Vihar előtt, Fiuméban

Benedek Szabolcs történelem iránti érdeklődése közismert. A fiumei cápa című regényében egy széthullóban lévő birodalom utolsó napjait mutatja be nekünk, egyetlen helyszínre fókuszálva. A könyv a „boldog békeidők” idilli nyaralóvárosába invitál minket, de csak azért, hogy egy utolsó pillantást vessünk rá, mielőtt a vihar – átvitt és szó szerinti értelemben is – végigsöpör rajta. A fiumei cápa a századforduló budapesti közbeszédében egy visszatérő hírlapírói kacsát jelentett – tudjuk meg a regény elején. A szerkesztők rendszerint akkor álltak elő a gyilkos fenevad történetével, mikor épp nem voltak valódi hírek. Ilyen szerkesztő Kovách Richárd is, aki egy reggelen bosszankodva veszi észre, hogy az összes konkurens lap beszámolt a fiumei cápa újbóli felbukkanásról, kivéve az övét. Felháborodásában arra az elhatározásra jut, hogy itt az ideje véget vetni ennek: személyesen utazik le a városba, hogy egy leleplező cikkben egyszer s mindenkorra véget vessen a vissza-visszatérő hírlapírói kacsának.

Fiume, vagy Rijeka az Osztrák–Magyar Monarchia ékszere, egy csodálatos tengerparti üdülőváros, mely kicsiben leképezi magát a birodalmat is: magyarok, olaszok és horvátok békében élnek egymás mellett. Legalábbis Budapestről ennyi látszik, Kovách pedig igencsak meglepődik, mikor a helyszínre érkezve cápatámadásokról és nemzetiségi elégedetlenségről szerez tudomást. A város leginkább egy felbolydult méhkasra hasonlít, és a szerkesztő megérkezése után egymást követik a csapások. Kovách persze igyekszik kihasználni a helyzetet – hiszen újságírói szempontból remek időpontban érkezett –, kezdeti fölényességét úgy veti le, mint kígyó a régi bőrét. Pedig akadtak figyelmeztető jelek: a cápáról szóló jelentés egy olyan időszakban jelent meg, amikor „a Parlamentben verekednek, a Balkán puskaporos hordó, a németek meg az angolok pedig mindjárt egymás torkának esnek”, vagyis nincs szükség „töltelékhírekre”. A szerkesztő ezen méltatlankodik is egy sort, de gyorsan túllép a dolgon: nem ez lesz az egyetlen hiba, amit elkövet.

 

 

A szerző gondoskodik róla, hogy a Fiuméban uralkodó, igencsak összetett helyzetet ne csupán a Budapestről érkezett kívülálló, hanem a helyben élő nemzetiségek szempontjából is megismerjük. A regény eseményeit több nézőpontot váltogatva vezeti fel, ezekből most kettő emelnénk ki: Néváét a cápatámadásnak áldozatul esett Noskó Emília kisasszony szolgálólányáét, illetve Antonióét, egy régi fiumei olasz család jobb sorsa érdemes tagjáét, aki nem tudja megakadályozni, hogy forróvérű rokonai felrobbantsák a mólót, így tiltakozva az elnyomás ellen. Néva történetszálán keresztül, mely családi tragédiába torkollik, a városi arisztokrácia képmutatását és érzéketlenségét ismerjük meg, Antonio történetén keresztül pedig az olasz függetlenségiek kényszerpályáját látjuk: az egyre radikálisabb hangok háttérbe szorítják a racionálisabban gondolkodókat, így pedig az egész függetlenségi mozgalom külső hatalmak játékszerévé válik. Ezek a történetszálak egymástól elkülönülve, párhuzamosan zajlanak, hogy végül a szökőár okozta kataklizmában fussanak össze.

A regény egy pillanatra sem hagyja el a realizmus talaját, nincsenek csodák vagy csodás események, ugyanakkor az egész könyvből árad egyfajta fatalista hozzáállás: a szereplőink mindenben jeleket látnak, minden tragédiát a sors – talán megérdemelt – büntetéseként fognak fel. Még Kovách Richárd is, aki talán a legföldhözragadtabb főbb szereplőink között, még ő is úgy gondolja, hogy az egész kalamajka elkerülhető lett volna, ha az indulás reggelén a szokásos fekete kávéját issza meg: „Az egész akkor romlott el (…), amikor nem hosszú feketét, hanem erős barnát rendeltem Imrétől.” (139.) Minden jelent valamit, minden csapásnak oka van, ez az ok pedig valamilyen, a múltban elkövetett hiba vagy ballépés. Néva meg van róla győződve, hogy a cápa azért üldözi őt, mert hagyta meghalni az úrnőjét, Antonio szintén a sors kezét látja a szökőárban: menekülni akart a tenger elől, így az jött el hozzá. Ez persze nem véletlen, hiszen vélt vagy valós bűneik súlya alatt roskadozva valahol mindvégig feloldozásra vártak, ami a regény csúcspontján érkező szökőár formájában kétségtelenül meg is érkezik. A pusztító árhullám és a nyomában érkező, vérengző cápák így szimbolikus jelentésre is szert tesznek: hatalmas veszteségeket okoznak ugyan, de lehetőséget adnak a megtisztulásra is.

 

 

Nem túl eredeti? Nos, ezzel a regény is tisztában van: Kovách Richárd (aki megérkezése után a kívülálló szemszögéből figyelve csak fut az események után) agyán ez a gondolat fut át, miközben túlélők után kutat a szökőár okozta pusztítás után: „képtelen volt szabadulni attól a gondolattól, hogy ez itt most egy regény. Egy ócska, füzetes ponyvaregény, amelyben a katasztrófa után jön előbb a dráma, utána a megtisztulás.” Benedek Szabolcs műve az esetek többségében könnyedén veszi azt az akadályt, hogy a roppant összetett alaphelyzetet pártatlanul ábrázolja, van azonban néhány szöveghely – mint például az előző –, ahol azt tapasztalhatjuk: a szerző szükségét érezte, hogy direktben megnyilatkozzon. Ez a szájbarágás pedig nem tesz jót a regénynek. (Van persze egy másik lehetőség is. Az epilógusból megtudjuk, hogy Kovách egy regény megírására készül, melynek címe – micsoda meglepetés – „A fiumei cápa” lesz. Lehetséges, hogy épp Kovách regényét olvastuk el az előbb? Az ő személyiségéhez ezek a „megmondó” részek igencsak passzolnának, ez pedig felmenti Benedek Szabolcsot az előző sommás ítélet alól. Sőt, a szöveghatárok ily módon történő feloldása egészen új távlatokat nyit meg a regény értelmezése során.)

Hogy ez az előbbi gondolat – mely szerint csak a teljes pusztulást követően jöhet el a megújulás – a haldokló Monarchia sorsát is előrevetíti-e, afelől ne legyenek kétségeink. Ebben a világban minden mindennel összefügg, egy város katasztrófája a birodalom bukását is előre jelezheti. Mert addig ugyan a főszerkesztőnk is eljut, hogy a tengeri fenevadak „voltaképp mi vagyunk”, azt már nem tudja vagy nem akarja észrevenni, hogy az igazi problémák ismét csak a szőnyeg alá lettek söpörve. Ahogy Fiume polgárai nem vették figyelembe a szökőár érkezése előtti figyelmeztető jelzéseket, úgy a Monarchia vezetői sem foglalkoztak a nemzetiségek követeléseivel. A szökőár pedig – a világégés formájában – hamarosan lerombolja ezt a békésnek tűnő világot. Nincs hát igazi újrakezdés, nincs feloldozás: Antonio és Néva látják ezt, ezért inkább elmenekülnek, hogy az Újvilágban próbáljanak szerencsét. Rajtuk kívül mindenki folytatná tovább: ha gond van, elfordítják a fejüket, és remélik, hogy a baj elmúlik magától: „Csak jussanak túl ezen a borzalmas időszakon. Ébredjenek föl a rémálomból, akkor pedig minden olyan lesz, mint régen volt. Legalábbis majdnem minden.”

A fiumei cápával kezdtük, hát fejezzük is be vele: Kovách Richárddal együtt nemcsak arról győződhettünk meg, hogy a Budapesten csak mesének tűnő fenevad nagyon is valós, hanem arról is, hogy a látszólag békésnek és örökkévalónak tartott Monarchia felszíne alatt robbanásra kész energiák forrongnak, és a cápáknál sokkal nagyobb veszélyt jelentő fenyegetések is léteznek. Az önreflexió elmaradt, a Monarchia kifutott az időből. Hogy mennyire, az a regény utolsó oldalán derül ki: Kovách egy évvel az események után ismét Fiuméba veszi az irányt. A vonatban ülve már nem hallja a rikkancsokat, akik torkaszakadtából üvöltik a legfrissebb hírt: Ferenc Ferdinánd trónörököst megölték!

 

Benedek Szabolcs: A fiumei cápa. Helikon Kiadó, Budapest, 2017.

(1987, Rimaszombat)
Az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport alapító tagja, főbb kutatási területe a kortárs fantasztikus irodalom, különös tekintettel Neil Gaiman és H. P. Lovecraft műveire.

Hegedűs Norbert

(1987, Rimaszombat) Az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport alapító tagja, főbb kutatási területe a kortárs fantasztikus irodalom, különös tekintettel Neil Gaiman és H. P. Lovecraft műveire.