Egy naplemente következményei

A közelmúltban jelent meg Garaj Éva, a nemzetközileg is jegyzett mezzoszoprán legújabb önálló cédéje. Ezúttal a késő modernizmus és a kortárs zene került előtérbe: több szimptomatikus stílus is felbukkan, több, különféle előadói attitűdöt megkövetelő zenemű hangzik el, az összhatás mégis harmonikus ívet kerekít le.

Shelley Naplemente című verse vérbeli romantikus alkotás: az impressziók érzékisége fokozatosan megy át szerelem-, vágy-, majd pedig halál- és elmúlásallegóriába, miközben a költő hallatlanul élvezi a változatos tónust és a felhalmozott szélsőségeket. Ezt a nagy ívű asszociációs játékot épp a költői hangszerelés ereje menti meg a giccstől. Ottorino Respighi megzenésítésének fantasztikus leleményessége pontosan ebből a modern ráérzésből fakad: ő Shelley versében az impresszionizmust fedezi fel. Garaj Éva szuggesztív előadásának is a nosztalgikus, elvágyódó attitűd és az árnyalatok érzékeltetése adja az erejét, miközben világossá válik, hogy sem a nosztalgiának, sem az elvágyódásnak nincs konkrét tárgya, a lét egészére értendő, az eredendő létszorongatottságra.

Az észt Arvo Pärt Es sang von langen Jahren című kompozíciója talán ennél is nagyobb bravúr, hiszen egy hatványozottan romantikus Clemens von Brentano-versből csinál minimalista darabot: mintha ironikusan akarná letörni a romantika gyors tempóváltásait és kiszámíthatatlanságát. A csalogányos, holdfényes szerelem itt szinte puszta biológiai program, ironikusan szemlélt közhely, álstilizálás, mely még így, romjaiban is csodálatos – Garaj Éva legalábbis erről győz meg minket. Meglepő választás a két kompozíció közé szorított négy és fél perc: Sztravinszkij macska-altatói. Ez a „macskazene” legfeljebb népiségénél fogva posztromantikus: a klarinétok csodát művelnek, gyöngéd humoruk megkapó.

A cd legizgalmasabb részét (és itt van a mezzo a leginkább elemében) a cseh zeneszerzőnő, Sylvie Bodorová két dalsorozata alkotja: az első, a címadó (Ama me) pazar hárfaeffektusokkal kísért kompozíció máris radikálisan provokatív. A szeretet három variációját, világát vonja játékba: az Ave mater csak címében sejtet vérbeli szakrális kompozíciót, valójában egy latin imaformula (az Üdvözlégy) retorikai szereppróbája, különféle női nevek pszeudoszakrális dicsőítése, különféle, szenvedéseikben közös nevezőre hozott anyák köszöntése. A behelyettesíthetőség emberi blaszfémiája. A második dal egy roma nyelvű anyasirató, a harmadik pedig különféle vallásokat felsoroló (és zárójelbe tévő), az újszülött eredendő emberi lényegét hangsúlyozó posztmodern „alleluja”.

A második ciklus három zsoltár ótestamentumi szövegekre. A két merőben eltérő hangolású Bodorová-ciklus közé ékelve hallható a szintén cseh Petr Eben „antiszerelmi” dalciklusa, a cd igazi érzelmi-zenei tűzijátéka, az a terep, ahol az előadó valóban csillogni tud. Róžewicz, Akhmatova, Nezval mellett itt Ady Endre is szóhoz jut (Ha holtan találkozunk), méghozzá a ciklus egyik alaphangján: „Felpattant nagy, halott szemeink / Kérdve világítják az éjünk: / Miért nem voltunk jók egymáshoz / Amikor éltünk?”

Széles érzelmi skála, bravúros átélő képesség, komor létszorongatottság és tarka humor. Ama me (Szeress!), mondja a cím. Amamus te, csusszan ki önkéntelenül a szánkon.

(Ama me, Eva Garajová, Arco Diva, 2016.)

A kép forrása: evagarajova.cz