A futball világára lefordítva a fenti állapotot mindenképp szükségesnek látszik utalni arra a paradigmaváltásra, amely egy csapásra megváltoztatta a labdarúgás világát az 1990-es évek elején. Ahogy Gazdag József írja, „Hogy ki volt minden idők legjobb futballistája, Pelé, Puskás vagy Maradona, arról megoszlanak a vélemények (az angolok ráadásul George Bestre szavaznának). De hogy melyik játékos volt a legnagyobb hatással a futballpiac szabályaira, az egyértelműen megállapítható.”^[10] A Bosman-szabályra gondolhatunk, amelynek rövid története: a belga Jean-Marc Bosmannak, az RC Liége játékosának 1990. június 30-án lejárt a szerződése, és nem akarta meghosszabbítani azt. „Klubja nem engedte el, hanem csupán ún. átadólistára helyezte, és 11 743 000 belga frank átigazolási díjat kért érte. Ilyen összeget azonban Bosmanért egyetlen klub sem volt hajlandó fizetni. A huzavonának végül az lett a vége, hogy Bosman perre vitte az ügyet, azzal érvelve, hogy egy éven át nem gyakorolhatta hivatását, a labdarúgást, ez alatt az idő alatt bevétele sem volt. (…) Bosman ugyanis az Európai Unió alapokmányaként számon tartott Római Szerződés 48. cikkelyére hivatkozott, amely a munkaerő szabad áramlásáról szól. Az EKB 1995. december 15-én hozott ítéletet, amelyben Bosmannak adott igazat az RC Liége és a belga szövetség (s ezáltal közvetve a FIFA) ellenében. Az EKB ezenkívül foglalkozott az UEFA és az Európai Unió közötti, szintén a kilencvenes évek legelejétől érvényben lévő »gentleman’s agreement«-tel, amelynek értelmében egy csapatban három külföldi játékos léphetett pályára (illetve további két olyan »asszimilált futballista«, akik legalább öt éve az adott országban játszottak). Ez volt az idegenlégiósokra vonatkozó »3+2 megoldás«, amelyet az EKB szintén eltörölt. Nem sokkal később Balog Tibor, a belga Charleroi magyar légiósa is bírósághoz fordult, azt kérve, a Bosman-ügyben hozott ítéletet terjesszék ki nem uniós állampolgárságú futballistákra is. A bíróság helyt adott Balog keresetének.”^[11]

A Bosman-ügy következtében földcsuszamlásszerű változások indultak el a labdarúgásban. Felszabadult a munkaerőpiac a futballban is, és most már kizárólag a pénz mennyisége szabta meg azt, hogy egy-egy klubcsapat milyen nemzetiségű-állampolgárságú futballistákból állítja össze keretét. A futball világában a globalizáció, a tőke és a multikulturalizmus azt jelentette, hogy nem számított meglepetésnek, ha például egy angol futballcsapatban egyetlen angol sem lépett pályára – elsőként a Chelsea-t említhetnénk ebből a szempontból. Ahogyan Gazdag József fogalmaz, „a transzferdíj kiesése leginkább a kisebb klubokat érinti, akik így fontos bevételi forrástól estek el, s ezáltal is tovább mélyült a szakadék a gazdag és a szegény klubok között.”^[12] A Gazdag József által működtetett Egy futballfüggő naplójából címet viselő Facebook-oldal (megegyezik a szerző 2015-ben kiadott, futball témájú prózakötetével), többször utal a napjaink futballjában szinte általánossá vált helyzet lehetséges variációira:

„október 28., 21:48
mindeközben az angol élvonalban:
0 (nulla) angol futballista az Arsenal és a Chelsea mai kezdőcsapatában…”^[13]

És egy másik poszt, amely az előzőekben vázolt helyzet újabb végpontja:

„szeptember 15.
újabb mérföldkő:
tegnap a portugál Vitória Guimaraes úgy lépett pályára a RedBull Salzburg ellen az Európa Ligában, hogy kezdőcsapatában nemhogy egyetlen portugál, de egyetlen európai futballista sem volt.
ilyesmire eddig nem akadt példa az európai kupákban.
az ellenpélda továbbra is az Athletic Bilbao, amely tegnap csupa baszk vagy Baszkföldön született (vagy ott felnövő) játékossal állt ki a Hertha BSC ellen.”^[14]

III.

A futballisták legalább a kilencvenes évek közepétől valódi transzkulturális identitású, kozmonomád outlierekké váltak.^[15] Az, hogy egy minőségi játékos négy-öt nyelvet beszél, lehúz egy-két szezont Spanyolországban, Németországban, Angliában, Franciaországban, Oroszországban, majd levezetésképpen Törökországban, Kínában, az USA-ban, esetleg Katarban, már egyáltalán nem számít különlegességnek. Éppígy a mai klubcsapatokban legalább négy-öt, ha nem több nemzetiségű vagy állampolgárságú játékos szerepel. Még az olyan – nemzetközi szinten manapság – gyengének számító csapat, mint a Ferencváros is ebben a szezonban tíz (10!) államból érkezett futballistát foglalkoztat – többek között uruguayi, nigeri, macedón, ghánai, szlovén labdarúgókat.

Ehhez az állapothoz képest a spanyolországi baszk Athletic Bilbao játékospolitikája gyökeresen más képet mutat. A labdarúgást kicsit is mélyebben ismerő szurkolók számára közismert az a tény az egyesületről, amelyet Ritz Balázs így fogalmaz meg: „Az 1898-ban alapított klub 119 éves története során csak olyan labdarúgók léptek pályára, akik baszk származásúak vagy Baszkföldön nevelkedtek, netán ott szerepeltek utánpótláskorú játékosként.”^[16] Jonathan Sulman tanulmányában azonban Wilkinsonra támaszkodva azt írja, hogy kezdetben sok angol játékos játszott az Athleticben, s hogy az 1920-as években hozták azt a szabályt, hogy csak baszk származású, Vizcayában nevelkedő férfiak játszhatnak az egyesületben.^[17] Ez a szabály aztán idővel módosult, például a világhírű franciaországi baszk futballista, Bixente Lizarazu szerződtetésekor – amely egyúttal arra is lehetőséget nyújtott, hogy a franciaországi baszkokat is megnyerjék a baszk nemzeti eszmének. Hasonló tágítása volt a szabálynak a Venezuelában született Fernando Amorebieta szerződtetése – de ebben az esetben is baszk szülők gyermekéről van szó, aki már gyermekkora óta Baszkföldön nevelkedett. A franciaországi Aymeric Laporte esetében a baszk dédszülők jelentették a kapunyitást, de az Athletic történetébe már két színesbőrű játékos is beleírta magát: az angolai édesapától és baszk édesanyától Baszkföldön született Jonás Ramalho, valamint a ghánai és libériai szülőktől származó Inaki Williams, akinek baszk felmenői nem voltak, viszont Bilbaóban született. Baszkföld ebben az esetben a spanyolországi Bizkaia, Gipuzkoa, Araba és Navarre, valamint a franciaországi Behe Nafarroa és Zuberoa régiókat jelenti.

Mint Jonathan Shulman írja, a 19. század végén alapított baszk csapat összefonódott a 19. század végének baszk nemzetiségi mozgalmával, és az egész 20. század folyamán – adaptálódva a megváltozott feltételekhez – a baszk nemzeti öntudat fenntartója volt. Így például a Franco-diktatúra alatt az Athletic, vagyis akkoriban az Atlético – mert hiszen Franco betiltotta a kisebbségi nyelvhasználatot és kizárólag spanyol nevű futballcsapatok működhettek – Bilbao az ellenállás és a megmaradásért folytatott harc egyik szimbólumaként működött tovább.^[18] Napjainkban pedig a klub szinte globális méretekben profitál abból a mitológiából, amely körülveszi, hiszen nemcsak baszk nemzetiségű szurkolói vannak. Ez a mitológia a patriotizmus szellemiségét hordozza, s benne az Athletic Bilbao játékosai nem pusztán futballisták, hanem harcosok, akik régiójukért, nemzetükért harcolnak, lépnek pályára.

Hogy mennyire sikeres ez a stratégia, azt jól mutatja, hogy az Athletic Club de Bilbao az FC Barcelona és a Real Madrid mellett az egyetlen spanyolországi klub, amely sohasem esett ki a spanyol első osztályból, nyolc alkalommal nyerték meg a világ egyik legerősebb bajnokságát, 23-szor a Király-kupát, s két alkalommal a spanyol Szuperkupát. Bár a Bosman-szabály egyik nagy vesztese éppen az Athletic Bilbao, az is igaz, hogy 2012-ben Európa-liga döntőt játszott a csapat (amelyet elveszített a madridi baszk diákok által 1903-ban alapított, eredetileg szintén Athleticnek nevezett Atlético de Madrid ellen), s 2015-ben az FC Barcelonával szemben nyerték el a spanyol Szuperkupát.

IV.

Az Athletic Bilbaóhoz hasonló etnikai csapat lehetne az 1908-ban alakult dunaszerdahelyi DAC. A klub honlapja szerint „A dunaszerdahelyi szervezett sportélet kezdeteként az 1904-es esztendőt határozhatjuk meg, amikor a város képviselőtestülete mintegy két holdnyi területet jelölt ki sportolási célra a mai Észak I. lakótelep helyén, ahol tornaszereket állítatott fel. A labdarúgó egylet megalakítására csak négy évvel később, 1908-ban került sor a város főszolgabírója, Vermes Ferenc elnökletével. A klub a Dunaszerdahelyi Sport Egylet (DSE) nevet vette fel, az alakuló ülésre 1909. május 22-én került sor a községháza tanácstermében.”^[19] A DAC aranykora az 1980-as évek második felére esett, amikor „1985-ben pedig Pecze Károly vezetése alatt a csehszlovák federális bajnokságba ért. A szárnyalás itt sem állt meg, 1987-ben a Nyitra legyőzésével elhódítottuk a szlovák kupát, majd a kopřivnicei döntőben a Sparta legyőzésével a csehszlovák kupát is, ezzel első ízben kijutottunk a nemzetközi porondra.”^[20] Ennek a sikernek volt az egyik csúcspontja az 1988-ban lejátszott Bayern München elleni mérkőzés. Az utóbbi néhány év újra az aranykor lehetőségével kecsegtet, köszönhetően annak, hogy „a 2013/14-es élvonalbeli idény téli szünetében ismét változás történt a tulajdonos személyében, a klub részvényeinek 80 százaléka Világi Oszkár kezébe került.”^[21]

Bár a DAC játékosállományának nagy része nem magyar nemzetiségű játékosokból áll össze, a mérkőzések hangulata és a csapatot körülvevő etnikai identifikációs eljárások egy regionális-etnikai-kisebbségi nemzettudat erőteljes jelenlétére engednek következtetni. A DAC szurkolói számára is igaz az, amit az Athletic elnöke, José María Arrate nyilatkozott a klub alapításának 100. évfordulóján: „Athletic Bilbao is more than a football club, it is a feeling.”^[22] – „Az Athletic Bilbao több mint futballcsapat, ez egy (élet)érzés.” Hasonló módon, ahogy egy dunaszerdahelyi szurkolói transzparens állítja: „Mert ez az érzés nekem az élet.” Bár a DAC gyakran magyar játékos nélkül lép pályára (az egykori aranykorban a játékosok többsége magyar nemzetiségű volt, és ma is érződik törekvés a szlovákiai magyar vagy magyarországi játékosok beépítésére), a mérkőzések hangulata, a csapatot körülvevő hangulat szlovákiai magyar csapatként határozza meg a DAC-ot.

A mérkőzések koreográfiája is ezt tükrözi, pl. az Ismerős Arcok általában szélsőjobboldalinak tartott, magyar nemzetirock-együttestől átvett elhíresült Nélküled című szám, stadionhimnusz közös eléneklése a mérkőzések elején,^[23] a szlovák törvények ellenére is kirakott magyar nemzeti zászlók, a Ria-Ria-Hungária felhangzó rigmusa, illetve az a tény, hogy több száz kilométerről, Magyarországból és Erdélyből is érkeznek szurkolók a mérkőzésekre. A DAC mérkőzései a közösen megélt nemzeti identitás helyszínévé, egyfajta valós téren és időn kívüli mitikus és karneváli téridővé változnak át két órára.

Másrészt viszont a futballpálya nagyon is valóságos szimbolikus tér formáját ölti, amelyben szimbolikus harcra kerül sor. Ennek a harcnak a tétje az Athletic Bilbao esetében a nemzeti megmaradás és függetlenség – talán nem túlzok, ha azt a kijelentést kockáztatom meg, miszerint ha Baszkföld valaha elnyerné a teljes függetlenséget, akkor az Athletic Bilbao etnocentrikus játékpolitikájára sem lenne szükség a továbbiakban. A DAC szurkolótábora esetében is hasonló tényezők játszanak szerepet: minden bizonnyal a reális társadalmi élet hatalmi harcainak szimbolikus újrajátszása és megfordítása történik a játék, a futball, a sport eszközeivel. Ha a mérkőzést néző szlovákiai magyarok tudatában lejátszódó értelmezési faktorokat próbáljuk rekonstruálni,^[24] akkor minden bizonnyal az összetartozás élménye, a sorsközösség átélése tűnik rendkívül erős érzelmi tényezőnek.^[25] Másrészt a futballmérkőzés egyfajta revans lehetőségét is magában hordozza a 20–21. századi nemzetiségi lét megpróbáltatásaiért, a kisebbségi nyelvhasználat háttérbe szorítása, az autonómia, illetve az önrendelkezés hiánya, valamint a történelmi sérelmek (Trianon, Beneš-dekrétumok, kitelepítés, deportálás, reszlovakizáció stb.) okán.^[26] Nem véletlen, hogy különösen erős szimbolikával bírnak például a pozsonyi Slovan elleni mérkőzések, amelyet legutóbb több mint 10 000 néző tekintett meg. A jelentésadásnak hasonló karakterű szimbolikája érhető tetten egyébként a Slovan esetében is, hiszen a DAC elleni mérkőzésre speciális mezekben léptek pályára, amelynek közepére a szlovák címert helyezték.

Tanulságos megfigyelni a DAC-ban testet öltött kisebbségi magyar önidentifikációt a másik oldalról, arról az oldalról tehát, amelynek ellenében határozódik meg. A Slovan ultráinak Facebook-oldalán találhatunk olyan bejegyzésre, amelyen a DAC mérkőzéseire neheztelnek – mint olyan mérkőzésekre, amelyen a DAC szurkolói a „Szlovákok, nincsen hazátok” rigmust skandálják, magyar nemzeti jelképeket raknak ki és a magyar zászlót lobogtatják. A DAC-stadionban a poszt szerint kéthetente „tömeges soviniszta-irredenta onánia zajlik”. Majd így folytatja a bejegyzés: „Állítólag nem az autonómia és a nemzeti gyűlöletkeltés a céljuk. Ugyanolyanok, mint mi, csak más nyelven beszélnek. Biztosan ezért hívják »Felvidéki Harcosok«-nak a legbefolyásosabb szurkolói csoportjukat. Biztosan ezért lengetik minden mérkőzésen a magyar zászlót, és énekelnek arról, hogy a valóságban a szlovákok nem is léteznek és nincs hazájuk. Szerintük mi elfajzott magyarok vagyunk és mindnyájan Nagy-Magyarországon élünk. Az, hogy egyáltalán létezik olyan párt, mint az MKP, és a legfelsőbb bíróság még mindig nem tiltotta be, szintén elgondolkodtató. (…) Ilyen körülményeket engednek meg a rendfenntartó erők, hogy a dunaszerdahelyi stadionban nemzetiségi gyűlölködést keltsenek. Felhívjuk a figyelmet arra, hogy a jugoszláviai polgárháború is a Dinamo Zagreb stadionjában kezdődött. (…) A DAC mérkőzésein egy új jelenséggel is találkozhatunk: a stadionban a legnagyobb barátságban állnak egymás mellett a Ferencváros, az Újpest és a Győr huligánjai és fanjai, akik egyébként gyűlölik egymást. Sehol a világon nem járnak együtt szurkolni egymást utáló klubok szurkolói anélkül, hogy ne csattanna el egy-egy pofon. Esetleg a válogatott mérkőzésekre, de még ott is ritkaság. Viszont Dunaszerdahelyen összeköti őket valami más, valami több: Nagy-Magyarország eszméje. A 21. században, az EU-ban, Schengen után. Nem tudjuk elképzelni, hogy a szlovák csapatok mérkőzéseire Dunaszerdahelyre közösen járnának a nagyszombati, pozsonyi, zsolnai, nyitrai, besztercebányai huligánok – ilyen pozőrködéstől csak szégyellni tudnánk magunkat. De a DAC mérkőzésein nemcsak soviniszták és irredenták találkoznak, hanem a politikusok-oligarchák krémje is: egy tribünön Bugár, Világi, Kmotrík, Orbán vagy Poór. Együtt hallgatják a szlovákok soviniszta sértegetését, de természetesen akiknek $ a jelük és a karakterük, azoknak ez nem számít.”^[27]

A poszt ellentmondásaival, szélsőjobboldali ideológiájával, valós vagy vélt sérelmeivel most nem szándékozom foglalkozni, viszont a DAC kapcsán gyakran felbukkanó áldozatretorika^[28] is kicsit más összefüggésekbe kerül ezáltal. Természetesen a dunaszerdahelyi futballcsapat történelmében sok olyan pont található, amely ezt a retorikát alátámasztja és indokolja, hogy csak a két legnyilvánvalóbbat említsük: a 2008. november 1-i DAC–Slovan mérkőzés rendőrattakját a DAC szurkolói szektora ellen, amelyben ötvenen megsebesültek, harmincegy személyt előállítottak, egy tizennyolc éves magyarországi fiút pedig a stadionban kellett újraéleszteni, maradandó sérüléseket szenvedett – a durva rendőri támadást igazoló videofelvétel máig nem került elő, Robert Kaliňák volt szlovák belügyminiszter ígérete ellenére sem; a másik a 2008-ban elfogadott ún. zászlótörvény, amely „szerint (479/2008 számú törvény a nyilvános testnevelési,-, sport- és turisztikai- rendezvények szervezéséről 7. § (2) e)- f)) a rendezvényen résztvevőknek »idegen állam vagy annak elődje állami szimbólumait« tilos bevinni és használni »tiszteletlen módon vagy más oly módon, amellyel a közrend megsértésére lehet felbujtani vagy a hazai rendezvény rendes lefolyását lehet veszélyeztetni«. (…) Ezt a törvényt kifejezetten a magyar szurkolók ellen hozták 2008-ban a szlovák parlamentben.”^[29]

Nem feledkezhetünk meg arról, hogy mint minden tömegjelenség esetében, itt is hibás bármiféle általánosítás, hiszen a DAC-szimpatizáns egyének és szurkolócsoportok az egymástól akár legeltérőbb ideológiák és stratégiák mentén is meghatározhatják magukat.^[30] Hogy csak néhány ilyen eltérő ideológiát és stratégiát soroljunk: egy liberális felfogás szerint a stadionban végre egyenlő erők küzdelme zajlik a szimbolikus térben, egy szélsőjobb álláspont szerint egy DAC-mérkőzés lehetőség a szlovák nemzet megalázására, egy naiv nacionalista álláspont szerint egyfajta történelmi visszavágásnak, vagy éppen a történelmi Magyarország szimbolikus újraélesztésének lehetőségét hordozza, de sok szurkoló számára a DAC-mérkőzések egyszerűen csak a kollektív nemzeti identitás megélésének a lehetőségét jelentik, közösségi élményt, megint mások számára a biznisz terepe, egyesek valószínűleg csak a sportélményt keresik, a DAC-stadionba önmagukat megmutatni járó politikusok és újságíróik számára pedig a manipuláció és a propaganda kiváló lehetősége.^[31]

V.

Legalább két kérdés vetődik fel mindezek kapcsán. Krausz Tamás szerint a modern futballban az államnacionalizmus és etnonacionalizmus összeütközéséről van szó: „a pénz, a tőke korlátlan szabadsággal garázdálkodik, ami a futball területén (is) mindenféle színű zászló alatt zajlik. Ezt az egész folyamatot már régóta a nemzeti ideológia valamely válfajával igazolják, fedik el. A viszonylag új elem a rendszerváltáshoz is kapcsolódó etnonacionalista reneszánsz. Szinte törvény, hogy nincsen olyan nagy (tehát multinacionális!) futballklub vagy társaság, amely ne helyezné magát a nemzeti, valamely etnikai vagy éppen területi »kisebbségi« zászló alá. Tudjuk, a »középkorias« etnonacionalizmus újjáéledése természetes büntetés a világrendszer neoliberális természetű átszervezéséért az utóbbi három-négy évtized­ben.”^[32]

1. kérdés: Az Athletic Bilbao és a dunaszerdahelyi DAC etnikai futballja tehát nem valamiféle romantikus harc az elnyomás, a nemzetiségi elnyomás ellen, nem az igazság harca a történelmi igazságtalanság hacsak időleges felfüggesztése érdekében – hanem szimpla nacionalizmus, amelyet ráadásul a politika felső szféráiból gerjesztenek politikai haszonszerzés céljából?

És hogy még kiábrándítóbb legyen a válasz, Juhász Gergely véleményét idézhetjük: „Általános hiba, hogy az emberek nagy része még mindig inkább játéknak tekinti a labdarúgást, nem üzletnek, és úgy gondolnak egy-egy focicsapatra, mint klubra, nem pedig úgy, mint – ami valójában – egy vállalatra vagy egy részvénytársaságra. Igen, az üzlet, a nyereségvágy, a kereskedelem és a pénz mind-mind sokkal reálisabb szemlélődési pont a modern foci meghatározásánál!”^[33]  A kérdés megválaszolása előtt mindehhez további adalék lehet a televíziós közvetítések és a sportfogadás világa, annak minden ellentmondásosságával együtt, a szervezett bűnözés lehetőségét még csak nem is említve.

2. kérdés: Tehát akkor az etnofutball, a nemzeti-etnikai önkifejezés pusztán mint marketing, a tőke növelésének eszközeként értelmezhető?

A válasz korántsem egyértelmű, és nem lehet puszta igennel vagy nemmel válaszolni. Mert ugyanúgy, ahogyan a futballt kihasználja az elit saját politikai vagy üzleti céljaira, éppúgy a tömeg is képes a futballon keresztül artikulálni kollektív vágyait, identitását, céljait. A futball jelensége minden bizonnyal a szimpla nacionalizmus és sovinizmus, a nyers erőszak és brutalitás kiélése, valamint a korrupt üzleti és politikai machinációk melegágya is. De a futball Másikja éppen azokról a romantikus, naiv elképzelésekről, egyfajta mesebeli vagy mitikus harcról is szólhat, amelyben győz az alárendelt, az igazság és a jó.

Jegyzetek

[1] Miroslav Marcelli, Foucault, avagy Mássá lenni, Pozsony, ford. Németh István, Kalligram, 2006, 52.

[2] Christoph Jamme, Létezik-e az idegenséget vizsgáló tudomány? A filozófia és az etnológia jelenleg folyó elméleti vitájáról, ford. Teller Katalin = Az Idegen. Variációk Simmeltől Derridáig, szerk. Biczó Gábor, Bp., Csokonai, 2004, 119–120.

[3] Uo., 128.

[4] Arianna Dagnino, Transcultural Writers and Novels in the Age of Global Mobility (Purdue studies in romance literatures), West Lafayette, Indiana, Purdue University Press, 2015.

[5] Rákai Orsolya, Idegen testek: Xenológia, modernség és feminizmus az ezredfordulón, avagy a társadalmi nyilvánosság újabb szerkezetváltozása, Helikon, 2011/1–2, 94.

[6] Homi K. Bhabha, A posztkoloniális és a posztmodern, A társadalmi hatóerő kérdése, ford. Harmati Enikő, Helikon, 1996/4, 486.

[7] Boris Buden, Kultúrák közti fordítás (hibriditás), ford. Karádi Éva, Lettre, 2003/51, (Letöltés ideje: 2017/11/18).

[8] Uo.

[9] Uo.

[10] Gazdag József, Egy játékos, aki megcibálta a FIFA bajszát, Új Szó – Focitipp, (Letöltés ideje: 2017/11/18).

[11] Uo.

[12] Uo.

[13] Egy futballfüggő naplójából, 2017. október 28., (Letöltés ideje: 2017/11/18).

[14] Egy futballfüggő naplójából, 2017. szeptember 15., (Letöltés ideje: 2017/11/18).

[15] A fogalomhasználathoz, amely a kortárs transzkulturális szépirodalom kapcsán jött létre lásd: Dagnino, i. m.

[16] Ritz Balázs, Két éve nem vett új játékost, mégis rendszeres El-résztvevő – így csinálja az Athletic Bilbao!, Nemzeti Sport Online, (Letöltés ideje: 2017/11/18).

[17] Jonathan Shulman, The Last Genuine Local Team: Athletic Bilbao Surviving in the Spanish League, (Letöltés ideje: 2017/11/18).

[18] Uo.

[19] FC DAC 1904 – Klubtörténet, (Letöltés ideje: 2017/11/18).

[20] Uo.

[21] Uo.

[22] Shulman, i. m. 69.

[23] Így hangzott a „Nélküled” a DAC-Slovan meccsen, Így hangzott a „Nélküled” az új DAC Arénában!, (Letöltések ideje: 2017/11/18).

[24] Ennek kapcsán tanulságos beszélgetésre került sor Gazdag József és Hadas Miklós között, lásd: Futball és identitás: Kinek szurkolnak a szlovákiai magyarok?, (Letöltés ideje: 2017/11/18).

[25] Erről bővebben: Gazdag József, Denník N, Treba maďarskú hymnu na Slovensku zakázať?, (Letöltés ideje: 2017/11/18), illetve Prečo sa spieva maďarská pesnička pred zápasom Fortuna Ligy?, (Letöltés ideje: 2017/11/18).

[26] Vö. Csonka Ákos, A DAC-testamentum, (Letöltés ideje: 2017/11/18).

[27] Ultras Slovan, 2017. november 2., (Letöltés ideje: 2017/11/18).

[28]  Az áldozatretorika mind a szurkolótábor, mind a csapat részéről megfigyelhető. Az előzőre jó példa Karaffa Attila írása: „Tudjuk, hogy nem kedvelnek bennünket a szlovákiai stadionokban. Egyértelmű, hogy miért. Mert magyarok vagyunk!” Karaffa Attila, Kettős mérce a lelátókon, (Letöltés ideje: 2017/11/18). Az utóbbira Marco Rossi, a DAC jelenlegi olasz vezetőedzője nyilatkozatát lehet idézni: „Sem emberként, sem edzőként nem kerestem soha kifogásokat az életemben, hát most sem teszem. Azért jöttem ide, hogy valami jót hozzak létre, hogy nyomot hagyjak magam után. De most már látom meccsről meccsre, hogy nekünk dupla annyit kell dolgoznunk, és keményebben küzdeni, mert bizonyos politikai és történelmi eredetű okok miatt egyedül vagyunk mindenkivel szemben.” Rossi: Egyedül vagyunk, mindenkivel szemben!, (Letöltés ideje: 2017/11/18).

[29] Karaffa, i. m.

[30] A wikipédia FC DAC 1904 szócikke szerint a DAC-nak öt szervezett szurkolói csoportja van: „Felvidéki Harcosok, Wallace Army, Vidéki Urak Casuals, Ultras Felvidék és a hivatalosan bejegyzett státusszal bíró Yellow Blue Supporters, rövidítve YBS. Nagy a különbség a pár száz főt tömörítő szurkolói csoportok között. Külön szurkolnak a Felvidéki farkasok (helyesen: Felvidéki Harcosok – N. Z. megj.) meg A rettenthetetlen főhőséről, William Wallaceról elnevezett Wallace Army tagjai, akik hangsúlyozzák nemzeti hovatartozásokat magyar szimbólumok, zászlók viselésével és rigmusaik között vannak olyanok, melyek politikai üzenetek is egyben. Az YBS tagjai kék-sárgában buzdítják a csapatot és lehetőleg kerülik a politikai megnyilvánulásokat.” (Letöltés ideje: 2017/11/18) Durica Kati cikkében szintén foglalkozik a szurkolói csoportok eltérő stratégiáival. Durica Kati, A felvidéki Fradi – Csak egy focicsapat, Magyar Narancs, 2009/22., (Letöltés ideje: 2017/11/18).

[31] Erre nagyszerű példa: Király Zsolt, A DAC VIP-szektor üzenete, (Letöltés ideje: 2017/11/18).

[32] Krausz Tamás, 2000 szó a fociról. A globális kapitalizmus és a futball négy tételben, Eszmélet, 2010/88., (Letöltés ideje: 2017/11/18).

[33] Juhász Gergely, A játékon túl… A foci forradalma és a globalizáció = A játék hatalma: FUTBALL–PÉNZ–POLITIKA, Krausz Tamás – Mitrovits Miklós szerk., Bp., L’Harmattan Kiadó–ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, 2008, 29., (Letöltés ideje: 2017/11/18).

„S finančným príspevkom Mesta Dunajská Streda”