Az elveszett távirányító

A Long time no see! című színpadi alkotás olyan, mint az egészséges állatorvosi ló: a kortárstáncnak nevezett műfaj összes viruló tünete megfigyelhető rajta. A kifordított hasonlat azért is illik ide, mert az előadás – és maguk az előadók is – láthatóan majd’ kicsattannak az egészségtől.

Persze ez nem azt jelenti, hogy problémamentes az életük… És itt rögtön megállhatunk egy szóra. Az első tünet ugyanis, mely általában is jellemzi a kortárstáncot, a különleges, ultra személyesség. Az előadás valóban az alkotó-előadókról, Simkó Beatrixról és Jenna Jalonenről szól, legalábbis nem kitalált alakot formálnak meg benne, hanem magukat adják, mutatják meg (szelfivilágban élünk). Nyilván élnek a művészi ábrázolás tömörítő, fokozó, túlzó eszközeivel, de fő céljuk önmaguk nyilvános és látványos regisztrálása a jelenben – hitelesen, őszintén, kendőzetlenül. Ha mindeközben megmutatkoznak, feltárulnak egyéb releváns társadalmi-politikai, közösségi jelenségek is, mindez csak azért történik meg, mert ők maguk is szembetalálkoztak velük. A kortárstáncos a világból csakis azt viszi fel a játéktérre, amit a maga személyiségén átengedett. Ady Endre jó száz éve még csak az elbocsátott szeretőre tartotta igaznak, hogy „Általam vagy, mert meg én láttalak / S régen nem vagy, mert már régen nem látlak” – vele szemben a kortárstánccal önkifejező művész az egész világgal van így. Így – az ego szűrőjén át – mégiscsak a teljes, aktuális világ lesz a művészi ábrázolás tárgya, ráadásul ebből a világból (az ego tökéletesen szabad, magától értetődő önkénye révén) bármi kieprészhető és jelentésessé tehető.

 

Dömölky Dániel imázsfotója
Simkó Beatrix és Jenna Jalonen

 

A kortárstánc egészséges tünete az is, hogy nemcsak tartalmilag nyúlhat bármerre, hanem formailag-műfajilag is megengedhet magának mindent. A kortárstáncban nem a tánc a fontos. Hogy a mozdulatsorozatok tánccá szerveződnek-e, vagy – direkt elkerülve minden táncra utaló jelleget – csak időnként, provizórikusan és hétköznapian jelennek meg, az kizárólag az alkotók irányultságától, aktuális vérmérsékletétől függ. A kortárstáncban nincsenek műfaji határok, és a legfontosabb szabály az, hogy nincs szabály. A Simkó–Jalonnen alkotópáros egyébként ezúttal (is) mozdulatgazdag opust alkotott, az elvont harci tánctól a finoman rusztikus sürgés-pörgésen, az expresszív földön fetrengésen át a groteszk diszkótánc-paródiáig sok és sokféle lendületes, megkomponált mozgás látható az előadásukban. Kell is a sokféleség, ha minden és bármi terítéken van, lehet.

Láthatunk vetítést, hallhatunk különböző korú és stílusú zenét, valamint elvont zörejeket, továbbá felvételről felhangzó mély értelmű szövegeket. Az előadók is hol némán mozognak-táncolnak, hol harsányan beszélnek (van úgy, hogy énekelnek is), és a hangulat egyik végletből csap a másikba, egyszer komoly drámai jelenetek tanúi vagyunk, máskor jól előkészített poénokat csap le verbálisan a két táncos, igen humorosan. Káoszról mégsem beszélhetünk, mert ezt az öntörvényű, hektikus burjánzást keretek között tartja: az ego. Pontosabban: két ego; a világunkban regisztrált két lény, akik önmagukon átszűrve elibénk tárják e világot. Ez a művészet nem egyszerűen tükröt tart elénk (ahogy még nem is olyan régen volt), hogy benne önmagunkra ismerjünk. Amit ebben a kirakatban látunk, az nem „mi” vagyunk, hanem kizárólag „ők”. Persze bennük magunkra ismerhetünk, ha van hasonlóság, de ha nincs, semmi közünk az egészhez. Senki nem kéri, hogy váljunk olyanná, mint ők, hogy értsünk egyet velük…

 

Dömölky Dániel imázsfotója
Simkó Beatrix és Jenna Jalonen

 

Nos, hogy mi történik az előadáson? Két, paramétereiben eléggé különböző, Y-generációs hölgyről kiderül, hogy alapjában igen hasonlóak. Ahogy az ajánlóban is olvasható: „Beatrix Magyarországon született és Németországban él. Jenna Finnországban született és Belgiumban él. Egyikük barna, másikuk szőke. […] Az egyik őseit a törökök, a másikét a svédek uralták. Pálinkát és Koskenkorvát isznak. Majdnem testvérek, de mégse.” Ezt már én teszem hozzá: mindketten szépek. Ruhájuk, hajviseletük, sminkjük, egész megjelenésük igen esztétikus. Ez itt azért hangsúlyozandó, mert azt mutatja: a kortárstánc azt is megengedheti magának, hogy nőies nők szerepeljenek benne. A hölgyek már a nézők bevonulásakor akcióznak: pózokat tartanak, ritkán mozdulnak a fehér balettszőnyegen, amelyen – rajtuk kívül – lefordított majdnem félgömb, két felakasztott rusztikus ruhácska meg egy óriás-telefonfülke méretű, átlátszó falú szaunafülke található. Eleinte, mintegy felvezetőként, küzdelmes előzményeket jelelő elvont tánc kerekedik, amelyben egymásra utaltság és ellentétek is megjelennek. (Zárójelben: itt is működik egy fontos kortárstánc-ismérv, mely szerint a látottaknak nincs általános érvényű olvasatuk, tehát minden befogadó kedve, hangulata és egyéb prediszpozíciói alapján szabadon dekódolhat.)

A táncosok hamar megszólalnak, a finn Jenna finnül mesél a finnekről, a fordítást kivetítőn kellene látnunk, de a program lefagy. Ez persze meg van rendezve, Beatrix így veheti magára a tolmács szerepét, meglepően magabiztosan is fordít finnről magyarra. Egészen addig, míg Jenna kifakad: rosszul fordít, marhaságokat mond a finn mitológiáról. Mindezt magyarul mondja, mert kiválóan beszél magyarul is (a szakma ezt persze tudja, hiszen Jenna Jalonen Budapesten, a Magyar Táncművészeti Főiskolán tanult anno). Nyelvi és kulturális közösség és sokféleség, csetepaté, barátság, összetartozás, Európa – ez utóbbi entitás is ellentmondásaival, sztereotípiáival, felszínes fogyasztói szokásaival együtt jelenik meg. Mindezek elvezetnek a közös szaunázásig, mely közben a magyar lány pálinkát, a finn Koskenkorva vodkát iszik. Az egymásra tapadó, támaszkodó, egymást cipelő meztelen női testek később itt fonódnak össze látványában igen esztétikus, hangulatában finoman intim, egyszerre jelentéses és artisztikus mozdulatkettőssé.

 

Dömölky Dániel imázsfotója
Simkó Beatrix és Jenna Jalonen

 

Gyakori tünete kortárstánc-előadásoknak, hogy bennük az alkotó-előadók nemcsak önmagukra, hanem a művészetekre, a saját művészetükhöz fűződő viszonyukra is reflektálnak. A sokféle szövegfoszlány között elhangzik az alábbi bonmot: a művészet játékautó, amelynek elveszett a távirányítója. A művészetben nem is kell távirányítás. Pláne, ha Simkó Beatrix és Jenna Jalonen világai és igazságai jól megférnek együtt a pályán.

 

Simkó Beatrix – Jenna Jalonen: Long time no see!

Koncepció, koreográfia, előadók: Simkó Beatrix, Jenna Jalonen.

Sound design: Gryllus Ábris.

Szöveg: Vinnai András.

Díszlet, fotográfia, videó: Dömölky Dániel.

Jelmez: Kasza Emese – Mei Kawa.

Fény: Dömölky Dániel, Balázs Krisztián.

Produkciós menedzsment: Kovács Andrea / Let It Be! Art Agency.

Külön köszönet: Király Ernő, Szmolka Zoltán, Benyák András, Pusztaházi Péter, Pető József, Simet Jessica, Gyabronka József, Makay Anna, Takács Katalin, Karcis Gábor.

 

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2018. április 20.

Közel három évtizedig táncoltam, próbát vezettem, koreografáltam a budapesti operaházban. Lassan két évtizede szerkesztek (www.tanckritika.hu, www.kutszelistilus.hu) és írok: leginkább színházról és táncról, néha szépprózát és színdarabot.

Kutszegi Csaba

Közel három évtizedig táncoltam, próbát vezettem, koreografáltam a budapesti operaházban. Lassan két évtizede szerkesztek (www.tanckritika.hu, www.kutszelistilus.hu) és írok: leginkább színházról és táncról, néha szépprózát és színdarabot.