dunszt.sk

kultmag

Bolgár punk? Ez most komoly…?

Nem szép dolog, de ez van: Bulgáriáról eddig soha nem a rockkultúra jutott eszembe. Most aztán kapaszkodhatok, hogy kiderüljön, mit vesztettem…

Az mondjuk nem meglepő, hogy a hatvanas években a bolgár ifjúságot is megszállta a Beatles-mánia. A legnépszerűbb bolgár Beatlesnek Bundaratsite volt a neve, és a két Milev testvér, Dimitur és Ivan alapította 1963-ban. A basszeres-énekes Kiril Maricskov konyhájában próbáltak, és roppant menők voltak a szófiai klubokban, főleg miután ’67-ben új felállásban Shturtsite néven nyomták tovább. Maricskovot amúgy afféle bolgár rock-guruként tartja számon az irodalom, akinek a szólóitól egyenesen extázisba esett a publikum.

Ugyancsak hősnek tekinthető a plovdivi Ilija Karajanev is, akinek gimnáziumi osztálya ’67-ben éppen a Rolling Stones koncertje előtt rándult ki Belgrádba. Ilijának több se kellett, illetve éppen hogy több kellett: jegyet szerzett és ott ragadt Belgrádban. A koncert pedig olyan hatással volt rá, hogy miután hazatért, rögtön zenekart alapított, és hamarosan ő lett a legnépszerűbb gitáros. „A kis Rolling Stone”-nak nevezték, és kivívta a menő Lili Ivanova énekesnő kíséretének a jogát.

Csak hát „az imperializmus fellazító politikája” elleni küzdelembe mindez nehezen fért bele. A kommunista pártot vezető Todor Zsivkov pedig maximálisan azonosult a kremli doktrínákkal, és a ’66-os pártkongresszuson hadat üzent a „nemzeti nihilizmust” erjesztő nyugati kultúrának. Megjegyzem, nem volt könnyű dolga. A bolgár táncdalénekesek ugyanis egyáltalán nem izgatták a fiatalokat, és továbbra is a nyugati (vagy jugó és görög) rádiókból tájékozódtak. De még ennél is kínosabb volt, hogy miközben a turizmustól jelentős bevételt várt a kormány, a lezüllesztett tengerparti diszkók kínálata az Arany Orfeusz fesztiválra hajazott.

Ezek az ellenérvek azonban labdába se rúgtak amellett, hogy Todor Zsivkov gyermekei maguk is kedvelték a rockzenét. Így miután 1975-ben Zsivkov (harminchárom éves) lánya, Ljudmila került a párt kulturális bizottságának az élére, kezdetét vette a nagy könnyűzenei lazulás. Hirtelen nyugati zenekarok tűntek fel a koncerttermekben, a Balkanton kiadó nyugati lemezeket jelentetett meg, és a rádiókból dőlni kezdtek a nyugati slágerek. Ugyanakkor tovább fokozódott a Shturtsite népszerűsége is – a Beatles mellett fejet hajtva a Deep Purple előtt. Csak hát, sajnos, Ljudmila ’81-ben halálos autóbalesetet szenvedett, a Kremlben pedig bekeményített Jurij Andropov: újabb összehangolt támadást indítva a nyugati befolyások ellen. Ekkor tiltották be a Signal együttest és az énekes Vasil Naidenovot, a Shirtsite pedig arra kérte rajongóit, hogy fel ne álljanak ülőhelyeikről, különben le kell menniük a színpadról. Még szerencse, hogy már nem volt sok hátra – az Andropovot követő – Mihail Gorbacsov világot rengető politikai (és kulturális) nyitásáig, a glasznosztyig.

 

 

1987-re oszladozni kezdtek a sötét fellegek. Az ifjúsági lapok – mint a Narodna mladezh vagy a Studentska tribuna – komoly terjedelmet biztosítottak a rocknak, ’87 májusában megrendezték az első rockfesztivált, és a Balkanton is kettes fokozatba kapcsolt. 1989-ben BG Rock címmel ötlemezes sorozatba fogott, egy-egy oldalt biztosítva az új hullámos, a punk és a heavy metal együttesek számára.  Az első korongon a Kontrol és a Nova Generacia, a másodikon az Era és a Konkurent, a harmadikon Milena Slavova és a Rivju (melyben ugyancsak Milena énekelt), a negyediken a Klasz és az Atlasz, az ötödiken az Orion és a Subdibula osztozott. Hogy hányan maradtak le róla, az más kérdés, de valami végre megindult – amúgy a már említett Kiril Maricskov sorozatterve alapján.

A Kontrol 1988-ban kezdte Szófiában, ma is aktív, és amíg Nyikolaj Jordanov énekelt a bandában, a bolgár punk éllovasai közé tartozott. Első két albuma: a Bumm és a Lele kako kötelező olvasmány, a Balkán jellegzetes színeivel és minden vadságával. A Nova Generacia 1987-ben indult, és a fülbemászó új hullám jegyében boldogult a zenekarvezető Dimiter Voev haláláig. A bolgár Nina Hagennek tartott Milena Slavova 1991-ben Ha! Ha! címmel állt elő a legjobb albumával, amin az Era kísérte. Ez ugyancsak több mint kordokumentum, érdemes utánanézni. A Klas 1986-tól a kilencvenes évek közepéig tolta Szófiában, és három sikeres albumot vett fel az új hullám és a szintipop határán (Goszpozsa Emilia, Szlusaj szilno és Kino). Ugyanabban az időben és stílben működött az Atlas is, mely a Kukla című albumával vitte a legtöbbre, a Doll című slágerét alig lehetett levakarni a szirupos listákról.

De inkább maradjunk a Kontrolnál…

 

 

Persze a bolgár underground radikálisabb együttesei számára fel sem merülhetett hivatalos megjelenés. Pedig a Novi Cvetia a legelsők között kezdte 1978-ban. Mégpedig a szerb határhoz közeli Kjustendilben, ahol jól bejöttek a jugó rádiók, s így a jugó bandák épp olyan masszív hatással voltak rá, mint a nyugatiak. 2004-ben Radiacija 1979–1995 címmel kijött egy válogatás a demóikból, azt nem illik elmulasztani.

Ahogy a Kokosha Glava Punk, Anarchy, Nihilism 1989–95 című gyűjteményét sem. Nálam ez a társaság a nyerő: a bolgár hardcore. Brutális, gyors és vitriolos, no fucking kompromisszum. Ők a török határ menti Kurdzialiban álltak össze, egy Petko Dimitrov nevű énekes-testépítő-jogászhallgató vezetésével, aki body building bemutatókkal dobta fel koncertjeiket. És ez a Kill Kill Police volt az egyik emblematikus nótájuk:

 

 

De játszott még a DDT, a Taran, az U.Z.Z.U. és az Abort is – szóval lássuk be: más szemmel kell Bulgáriára tekinteni… De legalábbis: más füllel.

 

 

Még akkor is, ha az 1990-es rendszerváltozással beütő krach – a gazdasági krízis és nyomában a szélsőjobbos garázdálkodás – egy időre padlóra küldte a punkot (is). A Balkanton is bezárt. A levegő elfogyott. Ami maradt, az a heroin.

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket