Színházi élet a rendszerváltás után

A csehszlovákiai magyar hivatásos színház az 1980-as évek végére hűen tükrözte a végét járó szocialista társadalom általános állapotát. Nyoma sem volt benne a cseh és szlovák színházakban meglévő állandó igyekezetnek, mellyel az ideológiai korlátok áthágására, a színházakat felügyelő apparatcsikok éberségének kijátszására, szakmailag igényes produkciókban a közönséggel történő „összekacsintásra”, társadalmi-politikai állásfoglalásra tettek következetesen meg-megújuló kísérleteket. Ezzel szemben 1989-ben a Thália társulatának nem volt rendezője, dramaturgja és egyetlen főiskolát végzett színésze sem. A nyolcvanas évek végének kassai produkciói kétségbeejtő színvonalúak, színházesztétikailag szinte minősíthetetlenek voltak, az egyetlen kivételt talán Schiller tragédiájának, az Ármány és szerelemnek Rencz Antal által rendezett bemutatója jelentette. Komáromban valamivel jobb volt a helyzet, köszönhetően elsősorban a nagyobb számú és lényegesen jobb erőkből álló társulatnak.

1989 novembere természetesen sok mindent megváltoztatott. Az első, inkább jelképes értékű, mégis igen jelentős változás a kassai Thália Színpadhoz kötődik. Amint ez a társadalmi-politikai változásoknak köszönhetően lehetővé vált, „hazahívták” Magyarországról a színházalapító Beke Sándort, s 1990 februárjában az ő rendezésében mutatták be Nash Esőcsináló című színművét. Az előadás, mely Gágyor Péter 1983-as távozása óta a Thália kiemelkedően legjobb produkciója volt, két – a jövő szempontjából alapvető fontosságú – tanulsággal szolgált. Az egyik, hogy ilyen körülmények között is, a „semmiből” is létrehozható  tisztes színvonalú előadás, a másik viszont, hogy ehhez néhány színésszel mindenképpen „erősíteni kell” (Beke a két főszerepre Boráros Imrét és Petrécs Annát hívta meg Komáromból). 1990-ben a színház önállósult és azóta Kassai Thália Színház néven működik. Az önállósult színház nehéz körülményei csak lassan változtak. Kolár Péter igazgató leszerződtette dramaturgnak a nyolcvanas évek legsikeresebb hazai diákszínpadának (a kassai IKSZ) vezetőjét, rendezőjét, Pásztó Andrást, akinek egy új, értékcentrikusabb dramaturgia kialakításáért két fronton (a közönség és a társulat egy részével) is meg kellett küzdenie. A társulat „megerősítése” egyik napról a másikra nem volt megoldható, a legnagyobb probléma azonban egy határozott művészi profil kialakítására képes rendező hiánya volt. Az 1990/91-es, első önálló évadban Dezsényi Péter (Steinbeck: Egerek és emberek) és Beke Sándor (Bródy: A tanítónő) rendezései mutatták, hogy jó rendező keze alatt születhetnek értékelhető előadások, ugyanakkor azonban egyértelműen föltárták az adott összetételű társulat – igen szűkös – művészi korlátait is.

 

 

Az „új kor nyitányát” az 1992 januárjában tartott Tenessee Williams-bemutató (A vágy villamosa) jelentette Beke Sándor rendezésében. Ez az előadás bizonyította egyrészt, amit minden színházértő tudott, hogy a jó színházhoz egy határozott művészi elképzelésekkel és biztos szakmai tudással rendelkező rendezőre és jó színészekre van szükség, másrészt viszont azt, hogy igazán jó színház, színvonalas előadások létrehozására Kassán is reális lehetőség van. A vágy villamosában a Thália társulatát két főiskolás, Dósa Zsuzsa és Bocsárszky Attila erősítette (igaz, revelatív színészi teljesítményekkel), a rendezőnek azonban a társulat tagjaiból is sikerült az önmagukhoz képest régen vagy addig soha nem látott legjobb teljesítményeket kihozni. A produkciót „új kor nyitányának” neveztem, ez azonban inkább csak a kritika és az igényesebb nézők ez utáni elvárásaira volt érvényes, illetve – talán mindenek előtt – a színészi teljesítményekre. Mert A vágy villamosa az előadás gondolati és stiláris egysége, szakmai színvonala tekintetében olyan magasra tette a mércét, hogy azt sokáig megközelíteniük is csak ritkán sikerült. A színészcsapat viszont az elkövetkező években fokozatosan olyannyira megerősödött, hogy a jobb szlovák vagy magyarországi társulatokkal is vetekedhetett. Köszönhető volt ez egyrészt a főiskoláról (a már említett Bocsárszky Attilán kívül a kilencvenes évek közepén fokozatosan Tóth Tibor, Petrik Szilárd, Bandor Éva, majd a Komáromból átszerződött Kovács Ildikó, Boldoghy Olivér) és a középiskola után (többek között Kassai Csongor, Czajlik József, Kiss Szilvia) idekerült fiataloknak, másrészt a társulat művészileg megújuló, illetve hosszabb-rövidebb „hallgatás” után újra színpadra lépő régi tagjainak. A régiek közül mindenekelőtt Gyurkovics Mihály visszatérésének volt különleges jelentősége a színház életében. 1993-tól Dezsényi Péter lett a művészeti vezető, akinek meghatározó, egységes művészi profilt ugyan nem sikerült kialakítania, de az ő működésének idejére (1993–95) tehető a társulat fönt említett jelentős megerősödése.

 

 

Kassán ezekben az években mind a szlovákiai, mind a magyar színházművészet szempontjából kiemelkedő, sajnos mind a szlovák, mind pedig a magyar kritika részéről méltatlanul elhallgatott, a színészi teljesítményeket elismerő díjak osztásánál is többnyire figyelmen kívül hagyott (pedig ugyancsak elismerésre méltó) színészi alakítások születtek. Közülük is az élre kívánkozik Gyurkovics Mihály Barakiása Székely János Caligula helytartója című drámájából és Öregje  Kárpáti Péter Halhatatlan háborújából. A többiek közül a teljesség igénye nélkül Bandor Éva számos alakítása (Yvonne, burgundi hercegnő,  Marcsa – Mágnás Miska, Hanka – Halhatatlan háború), Gombos Ilona (Belisa – Tudós nők), Dósa Zsuzsa (Kata – A makrancos hölgy), Bocsárszky Attila (Petrucchio – A makrancos hölgy), Fabó Tibor (Trissotin – Tudós nők, Sganarelle – Don Juan), Tóth Tibor (Miska – Mágnás Miska, Csulánó – Országalma, McMurphy – Kakukkfészek), Petrik Szilárd (Honvéd – Halhatatlan háború, Baracs – Mágnás Miska) Kassai Csongor (Etienne – Bolha a fülbe) és Czajlik József (Peti – Don Juan) emelhető ki.

A fentiekben szándékosan csupán az egyébként összhatásukban  erősen vitatható, problematikus előadásokból válogattam. 1995-től azonban született néhány nagyszerű előadás, mely összességében is a magyar és szlovákiai színház (mert a hazai magyar színházat meggyőződésem szerint mindig az egyetemes magyar és szlovák színházművészet kontextusában is értékelni kell) jelentős eseménye volt (annak ellenére, hogy a kritika többségüket nem méltatta a nekik joggal kijáró figyelemre). Szorokin Semmi és végtelen című, meglehetősen bulvár-gyanús darabjával, Verebes István első kassai rendezésével indult, amelyben a rendező olyan stiláris egységet, belső koherenciát, színészi fegyelmet teremtett, ami az előadást jelentős színházi eseménnyé emelte. A produkció valódi jelentősége mégis Verebes és a társulat „egymásra találásában” állt. Ennek az egymásra találásnak az eredménye volt a következő évadban a Bánk bán megítélésem szerint színháztörténeti jelentőségű bemutatója, melyben Verebes forradalmian új értelmezésben vitte színre nemzeti drámánkat. Az ambivalens közönségfogadtatás és a kritikai visszhangtalanság ellenére Kassa az 1833-as ősbemutató után másodszor is beírta nevét a Bánk bán színpadi történetének aranykönyvébe.

 

 

Ebben az évadban a harmadik Mečiar-kormány kulturális vezetése az anyagi ellehetetlenülés szélére sodorta a színházat, a társulatnak azonban ez – legalább is időlegesen – mintha valamiféle erőtöbbletet, a „dacból is jó színházat csinálni” erejét adta volna. Az évad végén született még egy nagyon jó előadás (Ratkó: Segítsd a királyt!, rendező:  Beke Sándor), közben pedig két, hibáival is vállalható, sőt kiemelkedő egyéni teljesítmények miatt művészileg is fontos produkció (Kárpáti: Halhatatlan háború, rendező: Salamon Suba László; Bakonyi–Szirmai: Mágnás Miska, rendező: Bodolay Géza). A társulat az elkövetkező két évadban (1996/97 és 1997/98) egyre nehezebb körülmények között dolgozott. A színház elveszítette jogalanyiságát, a társulat azonban bizonyította művészi erejét, igazolta, hogy a pénz, az anyagi körülmények nagyon fontosak, de korántsem jelentenek mindent a művészi alkotásban. Vidnyánszky Attila Molière- (Don Juan) és Štefan Korenči Gombrowicz- (Yvonne, burgundi hercegnő) rendezése elsősorban a már említett kiemelkedő színészi teljesítmények miatt emlékezetes, Verebes újabb kassai munkája (Csehov tréfái – Medve, Leánykérés, Jubileum, Lakodalom) és Vidnyánszky Attila legjobb kassai rendezése (John Ford: Kár, hogy ká) viszont teljes egészében a fönt említett nagyszerű előadások, jelentős színházművészeti teljesítmények közé sorolható.

 

 

Paradox módon a kormányváltás, a külső körülmények remélt (és részben megvalósult) pozitív változása után következett be az ígéretesen fejlődő társulat széthullása. Mindenekelőtt a koncepciózus szakmai, művészi vezetés hiánya, a dramaturgiai és művészi igényesség csökkenése okozta azt a válságot, melynek eredményeként a legtehetségesebb színészek többsége (köztük Boldoghy Olivér, Kovács Ildikó, Tóth Tibor, Bandor Éva, Fabó Tibor) elhagyta a kassai színházat, ahol a szakmai színvonal riasztó csökkenését a közönségszórakoztatásra való hivatkozással próbálták elfedni, sajnos a szórakoztatásnak sokszor a legalpáribb formáitól sem visszariadva. Ez az időszak kétségbeejtően hosszú ideig, egészen a 2011/2012-es évadig tartott, amikor Czajlik József lett a színház igazgatója. Közben történtek kísérletek igényesebb művek színrevitelére is, de ezek művészi-esztétikai színvonala még a színházainkban oly sokszor „csodát tett” Beke Sándor rövid művészeti vezetői ténykedése idején is alatta maradt a minimálisan elvárható színvonalnak. (Pillantás a hídról, Hamlet, Vesztett éden…)

 

 

Czajlik első évadbeli rendezése, Ahlfors Színházi komédiája afféle színházvezetői, rendezői ars poetica volt. Az új igazgató azonnal hozzálátott a társulat (újjá)építéshez. A rendező szakon végzett, de élénk irodalmi érdeklődésű, a dramaturgia iránt fogékony Forgács Miklóst hívta meg dramaturgnak. Jelentős színészegyéniségeket hozott vissza vagy szerződtetett le a színházhoz (Nádasdi Péter, Varga Szilvia), illetve alkalmazott rendszeres vendégként (Ollé Erik, Benkő Géza, Gál Tamás, Vasvári Emese, Szoták Andrea). Vendégrendezőnek megnyerte például Ľubomír Vajdičkát a Szlovák Nemzeti Színház emblematikus alakját, aki Yasmina Reza Művészet és Molnár Ferenc Liliom című műveinek színrevitelével a legnemesebb „művészszínházi értékeket” hozta vissza a Thália színpadára. Czajlik rendezőként formailag modernebb, tartalmilag fontos társadalmi témákat felvető előadásokat vitt színre. Kiemelkedik közülük a Kerékgyártó István regényéből színpadra adaptált Rükverc és Molière Mizantrópja, de fontos előadás volt Peter Weiss Marat/Sade-ja is, bár a másik két produkció általánosabb érvényű társadalmi mondanivalójával szemben itt a nagyon konkrét szlovákiai magyar viszonyokra „alkalmazás” – legalább is bennem – kétségeket is fölvetett.

 

 

Az idei évadban már született egy stílusteremtő, véleményem szerint színház- (és dráma)történeti jelentőségű előadás: Telihay Péter Liliomfi rendezése. Hosszasan sorolhatnám a kiemelkedő színészi teljesítményeket, de mivel szinte minden előadásban láthattunk több nagyszerű alakítást, a fölsorolástól eltekintek. Szeretném azonban hangsúlyozni, hogy Kassára végre odafigyel a színházainkat bűnösen elhanyagoló szlovák „színházi szakma” is. Ennek köszönhető, hogy Gál Tamás a Rükverc főszerepében nyújtott teljesítményéért elnyerte a szlovákiai színikritikusoktól „az évad legjobb férfi alakítása” díját. A szlovák szakma figyelmét és elismerését bizonyítják a fesztiválokra való meghívások is (Dotyky a spojenia, Divadelná Nitra). Kassán a színház ismét „összművészet” lett. Egyértelműen látszik az igényesség az előadások látványvilágában (díszlet, jelmez), a Thália „Czajlik-érájának” különleges értéke a színpadi zene minősége, ami Lakatos Róbert zenei vezető zenei tehetségét és színpadi érzékét, rátermettségét dicséri. Ami (egyelőre?) minden pozitívum mellet máig nem sikerült, az a produkciók egységes szakmai színvonalának biztosítása.

 

 

A rendszerváltás utáni első két évtizedben a Tháliával csaknem ellentétes pályát járt be a komáromi Jókai Színház. A bevezetőben említett jobb kiindulási helyzetet a kezdeteknél sikerült maximálisan kihasználni. A színház igazgatói posztjára kiírt pályázatot 1990 márciusában Beke Sándor nyerte, s a pozsonyi főiskolán tehetséges fiatalok egész sora tanult. A karizmatikus vezető és az amúgy is jó erőkből álló, a fiatalokkal is megerősödő társulat találkozását nagy várakozás előzte meg. Az indulás minden elvárást teljesített, sőt talán felül is múlt. Háy Gyula: A ló című színművét CaliguLÓ címen vitte színre Beke. Ez a produkció sok szempontból meghatározó és példaértékű volt. Beke programot hirdetett vele: az erős társadalmi elkötelezettségű, de a banális aktualizálástól mentes, szakmailag igényes előadásokat, az eddig egyeduralkodó naturalista-realista stíluson történő túllépést, aktuális, izgalmas, művészileg magas színvonalú színházat ígért. A stiláris kifejezőeszközök gazdagodása, a „megújulás”, az újabb színházi stílusok és a drámairodalom modernebb irányzatainak befogadása, meghonosítása szempontjából talán a CaliguLÓ-nál is jelentősebb, bár összhatásában kevésbé egységes volt az évad másik Beke-rendezése, Rózewicz Fehér házassága. Közben 1990. június 1-től a színház fölvette Jókai Mór nevét, és azóta Komáromi Jókai Színház néven működik.

 

 

Az első negatív momentumnak az bizonyult, hogy az 1991-ben végzett, és az említett két produkcióban szereplő Varga Szilvia és Rancsó Dezső nem Komáromba, hanem Veszprémbe szerződött. Mindjárt a következő évad jelezte: az induláskor keltett várakozások beteljesítése nem lesz egyszerű, a „fejlődés” nem lesz egyenes vonalú. Nem az évad két bemutatójának (Móricz: Rokonok, Csurka: Deficit) alacsony szakmai színvonala adott okot az aggodalomra (ilyenek az előző évadban is „becsúsztak”), hanem hogy a színházvezető, a gondolatilag, szakmailag meghatározó művész Beke Sándor mindhárom rendezése (Háy: Mohács, Ébert: Esterházy, Márai: Kassai polgárok) az aktuálpolitizálás felé hajlott (mondhatnám: züllött). Az első évad művészi-szellemi izgalmait, pezsgését Bekének már nem sikerült megismételnie, s bár a társulaton belüli erősödő konfliktusokról szóló hírek egyre aggasztóbbak voltak, végül a mečiari „kultúrpolitika” beavatkozása akadályozta meg, hogy kiderüljön, mire lehette volna még képes Beke ezzel a társulattal. Az igazgatói megbízatása lejártakor, 1994-ben kiírt új pályázatot ugyanis hiába nyerte meg a szakmai bizottság előtt, a kulturális miniszter nem őt, hanem Holocsy Istvánt nevezte ki igazgatónak. Beke utolsó évadában Beckett Godot-ra várva című abszurdjának színrevitelével még maradandót alkotott, majd visszatért Magyarországra. Vezetése alatt a már említett jelentős előadások, és néhány – a magyar és a szlovákiai színház viszonylatában is kiemelkedő, de sajnos a Thália Színházéhoz hasonlóan a színházi szakma által szintén méltatlanul kevéssé értékelt – kiemelkedő színészi teljesítmény született. A teljesség igénye nélkül ide sorolható Holocsy István Caligulája és Dráfi Mátyás Egnatiusa (CaliguLÓ), Varga Szilvia Paulinája (Fehér házasság), Dósa Zsuzsa Rozinája és Mokos Attila Figarója (Figaró házassága), Skronka Tibor Jang Sunja (Szecsuáni jóember), Varga Tibor, Mokos Attila, Boldoghy Olivér és Benkő Géza (Godot-ra várva).

Az elkövetkező néhány évad a dramaturgiai esetlegesség, a közönségszórakoztatás valós és képzelt követelményeinek kielégítésére törekvő, többnyire görcsös igyekezet jegyében, véletlenszerűen, művészi koncepció nélkül választott magyarországi vendégrendezők jobb-rosszabb ténykedésével telt. Született ugyan néhány tisztes színvonalú produkció (Hegedűs a háztetőn Bor József rendezésében, Dráfi Mátyás nagyszerű Tevje alakításával, mellette Németh Ica, Stubendek Katalin, Czajlik József és Holocsy Krisztina színészi remeklésével, Mirandolina Dósa Zsuzsával a címszerepben Benedek Miklós rendezésében, Tóték, rendező: Ivan Blahút), hiányzott azonban az átgondolt, hosszú távú dramaturgiai és művészi koncepció. Nem csoda, hogy ebben az időszakban a fiatalok többsége elszerződött (Kovács Ildikó, Boldoghy Olivér, Dósa Zsuzsa, Stubendek Katalin), vagy eleve nem ide szerződött (Bandor Éva, Petrik Szilárd, Tóth Tibor).

 

 

A kedvező változást az 1999-es év hozta. A színház igazgatói posztjára ekkor pályázat útján Kiss Péntek József került. Az amatőr színjátszó mozgalomban rendezőként igen aktív Kiss Péntektől sokan féltették a színházat, de ő kellemesen meglepte a tamáskodókat. Mindjárt az igazgatása alatti első évadban sikerült jól válogatnia a tapasztalt (Beke Sándor, Gali László, Pinczés István) és szinte még ismeretlen, ifjú rendező-tehetségek (Kecskés Marika, Tóth Miklós, Honti György) között. Színre került értékes klasszikus szöveg (Barta Lajos: Szerelem), színvonalas szórakoztató (Fejes: Jó estét nyár, jó estét szerelem) és ifjúsági mű (Szilágyi Andor: Leander és Lenszirom), valamint három saját adaptáció is (Jókai: A kőszívű ember fiai, A Csizmás kandúr és Isten veled, Monarchia címen a Švejk), melyek közül Gágyor Péter Hašek-„átirata” önálló drámaként is megállja a helyét. Megjelent tehát egy konzekvens dramaturgiai törekvés, melynek kialakítása elsősorban a pozsonyi főiskoláról a színházhoz kerülő Varga Emese nevéhez fűződik. Szinte fölbecsülhetetlen jelentőségűek a társulatban végbemenő változások: Komáromba szerződnek vagy itt „vendégeskednek” a főiskolát elvégző, illetve még főiskolás fiatalok, sőt – mint azt föntebb már említettem – a kassai Thália Színház legjobbjaiból is sokan ide szerződtek, vagy „szabadúszóként” elsősorban itt játszottak. Kiss Péntek igazgatóságának második évada meghozza a „nagy áttörést” is. Tóth Miklós izgalmas, újszerű, bár kétségeket is fölvető Csongor és Tünde-értelmezése még méltatlanul visszhangtalan maradt, de a főiskolás Czajlik József Amadeusa és Telihay Péter Tartuffe-rendezése már jelentős szakmai sikert aratott. A Tartuffe-nek a kitűnő előadás létrejöttén túl is hatalmas szerepe van a színház további fejlődésében: a találkozásuk Telihay Péter rendezővel, aki a következő évadtól a színház főrendezője lett.

A színház tevékenységét végre figyelemre méltatja a magyarországi és szlovákiai szakma is: 2001-ben részt vehetnek mindkét ország legjelentősebb színházi eseményén a Pécsi Országos Színházi Találkozón (Tartuffe) és a Divadelná Nitra nemzetközi fesztiválon (Amadeus). Bár a csúcspontok mellet az évadnak voltak mélypontjai is (A kölyök, Kismadár), s a következő évadban sem sikerült megismételni a 2000/2001-es sikereket, a 2002/2003-as évad igazolta, hogy a színház vezetése jó úton jár. Született két egészen kiváló (Sirály, Az imposztor), egy nagyon érdekes és az új utak, a stílus további keresése szempontjából szinte – legalábbis ma még – fölbecsülhetetlen értékű produkció (Szentivánéji álom), valamint a színház megkapta történetének legnagyobb szakmai elismerését – a Sirály előadása (az Amadeus után néhány évvel – szerk. megj.) elnyerte Kisvárdán a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiváljának Nagydíját.

 

 

Azt a tételt, mely szerint – Major Tamás könyvének címével szólva – „a színház nem szelíd intézmény”, sajnos igazolta, hogy a szakmai sikerek és elismerések, a kiváló produkciók születése nem elégséges a színház jó, zavartalan működéséhez. Az emberi viszonyok alakulása, a művészi koncepció elfogadtatása a társulat egészével vagy legalábbis túlnyomó többségével, az emberek közötti kommunikáció zavartalansága, a konfliktusok adekvát feloldása ugyanúgy hozzátartozik egy jó színház hosszú távú, zavartalan működéséhez, mint a művészi munka minősége. A társulaton belül kialakult feszültségek miatt, melyeket a vezetők képtelenek voltak „házon belül” megoldani, levezetni, kenyértörésre került sor. Az igazgatónak és a főrendezőnek távoznia kellett. Az igazgatói posztra kiírt pályázatot megnyerő Tóth Tibor azonban elkötelezetten tovább kívánt haladni a megkezdett úton: a társulaton belüli feszültségeket oldva együtt tartani a nagyszerű színészekből álló csapatot, következetesen folytatni az értékközpontú dramaturgiai és színházesztétikai munkát, szakmai kapcsolatot tartani a magyar és szlovák színház kiemelkedő művészeivel, művészi értékteremtésre fölhasználni a „két kultúrában létezést”. Ennek a törekvésnek legjelentősebb eredménye a színház hosszú távú együttműködése Martin Hubával, a szlovák színházi élet kiemelkedő művészével.

 

 

A már említett Spiró-mű (Az imposztor) után három évvel katartikus hatású előadást rendezett Dosztojevszkij Karamazov testvérek című regényének színpadi adaptációjából, majd két fontos Csehov-mű (A három nővér, Cseresznyéskert) színrevitelével méltó módon folytatta a Telihay Péter Sirályával megkezdett „hiánypótlást” (Anton Pavlovics művei addig fájó hiányának pótlását Komáromban – illetve mindkét színházunk színpadán). Bár Shakespeare III. Richárdjának színrevitele fölvetett néhány gondolati és esztétikai kérdést, ez a produkció bekerült a POSZT és a szlovákiai színházak seregszemléjének (Dotyky a spojenia) programjába is. Bulgakov darabjában (Álszentek összeesküvése) érdekes, összetett képet rajzolt művész(et) és hatalom viszonyáról színházilag, stilárisan érdekes eszközökkel. Külön tanulmányt érdemelne Huba (színész)pedagógia hatása a társulat fejlődésére. Kár, hogy két utolsó komáromi munkája kevésbé sikerült, a Rómeó és Júliában már a gondolati elsekélyesedés jelei mutatkoztak, Dosztojevszkij Félkegyelműjének színpadi adaptációja pedig a tartalmi üresség és a külsődleges színpadi effektusok tobzódásának szomorú példája.

 

 

Az időszak másik nagy pozitívuma a Vasmacska Stúdió működésének beindítása. Három fontos előadás is született itt (Koljada: Mese a halott cárkisasszonyról, rendező: Czajlik József, Fosse: Őszi álom és Keatley: Anyám azt mondta, hogy ne…, rendező: Lévay Adina), sajnos azonban a kezdeti lendület elveszett, és mára már híre-hamva nincs a stúdió-előadásoknak. Sajnos torzó maradt a másik lehetséges „szlovák vonal”: miután a szlovák színház egyik legeredetibb, legizgalmasabb alkotója, Rastislav Ballek megrendezte az utóbbi év(tized)ek egyik legfontosabb előadását (A hentessegéd), nem folytatódott vele az együttműködés.

Dramaturgialag a színház műsora nagyon változatos. Jelen vannak a legfontosabb klasszikusok (Szophoklész, Shakespeare, Gogol, Molière, Schiller, Csehov, Ibsen, Miller), magyar és külföldi kortárs szerzők (Spiró, Koljada, Székely János, Székely Csaba, Tasnádi István), méltatlanul keveset játszott szerzők és művek (Ghelderode, Bulgakov, Lorca, Hubay-Ránki-Vas: Egy szerelem három éjszakája), prózai művek és filmforgatókönyv színpadi adaptációja (Dosztojevszkij, Jókai, Mikszáth, Ballek Bereményi). Sajnos a változatosság keretében olyan művek is színpadra kerültek, amelyeknek szellemi és művészi színvonala méltatlan egy magát művészszínháznak tartó társulat dramaturgiájához (Made in Hungária, Whisky esővízzel). Ami a társulatépítést illeti: az addig is jó erőkből álló társulatot sikerült tovább erősíteni. Visszatért a színházhoz Skronka Tibor, a főiskolás fiatalok rendszeresen lehetőséget kaptak (Bárdos Judit, Tóth Krisztina, jelenleg Béhr Márton), vagy ide is szerződtek (Szabó Viktor, Tóth Károly – igaz ő közben már távozott is). Nem volt szerencséje a színháznak a művészeti vezetőkkel, akik hivatottak lettek volna kidolgozni a társulat művészi profilját. Verebes István komáromi ténykedése szinte nem is emlékeztetett kassai munkái színvonalára, illetve nyíregyházi koncepciózus színházvezetői munkájára, Lévay Adina ígéretes rendezései után nagyon kevés ideig volt a posztján, Méhes László „műfaja” pedig leginkább a zenés és könnye(d)ebb műfaj. A vendégrendezők közül Martin Hubán és Rastislav Balleken kívül fontos előadásokat rendezett pl. Bodolay Géza, Valló Péter, Görög László, Czajlik József, Keszég László, Hargitai Iván…

 

 

A Thália Színháznál említettem a színházi szakma figyelmét, melyből szerencsére jutott a komáromi társulatnak is. Több előadásukat is meghívták a szlovákiai színházak szemléjére (Antigoné, Karamazov testvérek, A hentessegéd, III. Richárd), a III. Richárdot pedig a POSZT-ra is. Ezen időszak fő problémájának a kiegyensúlyozatlanságot érzem. Kiemelkedő gondolati tartalmú és szakmai színvonalú előadások mellett születtek olyan minősíthetetlen produktumok is, melyeknek dramaturgiai tervbe és színpadra kerülése egy következetes, igényes színházvezetési koncepció esetén elképzelhetetlen lenne. A bemutatott művek és az előadások szakmai színvonalának szélsőséges ingadozásaihoz hasonlóan nagyon kiegyensúlyozatlan és szintén egy hosszú távú, átgondolt koncepció hiányát mutatja a vendégművészek kiválasztása is. A társulatban rejlő hatalmas művészi potenciál jobb kihasználásához feltétlenül szükséges lenne egy ilyen koncepció létrehozása, melynek szerves részét képezné a színház művészi és eszmei arculatának meghatározása, a stiláris és gondolati „fejlődésívek” fölvázolása és a társulat tagjainak személyére szabott, képességeiket a lehető legjobban kihasználó és fejlesztő „foglalkoztatási terv” kidolgozása.

Összefoglalásul elmondhatjuk, hogy jelen pillanatban mindkét színházunk kitűnő színészi erőkből áll, melyben óriási művészi potenciál rejlik. Mindkét társulatnak van elkötelezett, széles látókörű dramaturgja, kiterjedt „külső kapcsolatrendszere” jelentős rendezőkkel és vendégként rendszeresen fellépő színészekkel. Mindkét társulatnál ki kell emelni a gyermekközönség iránti elkötelezettséget. Rendszeresek a gyermekelőadások, melyek többnyire igényesek, tisztes szakmai színvonalúak. Mindkét helyen megvan tehát a lehetősége a magas művészi színvonalú színházi munkának, mindkét színházunk tartósan ott lehet a szlovákiai és magyar színházi élet élvonalában is.