„Magam is ilyen távolabbi ismerősömmé váltam”

Beszélgetés Nyerges Gábor Ádám költővel a 89. Ünnepi Könyvhétre megjelenő Berendezkedés című verseskötete kapcsán.

 

Ha a Petrence Sándor álnéven írt Fagyott pacsirta című kiadványt is idevesszük – és most direkt nem térek ki a prózai munkásságodra –, ez már az ötödik versesköteted. Akárhogy is nézzük, cirka nyolc év alatt öt könyvet megjelentetni igen szép teljesítmény. Emellett szerkesztesz, folyóiratot vezetsz, kritikát írsz. Hogy bírod az „iramot”?

Jól, de egyre lassabban. Most például már jó fél éve nem írtam verset, és egy darabig nem is tervezek. Viszont sok párhuzamos projekten dolgoztam az elmúlt években, egy ideje már nem csak kincstári szellemeskedésből, hanem őszintén is azt mondom, hogy egyikkel pihenem ki a másikat. Tavaly nyáron fejeztem be a hat és fél éven át írt, Mire ez a nap véget ér című regényem, bízom benne, hogy jövőre napvilágot láthat. Van a fiókban egy ujjgyaknak szánt, de „komolyra fordult” kisregény és egy félkész novelláskötet terve, de jól megvagyok ezek realizálása nélkül, lényegében a tavalyi év második fele óta egyre inkább lemorzsolódnak a műfajok, és szinte egyedül a disszertációm marad. Most, hogy a megírás-befejezés utolsó szakaszába léptem, már nem is tudom, nem is akarom megengedni magamnak, hogy (akár csak pihenésképp) bármi máson is dolgozzak párhuzamosan. Arról nem is szólva, hogy a kezdeti viszketegségek után lecsillapodva jót is tesz, ha lehiggad kicsit az ember. Persze nagyon jóleső dolog néha hirtelen felindulásból írni, de mostanra, hogy lassan tíz éve vagyok a pályán, megtanultam értékelni az aktívabb alkotói periódusok közti szüneteket is. Ilyenkor valójában nem lusta az ember, nem is tompa, buta vagy ihlettelen, hanem az írástevékenység egyik legfontosabb, mondjuk úgy: nulladik fázisa zajlik, amikor még csak gyűlik belül csomó teljesen nyers, feldolgozatlan impulzus, anélkül, hogy észrevennénk. Sok szerző megijed ettől, holott ez valójában egy teljesen természetes, sőt szükséges folyamat. Ahogy számomra többlaki szerzőként, aki verset, prózát, kritikát és tanulmányt is ír (a szerkesztésről most nem is beszélve), ugyanolyan természetes, hogy egyik szövegfajtába kicsit belefásulva előveszek egy másikat. De ez, illetve ezek nyilván alkati kérdések is.

 

 Andócs Andrea fotója

 

A Berendezkedést olvasva az volt az érzésem, hogy a versekben rendre nagyobb távlatok nyílnak meg, mint mondjuk a korábbi, Az elfelejtett ünnep című versesköteted szövegeiben. Elmondom, hogy mire gondolok. Verseidnek fontos szervezőeleme, mondjuk úgy, habarcsa, az önmonitorozás, a hétköznapok mikrorezdüléseinek konzekvens szemrevételezése, de mintha a legújabb írásokban behoznál egy másik, „magasabb” nézőpontot vagy perspektívát, kiszélesítve ezzel a versek fókuszát, és ami felé nyitsz, leginkább talán a – család, gyerek, autó – hármasával megragadható. Ennek pusztán életrajzi oka van, triviálisan leegyszerűsítve: a „költő mindjárt betölti a harmincat, és ennek apropóján elgondolkodik a jövőjéről”, vagy tudatosan akartál belépni valamilyen szöveghagyományba, megidézni egy-egy kortársad hangját? Kemény Istvánét mondjuk? Mondok is egy konkrét példát. Az Ez egy kávéház című versed és Kemény Dél című verse közt például elég nyilvánvaló a párhuzam, már csak az intonáció okán is.

Nagyon nehéz erre válaszolni. Amit tényszerűen kijelenthetek, hogy a költő tényleg vészesen közeledik a bűvös (?) harminc felé. És azt is, hogy ennek nyilvánvalóan köze van ahhoz, amit fent körülírtál. Amiben szerintem a legnagyobbat változott a költészetem az indulásom óta (és ez ennél a kötetnél kiváltképp tetten érhető), az az, hogy mintha higgadna az intonáció. Szinte teljesen kikoptak azok a rapszodikus és mindig nagyon erős intenzitással fölzubogó árnyalatok, amik a korábbi köteteimben még megvoltak – illetve Az elfelejtett ünnepben lényegében már csak egy ilyen maradt, az a számomra mostanra kicsit már modorosnak, pózszerűnek tetsző tragikus melankólia. A Berendezkedésben, úgy érzem, sokkal több a kevert minőség, és, ha szabad egy pillanatig áttévednem egy másik terület metaforikájára, mintha inkább pasztellszínekkel dolgozna a kötet, semmi sem rikít olyan erősen már, mint korábban. A nézőponttal is (legalábbis számomra) valami érdekes történt. Az első három kötetemben az én mindig nagyon reflektíven-játékosan jött létre valamiféle alakváltozatomból. Sosem írtam úgynevezett alanyi költészetet (utálom ezt a definíciót, mert egy költészet nem lehet nem alanyi, nincs szerzőfüggetlen líra, akkor sem, ha a legextrémebb távolító gesztusokat használja valaki, annak is köze van egy alany tudatához, egyéniségéhez, kreatív akaratához – vagy minden költészet alanyi, vagy nincs egyetlen igazán alanyi költészet sem, ez a szókapcsolat tehát számomra nem jelent semmit), vagy életrajzi lírát, hívhatjuk bárminek, de a verseim megszólalásmódja mindig törekedett valami (mai fejjel visszaolvasva sokszor már bántóan, taszító módon tolakodónak tűnő) személyesszerű, magánjellegű megszólalás beszédhelyzetét létrehozni. Ezekben a látszólag „kitárulkozó” versekben azonban, fonák módon épp a közvetlenkedő megszólalásmód miatt kicsit szemérmes maradtam mindig, ahogy megpróbáltam nem hagyni átcsúszni a szövegeimet azon a nagyon vékony határmezsgyén, ami után már a tipikusan dilettáns énlíra és a végtelen önmitizálás jön. Az új kötetemben egy sokkal heterogénebb eredetű lírai hangkevercs állt össze. Nézőpontként is, tapasztalatként is felhasználtam csomó mindent, amit magam körül láttam. Ebben a kötetben benne vannak a barátaim, a családom, az egykori szerelmem vagy az egykori párom épp úgy, mint félig-meddig átfikcionalizált karakterek és apró történetfoszlányok (hívhatnám ezeket – mint a Fejlemények, a Kérésre sem, az emlegetett Ez egy kávéház vagy például A síkból kiemelkedne, feltöltődne címűt – esettanulmányoknak is) és különböző távolabbi ismerőseim is. És ebben a nagy olvasztótégelyben, amiben különböző látott, hallott, tapasztalt hangok, vonások és élethelyzetek jöttek össze a kötethez, azt hiszem, magam is ilyen távolabbi ismerősömmé váltam – mint poétikai alapanyag. Így aztán, mikor rólam van szó, azt hiszem, jóval felszabadultabban, szemérmetlenül kerülök bele a kötethabarcsba, mert tudom (sejtem-érzem), hogy valami elég egységes masszából gyúródott ez a kötet, amiből végre nem áll ki idegen testként valami ormótlan, harsány személyesség.

 

 

Mindezt persze a böcsületesen pszichologizáló olvasó úgy magyarázná, hogy: ja, öregszik. És nyilván az úgynevezett felnőtt élet kapuján fél lábbal átlépve valahol természetes is, hogy a magán- és közéleti felelősségnek bizonyos témái és aspektusai belépjenek az ember költészetébe. Nem azt akarom mondani, hogy elkerülhetetlen lett volna, de nem fejtettem ki nagy ellenállást, hiszen pszichésen-érzelmileg érdekel ez a szituáció: a (mindig?) felkészületlen késő húszasok, kora harmincasok berendezkedése a saját és a többesszámú életükre, legyen ez utóbbi család vagy munkahely, vagy nemzet. Sok minden szétcincálható van ebben (és cincálni, pszichés mikrorezdülésekkel szöszölgetni szeretek talán a legjobban), az önzésen, a türelmen, a szolidaritáson, társas magányon keresztül a felelősség egyszerre dermesztő és mámoros érzetén át sok minden. Lemondásokkal és beletörődésekkel, apró győzelmekkel és talán nagyobb vereségekkel-kudarcokkal és a boldog pillanatok közben is rengeteg szorongással. És, azt hiszem, mindebbe beszivárgott az a speciális valami is, amit a kétezer-tízes évek Magyarországának hívunk (jobb elnevezés híján).

„Ez itt a pillanatnyi helyzet. Ezek / a folyamatok. Leírhatók” – írja az általad idézett, remek versében Kemény, és hát, azt hiszem, nem véletlen, hogy elkezdett kicsit az ő (korábbi) lírájához is közelíteni (azért elég távolról és kis lépésekben) a költészetem. Engem is valami ilyesmi érdekel. Illetve mindezekben, amiket két hosszú bekezdésben is kerülgettem korábban, azt hiszem, még az úgynevezett magán- és úgynevezett közéletben is valahogy ezeknek a pillanatnyi helyzeteknek és folyamatoknak, ennek az állandó, bizonytalan és megszokhatatlan átmenetiségnek, a még-nem és a már-nem valami köztesének a megszilárdulása és megszokása foglalkoztatott rettentően ebben a kötetben (és fog is még, azt hiszem, a későbbiekben is). Egyszerre volt telepátiaszerűen furcsa, mégis kellemes meglepetés, mikor leesett, hogy a párhuzamos pályán, ugyanez alatt az idő alatt Fehér Renátót valami nagyon hasonló időtapasztalat foglalkoztatta, és egyszerre jutottunk – részben – ugyanazzal pepecselve (nyilván habitusunkból meg sok egyébből fakadó különbségek miatt) nagyon másképp, de sok szempontból talán hasonló dolgokra is.

Csak hogy a kérdés lényegi részére is válaszoljak: nem járt a fejemben a Kemény-vers az Ez egy kávéház írásakor, talán még látensen sem, de most, újraolvasva tényleg letagadhatatlannak tűnik az épp letagadott hatás.

 

 

Verseidben Kemény Istvánon kívül Nádasdy Ádám vagy Szép Ernő költészetét vélem felfedezni. A Gondolhatta volna című versed például, nagyon szépen idézi meg Szép Ernő lírájának legszebb pillanatait. Az, ahogy a felhők képzetével „játszol”, egy jó értelemben vett emelkedettséget/lebegést ad a szövegnek. Persze ez a játék nem mentes az iróniától, mégsem bántóan, gunyorosan idézi meg a költő szellemét. Ugyanakkor a Berendezkedésben elsőszámú mestered, Orbán Ottó jelenlétét kevésbé érzem számottevőnek. Mintha a korábbi köteteidben sokkal direktebb módon reflektálnál a munkásságára. Jól gondolom?        

És ha már Orbán Ottónál tartunk, szerinted egy fiatal költő hogyan tudja függetleníteni magát az általa választott „nagy irodalmi példakép” gyakran bénító, mintsem inspiráló hatása alól? Hogyan tudja elkerülni, hogy ne mondjuk egy Orbán Ottó 2.0 életművet termeljen ki magából? Továbbá, szerinted milyen buktatói vannak az efféle „apagyilkosságnak”? Ezt azért kérdezem, mert a te esetedben talán még nehezebb a dolog, ugyanis, ha jól tudom, Orbán Ottó költészetével foglalkozol a doktori disszertációdban.

Igen. Részletesebben: ez nyilván nem véletlen. Orbán Ottó afféle akaratlan bábája volt a költővé válásomnak; a folyamat, ahogy kamaszverseket író dilettánsból zsengéket író kezdővé kezdtem alakulni, lényegében az ő lírájának köszönhető. Az a rapszodikus többszólamúság, vagy talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy többnézőpontúság, ami szinte minden versét mozgatja, elevenen tartja, s még sokadszorra újraverselt tárgyait-témáit is friss lendülettel tölti meg, olyan empátiát és téteket, valamint nem kevésbé: olyan állandó, kényszeres önvizsgálati jelleget ad a költészetének, ami egyszerűen nem engedi sem dagályossá, sem kisléptékűvé válni. Emberibbre fordítva mindezt: úgy viccel, hogy közben mit sem veszítenek az elmondottak tragikusságukból, de úgy tragikus, hogy sosem válik hiteltelenül patetikussá, giccsessé a végeredmény.

Én ezt kezdőnél is kezdőbb versfaragóként nagyon megirigyeltem, ahogy azt is, hogy milyen magabiztos, érett, mégsem rutinízű vagy unásig ismételt hang szól a verseiben. És az ember, amit lát és ami megtetszik neki, ha még nincs meg a megfelelő rutinja, szakmai, mondjuk így: bölcsessége azon a téren, hogy mit és hogyan érdemes kezdeni egy-egy erős hatással, azt lényegében egy az egyben átereszti magán, és a végeredmény, függetlenül attól, hogy mennyire lesz jó vagy rossz, valahogy kicsit idegen lesz végül. Én is így járhattam, azt hiszem. Az első két kötetem jó pár verse szenvedte meg ezt a tanulófolyamatot. Miközben persze örültem neki, hogy már az első kötetem után olyan típusú elismeréseket kaptam elég sűrűn, hogy a lírám nagyon „karakteres”, „markáns” vagy felismerhető, maradéktalanul mégsem tudtam örülni, de nem egészen értettem még, miért nem. Ennél kevés jobb pozíció akad egy fiatal költő számára; a sámliról odaülhet a nagyokhoz az ebédlőasztalhoz, és mindjárt azzal fogadják, hogy ő valami kész, felismerhető képződmény – milyen jó, nem? Aztán szép lassan megértettem, hogy ami nekem igazán fontos az ő lírájában, és magamban is felfedeztem (emberileg-költőileg, ha értelmes egyáltalán egy ilyen szétválasztás), az ez a soknézőpontúság, az, hogy minden történetnek és tapasztalatnak millió lehetséges olvasata és érzelmi kifutása van – s ezek egyszerre jelennek meg. Én azonban ezzel a fontos tudással, vagy inkább belátással együtt sok hozzám – akkor és úgy – nem illő külsőséget is eltanultam (azt hiszem, ahogy Orbánnak, nekem is van néminemű hajlamom a kaméleonságra), minek következtében rengeteg modoros, ma már kifejezetten nevetségesen komolykodó és koravén verset írtam. Egy öregebb, érettebb ember hangján próbáltam szólni (anélkül, hogy igazán észrevettem volna), miközben még jócskán mutáltam, s nagyjából olyan groteszkké vált az a lírai én, amit sok korai versem kirajzol, mint az egyszeri óvodás kislány, ha felpróbálja az anyja ruháit, és megpróbálja kisminkelni magát. Nagyon keveset értettem még a finomságokhoz, árnyaláshoz, megvoltak, remélem, a képességeim, bízom benne, hogy az első kötetem mutathatott némi tehetséget (sok-sok éve nem merem újraolvasni), de ha mutatott is, bizonyosan a legnyersebb, legprimitívebb formában.

A Számvetésforgó című második verseskötetem volt valójában a látens első kötetem, lényegében egy hirtelen sok mindent megtanuló, a mesterségében már valamivel járatosabb kezdő vizsgamunkájának tekintem, és minden gyermekbetegsége ellenére nagyon szeretem is, mert abban már valamivel több látszik abból, amire épp képes voltam. Süt belőle a nézzétek, ezt is tudom, azt is tudom! szertelensége, és bár manapság pont nem az ilyen pályakezdések a divatosak, én az ilyen kócos, sokszínű és sokféle pályaindításokat szerettem mindig is. Azért is hatja át keresztül-kasul és íródik bele ilyen vastagon az Orbán-élmény abba a kötetbe, mert éreztem, hogy kezdenem kell valamit ezzel az eleinte felszabadítónak, később már inkább fullasztónak tűnő, elementáris hatással. Nyilván sokféle lehetőségem lett volna, én a csúcsra járatást választottam: addig írtam ki és át és újra magamból és magamban Orbán Ottó örökségét, amíg egyszer csak, azt hiszem, ezek az elcsent és jól(-rosszul) megtanult, ellesett külsőségek hirtelen „útra váltak belőlem”.

Az elfelejtett ünnep egyszínű letargiája, sótlan mélabúja is talán még ezt kompenzálja, a hamissága is innen jön, át kellett csapnom egy másik végletbe. Ez a hullámzás csillapodott le, azt hiszem, 2014 elejére, akkor írtam az első olyan verseket, amik már a mostani kötet anyagát nyitották meg. Ilyen értelemben érzem a Berendezkedést az első arányosabb, költői értelemben felnőttebb kötetemnek, mostanra sikerült talán minden véglettől függetlenül, ténylegesen túllennem az Orbán Ottó-problémán. Továbbra is nagy erővel hatnak rám a versei, amelyekben a mai napig újabb és újabb apró finomságokat, mesteri és ellesni vágyott húzásokat fedezek föl. A nagy különbség a hatás engedésében, szabályozásában és hasznosításában van. Ezen a téren most már sokkal rutinosabb és tudatosabb vagyok, ennek az eredménye okozhatja talán Orbán ihletésének „hiányát” az újabb verseimben, nem a hatás fakulása vagy elmúlása.

 

Andócs Andrea fotója

 

Említettük korábban a „nagyobb távlatokat”, a verseid fókuszának kiszélesedését. Miszerint a Berendezkedésben egy késő húszas, kora harmincas generáció nemzedéki narratíváját akarod megszólaltatni, e korcsoport sajátos problémáira fókuszálva (szerelmi sikertelenség, otthontalanság, jövőtlenség stb.), olyanformán, hogy a versbeszélő a költeményekben rigorózusan a saját szürke, eseménytelen és néha bizony félelmetesen kilátástalan hétköznapjait lajstromozza. Ám ezek a szövegek nem csak egzisztenciális súlyukat tekintve grandiózusabbak a korábbi verseidnél, hanem sokszor terjedelmesebbek is. A teljesség igénye nélkül felsorolok pár példát: Gondolhatta volna, Régi idők rajzfilmjei, Abban a házban, vagy idetartozik a kötet címadó verse, a Berendezkedés is. Mi ennek az oka? Tartalom és forma ilyen szorosan összetartozik?

Összekapcsolódik, persze, amennyiben egyik nincs a másik nélkül. De itt talán nem egészen erről van szó. Nálam nagyjából úgy határolódnak el egy-egy kötet anyagai, hogy egyszerűn megérzem egy ponton, hogy valami (nyelvileg, talán) kifuladt bennem. Valami, ahogy a méltán népszerű giccsdal is mondja: „most múlik pontosan”. Egy-egy kötetnyi (időszaknyi) versanyag mindig valamiféle afáziából születik: a kifejezésképtelenség, nyelvkeresés, találás, alakulás és végül a nyelvvesztés élményéből. Kicsit olyan ez – biztos te is játszottál ilyet gyerekkorodban, a legtöbben kipróbáljuk ezt –, mint amikor egy-egy szót mániásan addig ismételgetünk, amíg már idegenül, de, ami fontosabb: jelentéstelenül hangzik, értelmetlenné válik. Ilyenkor lényegében elveszítjük azt a szót, megszűnik a számunkra. Valami ilyen történik nálam (és nyilván még sokaknál – emlékszem egy évekkel ezelőtti interjúra, ahol Schein Gábor is hasonló élményről számol be).

És aztán, mikor már éledezik valami, sokáig még nem tudom, mi felé tartok, olyan sajátosan félabsztrakt, nehezen leírható, ködös elképzeléseim szoktak lenni arról, hogy miféle verseket vágynék írni – és rendre teljesen másfelé alakul aztán majdnem minden versanyag. Egy ponton aztán elkezdek félig-meddig intuitíve ráérezni valamire, és minél jobban megértem, vagy inkább megismerem, amin épp dolgozom, annál otthonosabbá válok az épp aktuális (lírai) nyelvi környezetemben, amíg el nem apad ennek a hajtóereje. Mindezt csak azért mondom, mert amikor elkezdtem megírni a Berendezkedés első verseit (a legelső, aminél már én is éreztem, hogy valami új készülődik, a Tárgytalan című be is került a kötetbe – mit ad isten, azt hiszem, az egészre nézvést pont nem túl reprezentatív darabként), még természetesen nem sejtettem, hogy ez egy ilyen körülményes beszédű kötet lesz. Sőt, miközben (ez egy szép oximoron lesz) tudat alatt nyilván tudatosult bennem, hogy mifélét csinálok, olyan istenigazából csak a kötet lezárása felé tudtam megfogalmazni magamnak, hogy mi ez a fura, helyenként darabos, szándékoltan ügyetlenkedve retorizált, sokszor megtorpanó, nagyon sokat ismétlő, de közben folyton módosuló beszéd. Gyorstüzelésű ítészek, előre le merem fogadni, arra jutnak majd, hogy ez pusztán locsogás. Talán igazuk is van, én mégis többnek érzem ennél: beszédpróbának-kísérletnek. És ez a mániás ismétlődés, a képek vagy egy-egy kifejezés leszakadása és újra előkerülése más-más pontokon, ez a szabálytalan le- és felépüléses mozgás, ami (azt hiszem) ebben a kötetben a jelentésekkel történik, ugyanúgy sajátossága sok rövidebb versnek is. És nyilván a hosszabb, nagyobb lélegzetű kompozíciókban szabadul el csak igazán. Ha jól sikerült, amin éveken keresztül farigcsáltam, miközben sokszor frusztráló és fárasztó ez a beszéd, talán még sincs benne felesleges szó. Meglátjuk.

 

 

Tudható rólad, hogy prózaíróként legalább olyan aktív vagy, mint költőként. Sorra jelennek meg regényrészleteid a legrangosabb folyóiratokban. A Berendezkedés kötetben vannak olyan témák, amelyek megjelennek, vagy valamilyen formában visszaköszönnek prózamunkáidban? Vannak-e olyan témáid, amiket mindkét műfajban megírtál már? És szerinted mitől függ, hogy egy adott téma versben vagy prózában szólaljon meg? Te hogyan szoktál eljárni?

Utólag biztos kimutathatók bizonyos egyezések vagy egybecsengések, de nekem még nem tűnt fel ilyen jellegű párhuzamosság. „Globálisan” annyi nyilván elmondható, hogy engem úgy általában az a kémiai reakciókra emlékeztető kísérlet érdekel mindig, hogy két vagy több ember egy adott szituációban hogyan reagál egymásra. Boldogult gimnáziumi biológiatanárom (nagy tudású, fantasztikus tanáregyéniség volt), egyszer azt mondta: az ember már a legalapvetőbb életfolyamataival is irritálja a környezetét; udvariasnak lenni pusztán annyit jelent, hogy igyekszünk ezt az irritációt, amennyire lehet, minimalizálni. De persze minden irritáció reagens is egyben, két vagy több nem élő entitás bármilyen helyzetben millió és egy (legtöbbször fel sem ismert, a tudatunkig el sem jutó) módon hat egymásra, befolyásolja egymás létezését. Ez persze nagy közhely, de nem tudtam jobban megoldani a kettős feladványt. Azt sem, hogy megragadjam, mi az, aminek a tanulmányozása olyannyira letaglóz és rendre irányítja a művészi közelítésem bármilyen „téma” esetében. Egyben idáig kellett tágítanom az általánosítást, hogy közös pontot találjak a prózámban és a lírámban.

 

 

Azt pedig meg sem kísérlem felfejteni – de azért persze igen, csak nyilván már csak a közelség okán is eleve pontatlanul –, hogy mi dönti el bennem, hogy végül is miből lesz vers, miből próza. Márpedig a kettő nálam szinte teljesen átjárhatatlan, szerintem még nem volt, és úgy érzem, nem is lesz az egyik műnemből a másikba átkerülő, újrahasznosított ötletem. Az bizonyosan nagy különbség, hogy jó verset lehet írni úgy (is), hogy az ember csak egy nézőpontra (jellemzően, de nem mindig: a sajátjára) koncentrál, de jó prózát, azt hiszem, nem. Utóbbinak elengedhetetlen feltétele az empátia, az előbbihez néha elég lehet akár csak valami nagyfokú érzékenység is.

De ez még mindig nem megfelelő válasz, elvégre az utóbbi verseimben én is épp ezen az egyirányúságon, az állandó én, én, én! nézőpontúságon próbáltam túllépni. Talán még annyi lehet a különbség, hogy míg egy versnek lehet „története”, a fókuszban nálam mindig egy-egy szituáció és annak a (már emlegetett) érzelmi-pszichés rádiusza, a reakciók és azok hatása áll. Prózában ugyanez nálam többnyire egy-egy jelenethez elég csak (nem véletlenül volt az első kisregényem igazából látens novellafüzér – jelenetről jelenetre működött csak, melyek azonban folyton széttartottak, nem teljesen fonódtak össze valami nagyobb egésszé). Amikor prózát írok, valamivel „szélesvásznúbban” játszhatok talán ezekkel a reakció- és hatásláncolatokkal, olyankor pedig már fontossá válik „a történet”, mint nagyobb egység, amiben ezek a kisebbek még külön is összeérnek. Nem véletlen talán, hogy az imént leírt metódushoz nagyon hasonlóan működő és manapság (még mindig) oly divatos koncept-verseskötetek nekem (kevés kivétellel) kifejezetten nem tetszenek, s nem is akarnék, és nagy eséllyel nem is tudnék ilyet írni. Az ilyesféle ihletek nálam eleve prózai kompozíciókat hívnak elő. De ez lehet mezei vaskalaposság is. Őszintén nem tudom.

 

Végezetül kíváncsi lennék arra, hogy min dolgozol most? Mi a következő projekted?      

Hogy némiképp nyeglén a Berendezkedésből idézzek: „Most van életemben először, hogy / tényleg nem maradt semmilyen kész tervem”.

A tervezett Orbán Ottó-monográfiám előfázisának is szánt disszertációm munkálatai mellett ez, persze, nem is csoda. De az is igaz, hogy ha mocorog valami az emberben, akármennyi munka mellett is kierőszakolódik, papírra erőlteti magát, akkor is, ha az időzítés épp nem alkalmas. Most, úgy látszik, nem mocorog semmi. Említettem már a jövőre megjelentetni szándékozott regényemet, ami rengeteget kivett belőlem, elvégre (ha változó intenzitással is) az eddigi életem több mint egyötödében egyfolytában benne éltem. Van még az említett kisregény, amit 2016 második felében, fél év alatt, hirtelen felindulásból írtam, lényegében már eleve a fióknak, de ha egyszer mutatkozik rá némi érdeklődés, publikálom majd, erőltetni viszont nem akarom. Az utóbbi hónapokban az összes írástevékenységem kimerült pár rövid prózában, amik nagyon egyfajta élménykör körül forognak, még egy elég feszes kötetkompozíció is tisztán felsejlik belőlük, érdekel is a dolog, élveztem is írni – aztán mégis egyik napról a másikra leálltam vele. Hiszem, hogy az ilyen elapadások nem véletlenek, most tehát még nem áll készen ez a dolog a továbbíródásra. Ha viszont egyszer újra mocorogni kezd, lesz honnan folytatnom. Addig meg tartson csak a már szintén emlegetett, fontos belső fázis: bizonyára ezekben a hónapokban (években?) is nyitva a szemem, látok, érzek, tapasztalok rengeteg mindent; gyűlik tehát valamilyen anyag, az meg úgyis mindig csak utólag derül ki, hogy voltaképp mihez is.

 

Fotók: Andócs Andrea

 

(1987, Cegléd)
Költő, kritikus. Jelenleg az Írók Boltja programszervezője. Írásai többek között megjelentek a Tiszatáj, az Új Forrás, a PRAE, a Zempléni Múzsa, a Palócföld, az Apokrif, a KULTer.hu és az Art7.hu hasábjain.

Halmi Tibor

(1987, Cegléd) Költő, kritikus. Jelenleg az Írók Boltja programszervezője. Írásai többek között megjelentek a Tiszatáj, az Új Forrás, a PRAE, a Zempléni Múzsa, a Palócföld, az Apokrif, a KULTer.hu és az Art7.hu hasábjain.