Mese és valóság

A mese a legősibb epikai műfajok közé sorolható, mégis az elméleti szempontú megközelítése több vitát váltott ki az irodalomtörténészek körében, s így egy elfogadható definíciója sem született. A mese fogalmát, formai jegyeit érintő különböző meghatározások bizonyos esetekben kiegészítik, máskor viszont kioltják egymást. Ám egyik megközelítés sem rosszabb a másiknál, csupán más módszereket kínálnak fel – legyen szó akár Propp[1] formalista meseelméletéről vagy Boldizsár Ildikó[2] meseterápiás megközelítéséről. Ha elismerjük, hogy ezek a megállapítások részben fedik egymást, megőrizhetjük a mese sokszínűségét.[3] N. Tóth Anikó szerint a mese műfaja azzal, hogy szabad átjárást biztosít a képzelet és a valóság között, lehetővé teszi azt, hogy a befogadó előtt láthatóvá váljon a harmónia, a béke, a tündérvilág, melynek fényében élesebbek lesznek a valós világ kontúrjai, pontosabbak a felismerések.[4]

Jelen írásommal két határon túli kortárs magyar írónő, a kárpátaljai Berniczky Éva és a felvidéki Kovács Magda különös mesevilágára hívnám fel a figyelmet, akiknek szövegei – épp a képzelet és valóság átjárhatósága miatt – nem egy meghatározható korosztály számára íródtak, hanem kortól függetlenül bárki az olvasójuk lehet. Értelmezésükben a mese nem a leereszkedés műfaja, hanem a világ különös magyarázataként is szolgál. Mindkét írónő fő műfaja a novella, de a mese éppoly közel áll hozzájuk, hiszen mindketten több mesekönyvvel és -gyűjteménnyel is rendelkeznek.

 

„…fantáziadús gyereknek születtem” – Kovács Magda mesés világa

Kovács Magda a hatvanas évek közepétől publikál,[5] de a szlovákiai magyar próza színterén a Fekete Szél című antológiában (1972) való szereplésével vált igazán ismertté. Indulása feltűnést keltett, mivel addig nem művelt szemléletmódot és formai-tartalmi megújulást hozott magával. Novellisztikájában keverednek az irreális és groteszk elemek, stílusa élénk, szinte burjánzó képszerűség jellemzi.[6] A hetvenes évektől fokozatosan egyre kevesebbet hallatott magáról, megjelenő írásait pedig főként mesék alkották.

Az Istók Kata vére című önéletrajzi ihletésű novellájában így fogalmazott: „fantáziadús gyereknek születtem egy fantáziadús családban. Nem hiszem, hogy élt a földön egyetlen olyan családtagom, aki ne tudott volna pillanatok alatt óriási kompozíciós készséggel összehozni és előadni egy szájtátásra ingerlő jó kis történetet”[7]. N. Tóth Anikó szerencsés embernek tartja az írónőt, hiszen szülőföldjén, Gömörországban mesés kincseket örökölt: képzeletet és valóságot egymásba játszató emberhistóriákat, hátborzongató hiedelmeket, balladás balsejtelmeket, boszorkányos, sárkányos babonákat, csupa rejtelem tündértörténeteket. S velük és általuk egy különös, ritka képességet is: meghallja a természet titkos beszédét.[8] De nem csupán a mesélés képességét, hanem a felelősségét is örökölte, amelyet meseköteteiben gondosan ki is fejt, A csodagombócban, A kiskígyóban, a Titokzatos tücsökzenében és a Topolya úr csodálatos átváltozásában. Addigi meséinek a gyűjteménye, a Nagyapóka hintója 2008-ban jelent, s ez a kötet a mese, a csoda, a fantasztikum és a valóság iránti érzékének a bizonyítékaként is említhető.

Hőseit a természet, az állatok világából választja ki, de az életünket körülvevő tárgyak megszemélyesítése sem áll távol történeteitől (karácsonyfadísz, gesztenyebaba stb.), ahogyan a manók és egyéb tündérlények is rendszeres szereplői. Gyakran merít népmesei hagyományokból (a tündérmese elemei is gyakran bekerülnek szövegeibe), műveinek pedig egyik nagy erénye, hogy kerüli a moralizálást és az erőltetett didaktikát, annak ellenére is, hogy legtöbb meséje erkölcsi példázatot is tartalmaz. Antropomorfizált növények, állatok, tárgyak, égitestek szerepelnek a meséiben (A tököcske, a kis egér meg a… című mese tökéletes példa erre, hiszen szerepet kap benne az ember, az oroszlán, a farkas, a kutya, a macska, az egér, a tököcske és a felhő is), s gyakran főszerepet is kapnak (ilyen mese a Csodagombóc, amiben egy szilvás gombóc hőssé válását kísérheti nyomon az olvasó, vagy A pisze kis karácsonyfadísz története).

Különleges a szóképzése (handabandáztak) és a névadása is (Földigfülű, Hagörbe, Hol Van, Kék Hangon Kaparászó), a kortárs irodalmi mesékhez hasonlóan sokat merít a gyermeki nyelvhasználatból. Bár nézőpontja gyermeki, a világ, amelyet bemutat, sokszor fájdalmas, felnőtt meglátásokat közvetít, mint például A kiskígyó allegorikus mesében, ahol Szí, a kígyó, mikor felnőtté válik, megbánás nélkül eszi meg gyerekkori legjobb barátját, az Egérkét.

Novellaköteteiben is rendre felbukkannak a meséi. A gonosz asszony hagyatéka[9] kötetben szerepel az Én, a csillagbognár című mesenovella, érzékeltetve, hogy nem csupán gyerekeknek szánt írásról van szó. Ahogyan Szeberényi Zoltán is rámutat tanulmányában, mindkét említett elbeszélés hőse kiválasztott: a gonosz asszonyt az átokból, a magány bilincseiből feloldó kislány főhős csakúgy, mint a csillagbognár tündérmesei hősnője, aki édesapja mesterségét folytatva a Göncölszekér kerekeit tartja karban csodaerejű szerszámaival. Tehát egyik oldalon a tündérmesék káprázatos világa jelenik meg, a másik oldalon pedig a kiábrándító valóság.[10]

Minden bizonnyal nem tévednék nagyot, ha azt mondanám, hogy Kovács Magda mesehősei visszaköszönnek novelláiban, csak már nem gyerekként, hanem felnőttként térnek vissza, akiknek az otthon melege gyógyír minden szívfájdalmukra. Ezáltal a mese és valóság még inkább szétválaszthatatlanná válik.

 

 

„A felnőttek már csak ilyenek” – Berniczky Éva valós mesevilága

Berniczky Éva a kortárs kárpátaljai magyar irodalom egyik meghatározó alakja, a kilencvenes évek végétől publikál, főleg novellákat.[11] Pályája kezdetén meséi jelentek meg, ezen írásaival még nem igazán keltette fel az olvasók figyelmét, nem kiforrott művekről volt szó, mint Kovács Magdánál, viszont attitűdjében, írástechnikájában megelőlegezik későbbi műveit, hiszen a nyelvhez való viszonya, annak játékos felfogása, a zeneiség, a szójátékok már meséiben is állandó jegyekként jelennek meg. Az új meséi merőben eltérnek a régiektől, a család intimitása még mindig nagy szerepet játszik, de inkább szólnak a felnőttebb korosztálynak, mint a gyerekeknek. Írástechnikájában pedig egy tapasztalt írói hangot vélhet felfedezni az olvasó. Gondolok itt a Buborék című mesére, ami egy alkoholista történelemtanárról szól, vagy a Rettegett Kisdióra, ahol az édesapját elvesztett gyerek kihasználja nagyszülei jóhiszeműségét, de a mese végére lelkiismerete győzedelmeskedik.

A Berniczky-szövegek jellegzetességeit főként a metaforikus, lírába hajló nyelvezetben, az írás technikájában követhetjük nyomon, melynek segítségével a (női) identitás nyelvi megalkotottságára kérdez rá. Meséinek nyelvezete is igen lírikus, és korai meséiben a mindent felfedezni vágyó kislánnyal találkozhat az olvasó, azzal a kislánnyal, akiből önálló, gondolkodó felnőtt nő lehet. A mese műfaji hagyományainak abból a szempontból nem tesz eleget, hogy szövegeiben nem jelennek meg a boldogság, az útkeresés motívumai, nincsenek bennük negatív szereplők. Viszont a műmesékre oly jellemző gyermeki belső nézőpont kivetítése, a hozzá kapcsolódó reflexiók és érzelmek előtérbe helyezése, a helytörténeti vonatkozások, a nyelvi elemek gazdagsága, a realitás (önéletrajzi elemek) mind-mind megtalálhatóak a meséiben. Nála nincsenek nagy csodák, nincs varázslat, csak a világ, ami egy gyerek szemén keresztül lehet varázslatos.

Már volt róla szó, hogy a mese magába foglal egy racionális és egy irracionális világot, ahol a csoda megtörténése a szöveg alapmotivációja, s ez válik a világok (dimenziók) összekötőjévé, a mese organikus részévé. Lovász Andrea szerint épp ez a kettős világlátás képezi a mese metafizikai világképének alapját.[12] Berniczky korai meséinek alapját a valóság adja, hiszen családjáról, gyerekeiről/-nek szólnak, amelyekben a gyermeki elbeszélői horizont kerül előtérbe, mégis a napi tapasztalati világ a nem reális történésekkel keveredik. Van egy hétköznapi kerete, amely feltöltődik gyermeki költészeti elemekkel, így poétikai szempontból is a gyermeki befogadás köré épül. Az írói habitusának egyébkén is jellemzője a reális és az imaginárius folytonos összefonódása.

Az Égen járó Kismanó című mesegyűjteménye[13] hű marad a mese hagyományaihoz abban az értelemben, hogy egy empatikus elbeszélőt választ, egy kislány én-elbeszélőt, aki életének eseményeiről, hangulatairól tudósít, bemutatva iskolai világát és családját kilenc rövid történetben. Sajátos atmoszférájú történetek, nem is kerek mesék ezek, inkább pillanatfelvételek, hangulatok és asszociációk, a cselekmények helyét belső események, érzelmi állapotok töltik ki, talán ezért is mozognak valahol a líra és az epika határán. Nincs szó ezekben a mesékben hősiességről, sem mesebeli csodás lényekről, csupán antropomorfizált tárgyak, növények jelennek meg. Felbukkannak a civilizáció jellegzetes tárgyai, a nyelvi természetű humor, szójátékok, szokatlan hangzású szavak, különleges szóképzések – a gyermeknyelv fontos elemei ezek, hiszen a gyerek úgy tekint a világra, mintha minden elő lenne.

 

„Mikor titkos rejtekhelyről csent édességet majszoltunk a bátyámmal az asztal alatt, s nem dugtam orromat gyorsan a hűvös ablaküveghez, elmulasztottam – ami ritkán esik meg velem – valami igen fontosat: akkor festette, szinte bizonyos, kakaószínűre kutyánkat az Ősz a kertben, mert tudta jól a komisz Mester, mennyire szeretem a csokit.” (Égen járó Kismanó)

 

A Fejezetek az üvegházból című mesekönyvben[14] tizenkét családi hangulatú történetet tár elénk az írónő, melyek külön-külön nem állják meg a helyüket. A mesekönyv idilli hangvételében hasonlóságot mutat Kovács Magda Topolya úr átváltozása című meseregényével, viszont itt a történetek inkább játékosak, mint csodásak. A narrátor ez esetben már nem a kislány, hanem egy külső megfigyelő, illetve retorikai kerettel is rendelkezik, ami már jellemzőbb a hagyományos mesékre. A csoda meghökkentő jelenséggé, értelmezhetetlenné, életidegenné válik, és csupán a szereplők, illetve a gyerekek képesek ezt a világot értelmezni. Míg a népmesében a reális és az irreális tér egybeolvad, addig a meseregény racionális világában nincs helye a csodának, ezért az egy másik univerzumba száműzetik. A szereplők akkor válnak hősökké, amikor a csodát a maga természetességében tudják érzékelni.[15] Tehát a mese és a valóság különös találkozási pontjait fedezheti fel az olvasó.

 

Mint láthattuk, az írónők különböző generációt és kulturális közösséget képviselnek, mégis összeköti őket a mese iránti vonzódás, a női sorsábrázolás igénye és a metaforikus elbeszélésmód, amelyek főleg az elbeszéléseikben jutnak kifejezésre. Hamisíthatatlan írásmódjuk és gondolatviláguk különös meséket szül, nem mindennapi tájakra repítve olvasóikat, s míg Kovács Magda olykor a népmesei elemekből merít (gömöri népmesei hagyomány), addig Berniczky egy reálisabb világot mutat (Janikovszky Éva hagyományát követve).

 

 

Jegyzetek

[1] Vlagyimir Jakovlevics Propp: A mese morfológiája. Osiris, Budapest, 2005, 214.

[2] Boldizsár Ildikó: Meseterápia. Mesék a gyógyításban és a mindennapokban. Magvető, Budapest, 2013, 368.

[3] Lovász Andrea: A mesélő ember. In: Bálint Péter (szerk): Közelítések a meséhez. A mese értelmezhetőségei. Didakt Kiadó, Debrecen, 2003, 33.

[4] N. Tóth Anikó: Tündéri Titokzatos. Kovács Magda prózájáról. In Társadalomtudományi Szemle. 2008/2, 129.

[5] Eddig megjelent művei: Fekete szél. Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája (1972); Én, a csillagbognár (elbeszélések, 1978); A csodagombóc (mesék, 1981); A Kiskígyó (mesék, 1993); Titokzatos tücsökzene (mesekönyv, 1999); Topolya úr csodálatos átváltozása (mese, 2004); Nagyapóka hintója (mesegyűjtemény, 2008).

[6] Grendel Lajos: Kovács Magda. In Fónod Zoltán (főszerk.): A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–2004. Madách–Posonium, Pozsony, 2004, 213–214.

[7] Kovács Magda: Istók Kata vére. In Uő.: A gonosz asszony hagyatéka. Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2006, 17.

[8] N. Tóth Anikó: Lépd át a mesebirodalom fénykapuját! Kovács Magda meséihez. In Kovács Magda: Nagyapóka hintója. Madách–Posonium, Pozsony, 2008, 173.

[9] Kovács Magda: A gonosz asszony hagyatéka. Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2006, 173.

[10] Szeberényi Zoltán: Magyar irodalom Szlovákiában (1945–1999). Portréesszék II. AB-ART, 2001, 78.

[11] Eddig megjelent művei: Égen járó kismanó (mesegyűjtemény, 1996); Fejezetek az üvegházból (mesekönyv, 1999); A topáz illemtana (novelláskötet, társszerző: Balla D. Károly, 1999); Reggel madár, délben kötél (novelláskötet, társszerzők: Balla D. Károly, Füzesi Magda, 1999); A tojásárus hosszúnapja (novelláskötet, 2004); Méhe nélkül a bába (regény, 2007), Várkulcsa (novelláskötet, 2010). A mesék írásával nem hagyott fel, a mai napig jelennek meg meséi különböző online oldalakon.

[12] Lovász Andrea: Jelen idejű holnemvolt. Kronika Nova, Budapest, 2007, 12.

[13] Berniczky Éva: Égen járó Kismanó. Pánsíp – Ungbereg, Ungvár, 1996, 48.

[14] Berniczky Éva: Fejezetek az üvegházból. Hatodik Síp Alapítvány – Mandátum Kiadó, Budapest–Beregszász, 1999, 80.

[15] Petres Csizmadia Gabriella: Metalepszis a meseregényben. In Csehy Zoltán – Polgár Anikó (szerk.): Trópusok, facebook, költészet. Media Nova M, Dunaszerdahely, 2014, 176.