Csörgetett, Mylord?

A brit regényíró legújabb kötetének címe meglehetősen sziruposra sikeredett, és sovány vigasz, hogy angolul sem hangzik sokkal szebben (Mothering Sunday). Mindazonáltal az angoloknál az eredetileg vallási színezetű „Anyák napja” kissé más családi szokásokkal és hangsúlyokkal bír, mint nálunk, mivel ez a vasárnap a kékvérűeknél szolgáló cselédlányok számára jelentett szabadnapot, akik hazamehettek meglátogatni a szüleiket. Ennélfogva a „Mothering Sunday” csak közvetetten kapcsolódik az anyák ünnepéhez, közvetlen módon inkább a társadalom peremére szorított társadalmi csoport ideiglenes – és a „kifordított nap” értelmében: karneváli – szabadságára utal.

Graham Swift vékony regényének címe, mottója és nyitánya a szentimentális-romantikus lányregény ígéretét hordozza, ám mindezt nyomban megkérdőjelezi a könyv borítója, melyen Modigliani erotikus aktfestményének, a Kék párnán fekvő aktnak egy részlete látható (ha nem csalódom, az angol kiadás esetében is). Swift fondorlatos, ravasz szerző. Miközben az Anyák napi kimenő a júniusi reggelen dombokon vágtató telivér nosztalgikus és idilli meséjével kezdődik, az ereje teljében lévő csődör ló története valójában hangulatilag a regény szexuális konnotációit alapozza meg. A lányregény rózsaszín konvencióinak elvárásait pedig az elbeszélő a szerelmi együttlét indiszkrét, naturalista részletességű leírásával mozdítja ki, melyet „ragacsosan lógó szerszám” (11. o.), „vessző, golyók, pina” (12. o.) és a nő lába közül csöpögő „mag” (41. o.) mint alapkifejezések szerveznek meg. Swift végig fenntartja az olvasói elváráshorizont kijátszásának ezt a játékát, amit a történetmondás töredezettsége és az elbeszélhetőség folytonos reflektáltságának posztmodern tradíciója tetéz.

Mert hiszen az az ezerszer lerágott narratíva, mely szerint egy cselédlány egy arisztokrata származású fiú ölében keres titkos vasárnapi menedéket, hogy aztán az „úr” hidegen eldobja magától, könnyen belátható, önmagában meglehetősen vérszegény volna. Az Anyák napi kimenőben ez a történetséma abban aktualizálódik, hogy a két gyermeküket a háborúban elvesztő Niven házaspárnál Beechwoodban szolgáló cselédlány, Jane Fairchild (beszélő név) 1924. március 30-án vasárnap telefonhívást kap a szomszédos birtokra, az Upleigh-be való fiútól, az Emma Hobday-jel éppen esküvőre készülő Paul Sheringhamtől, hogy még egy utolsó pásztorórát töltsenek együtt. Amennyiben az orosz narratológus, Vlagyimir Propp szellemében a személyneveket lecseréljük, a térbeli és időbeli környezetet megváltoztatjuk, és azokat „funkcióknak” tekintjük, olyan dögunalmas történetet kapunk, hogy a „vótmá-méter” kattogva kiakad. Graham Swift könyvének erénye nem is ennek a narratív sémának egy sokadik változatban történő újramondásában áll, hanem az elbeszélés technikájában.

 

 

Az Anyák napi kimenő fragmentált narratológiai eljárást alkalmaz, olyan eltűnő, majd újból felszínre bukkanó belső utalásrendszerekkel, asszociációs hálóval és retorikai fogásokkal, ahol csak lassan, az olvasói figyelmet aktívan igénybe véve bontakozik ki az értelmezhetőség koherenciája és a lopott mámor újabb és újabb rétege. A kihagyásos szerkesztés, a későbbiekben kibomló allúziók Jane és az ifjú Sheringham titkos kapcsolatának egyfajta allegóriái lesznek, melyek a feszült várakozást a történet szintjéről az elbeszélés módjára helyezik át. Az időbeliség és a lineáris cselekményvezetés felbontása folytán csak lassan derül fény a szereplők közötti viszonyrendszerre, az elejtett célozgatások jelentőségére. Például csak a kötet 23. oldalán válik bizonyossá, hogy a meztelen Jane mellett fekvő férfi Paul Sheringham, így a szomszédos birtokos családjára tett utalások, a Fangandónak nevezett versenylótól kezdve az Emmával kötendő házasságig visszafelé is olvassák, értelmezik a regényt. Mindezt megfejeli, hogy sokáig párhuzamos szerkesztés is dominálja a regényt, amennyiben a Niven házaspár és Sheringhamék történetét a köztük oszcilláló Jane-nel együtt felváltva olvashatjuk. Az információadagolás töredezettségét példázza a telefonhívás többszörösen visszatérő motívuma, vagy az az ismétlődő, csak utóbb értelmet nyerő mondat, hogy Jane a kerékpár használatát kéri Mr. Niventől, „ha szabadna” (20. o.), amire a válasz csak a Milly nevű szakácsnőről szóló szakasz közbeékelése után érkezik („Persze, hogy szabad” – 22. o.), hogy aztán jóval később, más kontextusban még mindig ezen a témán pörögjünk („Nos, hát persze, hogy szabad, Jane” – 68. o.). Ezek a prózatechnikai megoldások kissé állóképszerűvé is teszik a narratívát, melynek folyama állandó ritmusú linearitás helyett tömbökben hömpölyög előre. Swift kirakós játékra hajazó elbeszélésmódja állandóan felfüggeszt, majd továbblendít. Ehhez hasonlóan a látszólag logikátlanul közbeszúrt epizódok, mint például az idős Jane-nel az 1990-es években készített interjúkra tett célzások jelentése is csak utóbb bomlik ki, kap értelmet. Végső soron ez a fragmentált, néhol ismétlődő vagy statikus, máshol cikkcakkokban haladó narrációs technika, az ismerős és ismeretlen elemeknek ez az egyensúlya biztosítja azt a feszültséget, amely az Anyák napi kimenőt izgalmassá teszi. Kár, és tényleg kár, hogy a szerző nem képes végig fenntartani ezt a technikát, és a könyv második fele egyre inkább lineárissá és ezzel együtt konvencionálisabbá válik.

A brit szerző regényének másik erénye, úgy vélem, az olvasói elvárás – részben már említett – szüntelen kijátszása. Miközben a könyvborító és a szexuális együttlét – szó szerinti értelemben vett – szaftos részletezése már-már a pornóregényeket, de legalábbis az erotikus elbeszéléseket idézi, utóbb, Jane belső monológjai keretében mindez az érzelmekről és az eltérő társadalmi pozíciókról való reflexiók kiindulópontjává válik. Így beszél aztán a regény egyszerre a testről és a lélekről. Az, hogy a szerző nem magában a történetben, hanem a történetmondás módjában keresi az izgalmat, a legvilágosabban talán abból világlik ki, ahogyan a Paul Sheringhamet ért baleset epizódját megfosztja a feszültségfokozás minden lehetőségétől. Amíg egy kalandregény nagy eséllyel kihasználná az olvasói várakozást, Swift elbeszélője Jane emlékezésével először megszakítja a narratív koherenciát, és ezzel együtt eliminálja is a balesetben rejlő izgalomforrást (84–87. o.), ezt követően pedig a befogadó elvárásait azzal cselezi ki, hogy a hangsúlyokat a baleset okairól Jane íróvá válásának folyamatára helyezi át (94. o.).

 

 

Egy regényírónő születésének narrációja és „az elbeszélés nehézségeinek” szüntelen reflexiója teszi Graham Swift művét posztmodern regénnyé. Amíg azonban a magyar posztmodern irodalom kanonizált szerzői a „szövegirodalom” érdekében (bármit is jelentsen ez) nagyrészt lemondtak a koherens történetről, addig a brit iskola, mint az Swiftnél vagy Julian Barnes műveinél megfigyelhető, a posztmodern reflektáltságot magába a történetbe építi bele. Innen válik érthetővé az Anyák napi kimenő kezdő sorainak mesei sablonnal való tudatos fikcionalizálása („Hol volt, hol nem volt, mielőtt még a fiúk meghaltak…”), valamint az a mód, ahogyan az elbeszélés egyértelmű jelzések hiányával bizonytalanítja el olvasóját, hogy vajon a narrátor vagy Jane történetmondását olvassuk-e a regényben. Így aztán maga a regény befogadható Jane társadalmi szinten, az „úr” és a „szolga” viszonyában értelmezhető szerepjátékaként, képzelőerejének munkájaként is. Különösen úgy, hogy a fikcióban is az írás a képzelgéssel és a megfigyeléssel válik azonossá, ahol „talán csak Jane Fairchild beechwoodi szobalány »írta« ezt a jelenetet. Emma Hobday azért mégsem egy könyv szereplője” (104. o.). A „Jane Fairchild” név referenciális olvasatának lehetőségei pedig további réteggel gazdagítják az értelmezések körét.

Dacára annak, hogy Graham Swift regénye még magyar fordításban sem éri el a százharminc oldalt, az utalások és asszociációk bonyolult hálója révén egy komplett nagyregény van elrejtve benne. Az angol vidéki birtok, az arisztokrácia és a cselédség közötti hierarchikus viszony, a szabályszegések társadalmi és feminista olvasataival pedig Jane Austentől Charlotte Brontë-n át Virginia Woolfig és a regényben megidézett Joseph Conradig (mi több a Csengetett, Mylord? című tévésorozatig)  az egész brit regényirodalom és ethosz visszhangzik benne.

 

 

Graham Swift: Anyák napi kimenő. Fordította: Merényi Ágnes. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017.

A Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar, irodalomelmélet és történelem szakon, 2017-ben ugyanitt szerzett PhD fokozatot az Irodalomtudományi Doktori Iskolában. Kutatási területei: újmédia, internetes művészet, cseh/szlovák film, közép-európai animációs film.

Gerencsér Péter

A Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar, irodalomelmélet és történelem szakon, 2017-ben ugyanitt szerzett PhD fokozatot az Irodalomtudományi Doktori Iskolában. Kutatási területei: újmédia, internetes művészet, cseh/szlovák film, közép-európai animációs film.