Kalligram 2018/5

A Kalligram májusi számát Hidas Judit regényrészletével ajánljuk.

 

Hidas Judit
Muzsikus a lakásomban

 

Az egész a törökökkel kezdődött. Meglepett, hogy ilyen sokan élnek Pesten. A kiadó lakásomra többen is jelentkeztek. Majdnem mindegyik egyetemre járt, fiúk és lányok vegyesen. Törték a magyart vagy angolul beszéltek. Először húzódoztam. Na, nem mintha gondom lenne a külföldiekkel, sőt, kifejezetten szeretem a sokszínűséget. Sokat jártam Londonban és Párizsban is, imádom azokat a negyedeket, ahol szinte nem is látni fehér embert. Állati egzotikus az egész. Csak valahogy itthon nincs ehhez hozzászokva az ember. Persze mi is ki voltunk akadva ettől az uszítástól, ami az utóbbi időben zajlott. Szörnyű, hogy hergelték a népeket. Na, de itt mégiscsak a saját lakásomról volt szó.

Nem beszélve arról, hogy zsidóként még óvatosabb az ember. Például biztos voltam benne, hogy a családom teljesen kiborulna, ha egy muszlim bérlőm lenne. Jó, tudom, nagyon gáz az egész, én sem értettem, mi ütött belém, mert nálam jobban senki sem utálja, ha valaki ez alapján ítélkezik. De akkor is ott motoszkáltak bennem ezek a kérdések.

Persze aztán figyelmeztettem magamat, hogy nem lehetek ilyen, nem tudnék a tükörbe nézni, ha ez befolyásolna. Meg hát, az igazat megvallva, az is zavart, hogy már üresen állt az albérlet egy hónapja. A semminél ez is jobb, győztem meg végül magam, és úgy döntöttem, az egyik töröknek megmutatom a lakásomat.

Péntek délután találkoztunk. A srácnak fehér bőre, fekete, divatosan hátrazselézett haja volt, márkás inget, tornacipőt viselt, szóval egész európainak tűnt. Jó, tudom, nem a külső számít, meg nem szabad ebből ítélni, de ez mégis megnyugtatott.

Körbevezettem a lakásban. Megnézte a nappalit, a hálót, az IKEA bútorokkal felszerelt kis konyhát, készített néhány fotót is. Azt mondta, tetszik neki a hely, ki is venné, és ha nem bánom, keresne egy albérlőtársat maga mellé.

– Miért is ne? – mondtam neki felbuzdulva azon, hogy úgy tűnt, legyőztem a félelmeim.

Másnap megkötöttük a foglalós szerződést.

Miután elköszöntünk egymástól, felhívtam az ingatlanos nagynénémet, hogy eldicsekedjem neki, a segítsége nélkül is milyen ügyes voltam.

– És ki a bérlő? – szegezte nekem a kérdést Vera néni.

Először nem tudtam, mit válaszoljak, mert az igazat megvallva a családunk tele van paranoiás zsidóval. Amikor megindultak a bevándorlók Európába, Vera néni is nagyon kiakadt, azt mondta, ez a végső jel, hogy alijáznunk kell az óhazába.

– Valaha mi is vándorok voltunk, és a Tóra is azt tanítja, hogy be kell fogadni az idegeneket – magyaráztam neki.

– Szarok rá, mit mond a Tóra, én ebben a kérdésben a miniszterelnökkel értek egyet! Nem szabad őket beengedni, ezek az emberek nemrég még izraeli polgárokat öltek, és már késő lesz lépni, ha a mi torkunkat vágják el.

– Nem lehet mindet egy kalap alá venni!

– Majd akkor legyél ilyen megértő, ha épp a te házadat robbantják fel – válaszolta erre annak idején, úgyhogy én nem is vitáztam többet vele.

Mindenesetre most igyekeztem kitérő választ adni.

– Külföldi – nyögtem ki.

– Nagyszerű, a legjobb egy jó nyugati bérlő! Azok igényesek, kulturáltak, és pénzük is van.

Nem válaszoltam semmit, és talán pont a hallgatásommal keltettem gyanút benne.

– Te jó ég, remélem, nem oroszoknak adtad ki a lakást!

– Nem, dehogy – hebegtem.

– Akkor?

– Tudod az úgy, volt… – kezdtem.

– Csak semmi mellébeszélés – figyelmeztetett.

– Egy nagyon helyes török fiú vette ki – hadartam el.

– Ajvé.

– De tényleg! Meg sem mondanád róla, teljesen úgy néz ki, mint egy európai – magyaráztam neki, és legszívesebben leköptem volna magam, hogy ilyet mondok, de hát tudtam, így lehet rá hatni.

– Sok jót ne várj! Meglátod, nemsokára itt lesz nála az egész pereputty – sopánkodott.

– Ne legyél már ilyen.

– Veled ellentétben én figyelem, mi zajlik a világban – jelentette ki.

– Tudom, hogy imádod a rémhíreket, meg eljársz minden holokauszt-megemlékezésre, ha éppen nem a lakásaiddal seftelsz.

– Valami örömre nekem is szükségem van – nevetett. – Egyébként meg hálás lehetnél, hogy bennem még igazi zsidó kereskedővér folyik. Ha én nem lennék, ki tartaná el a hozzád hasonló, csóró bölcsészeket?

– Vera néni, szeretlek, imádlak, és szerintem te vagy a legjobb a szakmában.

– Na, remélem is! – mondta, de aztán ismét komolyra fordította a szót. – Azért jól gondold át ezt az egészet, mert nem fogom tudni elsikálni helyetted, ha a bérlőid beeszik magukat a lakásodba.

– Ne legyél már ilyen! Te csak nyugodtan rettegj a náciktól, de engem ebből hagyj ki! – mondtam végül neki könnyedséget színlelve.

Elbúcsúztunk.

A török fiú két nappal később hívott, hogy talált albérlőtársat maga mellé. Megbeszéltünk egy újabb találkozót.

A kapuban vártam őket. Az új srác nem volt valami szimpatikus. Sötét volt a bőre, nagydarab volt, húsos testalkatú, a tekintete kissé bárgyú. Fekete bőrdzsekit és fekete nadrágot viselt. Hiába igyekeztem, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy úgy néz ki, mint azok az arabok, akik a pesti vasútállomásokon seftelnek.

Felmentünk a lépcsőn. Én elől, ők utánam. Néha hátrapillantottam, mert a gyomrom környékén furcsa szorítást éreztem. A szorongásom csak fokozódott, amikor kiderült, ez a melák srác nem is török, hanem azerbajdzsáni, ráadásul egymást sem igazán ismerik.

A fiú gyorsan körbenézett, de nem túl alaposan, mintha igazából nem is érdekelné, hova költözik.

És ekkor eszembe jutottak a nagynéném szavai. Mi van, ha ez tényleg így megy? Előreküldik a jóképűt, aki megágyaz az üzletnek, aztán kész helyzet elé állítják a tulajt.

A srác nemsokára közölte, a részéről rendben, akár már most is aláírja a szerződést.

– Sajnos én nem így készültem – hazudtam, és abban maradtunk, hogy másnap elhozom a papírokat.

Ahogy kitették a lábukat, azonnal tárcsáztam a nagynéném.

– Figyelj, gáz van – mondtam neki, majd elmeséltem, mi történt.

Nagyot sóhajtott, majd megadta a kegyelemdöfést.

– Tudod, hogy az itteni azeriak közül sokan droggal kereskednek?

– Ugye, most hülyéskedsz! – válaszoltam, miközben éreztem, hogy kóvályogni kezd a fejem. Elképzeltem, hogy fegyveres katonák, drogdílerek lepik el a kétszobás panellakásom, hogy a kisszobát nagydarab török anyák szállják meg, kezükben zokogó, taknyos csecsemőkkel, hogy ez a hely lesz az új budapesti elosztóközpont, én meg ott állok majd velük szemben egyedül nőként, és akkor már késő lesz, hiába akarom felbontani a szerződést, eszük ágában sem lesz elhagyni a lakásom. Egy darabig még fizetik majd a bérleti díjat, de aztán már fütyülnek arra is, lassan megszállják az egész házat, és több lakásba is beszivárognak.

– Mit csináljak? A foglalót már kifizették – kérdeztem tőle remegő hangon.

Egy darabig hallgatott.

– Fel kell bontani a szerződést. Nincs más választásod.

– Mégis hogyan?

– Hivatkozz a másik fiúra, és hogy nem tudtad, ő lesz a társa.

– És mit mondjak? Hogy nem adom ki a lakást egy azerinak?

– Édesem, nem kell mindenkit beengedni a lakásodba.

– Ez olyan ciki – hebegtem, de éreztem, elvek ide vagy oda, nem leszek erős, hiába nincs bajom a törökökkel, szeretem a kajájukat, szép a tengerpartjuk, a csencselést is meg tudom nekik bocsátani, bár én utálok alkudni, és tudom, ők robbantani sem szoktak annyit.

Letettem a telefont. A fejem hasogatott. Eszembe jutott egy régi eset, amely még húszévesen történt velem. Londonban éltem fél évet. Akkoriban nagyon szerettem az utcazenészeket, szerettem elvegyülni a csövesek között, leülni hozzájuk beszélgetni. Az egyik alkalommal, amikor egy ilyen társasággal épp a Trafalgar Square-en ücsörögtem, éreztem, hogy nagyon kell pisilnem. Egy nagy táska volt nálam, az ösztönöm azt súgta, vigyem magammal, nehogy ellopják a csövesek, de aztán magamra szóltam, hogy nem lehetek ilyen szemét és nem feltételezhetek róluk ilyesmit, így végül otthagytam náluk a holmimat. Mire visszaértem, nem volt ott senki, eltűntek a cuccommal együtt, soha többet nem láttam őket. Mi van, ha most is ez történik? Muszáj néha önzőnek lenni.

Tárcsáztam a török fiú számát, kértem, hogy találkozzunk.

– Van egy kis probléma – kezdtem feszengve, amikor leültünk a kávézóban.

A fiú most is komoly volt és méltóságteljes, a Szulejmán sorozat egyik tisztje jutott róla az eszembe, ami tudom, nevetséges, de tényleg ott láttam ilyen fehér bőrű, fekete hajú férfiakat, akik mindig olyan szigorúan néztek a nőkre.

– Ne haragudj, de ez az azeri fiú… Egyszerűen nem jön be nekem – nyögtem ki.

Hosszan hallgatott.

– Hívjak valaki mást? – kérdezte ridegen.

– Nem tudom.

– Mit szeretnél?

– Nagyon sajnálom, tudom, ez nem szép dolog, de fel akarom bontani a szerződést – hadartam el egy szuszra.

– Értem – bólintott.

– Nézd, nekem nincs semmi bajom veled, csak nem szeretnék balhét – vallottam be.

Rezzenéstelen arccal nézett rám.

– Balhét?

– Igen, én nem tudhatom, milyenek vagytok. Én csak szeretnék azután is nyugodtan aludni, hogy kiadtam a lakásom – nyögtem ki végül, és már nyúltam is a zsebembe a pénzért.

Lecsaptam elé az asztalra a papírossal együtt, amelyen az állt, elfogadja, hogy semmisnek nyilvánítjuk a szerződést.

A fiú nézte az arcomat, a tekintete égette a bőröm. Nem vitázott, nem akadékoskodott, nem kérte, hogy a pénz dupláját fizessem vissza, pedig járt volna neki. Szó nélkül aláírta a papírt, felmarkolta a foglalót, aztán felállt, és köszönés nélkül kiment a kávézóból.

Némán meredtem magam elé. Aztán egy jó félóra múlva tárcsáztam a nagynéném.

– Mit tehettem volna? – kérdeztem Vera nénit felmentésért könyörögve.

– Felejtsd el, nem kell a világ baját magadra venni!

Letettem a telefont. Kicsit megnyugodtam a szavaitól. Azt gondoltam, talán tényleg igaza van. Mit törődöm én másokkal? Önzőnek kell lenni, a saját érdekeimmel foglalkozni, ezt kéne végre megtanulni! De még napokkal később is láttam magam előtt a srác szigorú, pengevékony száját, vádló tekintetét.

 

*

 

Újra feladtam a hirdetést, de megfogadtam, ezúttal szóba sem állok külföldivel, maradok az ismert terepen, jöjjenek a szép magyar párok, velük eddig mindig elboldogultam. Voltak is érdeklődők, de végül egyiknek sem kellett, én pedig épp kezdtem kétségbeesni, hogy soha többet nem tudom a lakásom kiadni, amikor egy újabb érdeklődő bukkant fel.

Rögtön azzal kezdte, hogy az élettársa egy jó nevű cigányzenekar művészeti vezetője, ezt szeretné előre tisztázni. Nem lehet igaz, kaptam a fejemhez, először török, most meg cigány? De azzal nyugtattam magam, hogy talán nem véletlen az egész, talán a sors akarja így, hogy végre tegyek is valamit a békés együttélésért. A biztonság kedvéért azért lecsekkoltam a hapsit a neten, utána írtam a nőnek, hogy a részemről nincs akadálya az együttműködésnek.

Amikor kinyitottam nekik az ajtót, egy alacsony, szemüveges, dauerolt hajú, ötven körüli nő állt előttem. A külseje alapján hivatalnoknak tűnt, és mint kiderült, nem tévedtem, mert egy pesti önkormányzatnál dolgozott ingatlan referensként. Ő nem volt cigány, csak a mögötte álló nagydarab, kerek képű férfi, akinek a bőre sötétebbnek tűnt, mint az azeri fiúé. Dőlt belőle a parfümszag. A posztókabátját levette az előszobában, és gondosan felakasztotta. Makulátlan fehér, vasalt ing volt rajta, a kezében fényes bőr aktatáska.

– Ladányi Gáspár – mutatkozott be.

– Feuer Eszter – válaszoltam, és megszorítottam a kezét.

Körbejártak a lakásban, alaposan megnézték a fürdőt, a konyhát, a beépített szekrényeket, hoztak magukkal mérőszalagot is, aztán kimentek az erkélyre, szemügyre vették a fákat, a ház előtt lévő füves kis parkot, kinyitották az ablakokat, aztán megvizsgálták az ágymatracok rugózását.

– Érdekelne minket – fordult végül hozzám mosolyogva a nő. – Tetszik a környék, szép a kilátás, ráadásul a párom ide jár majd a közelbe dolgozni.

Hellyel kínáltam őket, hogy megbeszéljük a részleteket.

– Errefelé laktak eddig is? – érdeklődtem.

– Most költöznénk össze – mosolygott rám a nő, és megfogta a férfi kezét.

– Editkével két éve ismerjük egymást. Nekem öt éve halt meg a feleségem, a gyerekek már felnőttek, otthagyom nekik a saját lakásomat. Szeretnénk együtt új életet kezdeni.

Bólintottam.

– Kivennénk tehát az albérletet – nézett körbe a férfi –, nincs gond az árral sem, csak sok minden elég rossz állapotban van itt.

Mutatta a kopott padlószőnyeget, amelyet tényleg csak a kosz tartott össze, aztán szemügyre vette a falat, az ajtókat és az ablakokat is. Csupa olyasmit, amiről én is pontosan tudtam, fel kéne újítani.

– Igen, tisztában vagyok vele – bólintottam.

– És mit szólna ahhoz, ha mi kipucolnánk a lakást? Nem lenne gondja a festésre, a mázolásra, a parkettázásra, a költségeket meg levonnánk a bérleti díjból.

– Nem hangzik rosszul – mondtam neki rövid gondolkodás után.

Eredetileg nem akartam a lakást felújítani, bíztam benne, kiveszik ebben az állapotban is, de tetszett a lehetőség, hogy két legyet üthetek egy csapásra.

Másnap visszaszóltam, hogy a részemről rendben van a dolog. Nemsokára alá is írtuk a foglalós szerződést.

– Meglátod, micsoda otthont fogunk ide varázsolni – mondta Editke, és örömében átölelt.

– Egyszer majd szívesen látjuk vacsorára, Editke igazi házi tündér – mondta búcsúzóul Ladányi, miután átadtam a kulcsokat, és megbeszéltük, hogy a következő hét elején el is kezdik a festést.

Elégedetten indultam haza. Végre sínre került minden. Először ugyan bénáztam, de lám, most jó ügyet szolgálok, és még előnyös üzletet is kötöttem.

 

*

 

A következő nap megcsörrent a telefonom. Editke hívott. Gyanútlanul felvettem. Köszönés nélkül szólt bele a kagylóba.

– Te, én itt vagyok a lakásban, hogy alaposan körülnézzek, kinyitom a mosógépet, és egyszerűen nem hiszek a szememnek. A dob körül a gumi tiszta fekete, szerintem ezt a gépet azonnal le kell cserélni!

– Fogalmam sem volt, hogy így néz ki, de talán még lehet rajta segíteni – próbáltam nyugtatni.

– Az biztos, hogy én ezt nem fogom kisikálni! – jelentette ki.

Egy pillanatra elakadt a lélegzetem a stílusától.

– Ez eszembe se jutott. Én megcsinálom, úgyis megyek a lakásba a felesleges holmikért – magyarázkodtam, miután egy kicsit magamhoz tértem.

Leraktuk a telefont, de még egy darabig rossz érzések kerülgettek. Végül azzal nyugtatgattam magam, hogy biztos azért beszélt így, mert sok a dolga.

 

*

 

Hangos zenétől lüktettek a falak, amikor két nappal később benyitottam a lakásba. Az előszobában a padló nejlonnal volt letakarva, a polcok már a földön feküdtek, a nappaliban a szőnyeget por és festék borította, a bútorok középen álltak összetolva. Mindenhol káosz, az egész lakás egy csatatér.

A bámészkodásból arra ocsúdtam, hogy elém ugrik egy fehér vakondnadrágba öltözött, vidám fickó. Kreol színű volt a bőre, barna a szeme. Ez is cigány, állapítottam meg, csak úgy a rend kedvéért, nem mintha számítana.

– Üdv, te vagy a tulaj? – kérdezte rögtön tegeződve, ami persze fura volt, de nem akartam ezen fennakadni, mit is várhattam volna tőle, szegénynek biztos nem volt gyerekszobája, honnan tudhatná, egy ilyen helyzetben hogy kell a másikat megszólítani.

– Az lennék – válaszoltam foghegyről.

– Én meg Feri vagyok, a Gáspár szakija. Szerelek, javítok, mindent megcsinálok, amire megkér.

Futólag rámosolyogtam, de kerültem a tekintetét, mert hát tudjuk, hogy van ez, ha egyszer dumálni kezdenek, képtelenség őket leállítani.

Inkább gyorsan bementem a nappaliba, és elkezdtem dobozokba rakni a felesleges holmit. Furcsa érzésem támadt, miközben pakoltam, de kellett pár perc, míg rájöttem, mi az oka.

A zene, ami a magnóból szólt. Nem akartam elhinni. Nem cigányzene volt, hanem izraeli slágerek! Igen, igen, héberül gajdoltak az énekesek! Nem értettem, miért hallgatja egy cigány ezt a zenét.

– Szólj, ha segíthetek – mondta ekkor a hátam mögött.

– Jó, köszi – szúrtam oda anélkül, hogy felé fordultam volna, nem akartam vele órákon át trécselni. Volt elég dolgom, sok mindent kellett még elpakolnom, és kiderült, tényleg borzalmas állapotban van a mosógép. Vastag fekete réteg fedte a dob körüli gumit. Úgy tűnt, ha még azt is ki akarom takarítani, a következő pár órát a lakásban kell töltsem.

– Nem lesz semmi azt kivakarni – szólalt meg a fickó ismét a hátam mögött. – Próbáld meg citromsavval! Az mindenre jó, én mindig azt használom a takarításhoz.

Ez mindenbe bele fog okoskodni, jutott eszembe hirtelen, de egyelőre csak magamban dühöngtem, nem akartam szólni.

– Nálam profi cuccok vannak – válaszoltam inkább enyhe fölénnyel, és már locsoltam is a dobot a vegyszerekkel. Hadd ázzon, amíg pakolok.

– Te tudod – vonta meg a vállát, és visszament festeni.

A zenét még hangosabbra állította.

Tovább rakodtam a nappaliban, de közben egyre jobban idegesítettek a rádióból üvöltő héber slágerek. Ezeknek az izraelieknek semmi ízlésük sincs, állapítottam meg. Na, persze minden tiszteletem az övék, meg szeretem, imádom őket, tök jó, hogy tartják a frontot ott a Közel-Keleten, és hogy van egy hely, ahova menekülhetünk, ha valami baj történne, de azért lássuk be, gyökértelen egy nemzet, nincsenek olyan hagyományaik, mint nekünk itt Európában, és ez sajnos a kultúrájukon is meglátszik.

– Lejjebb tekerné a hangerőt? – kértem végül a hapsit.

Így is tett, de akkor meg locsogni kezdett. Azt mesélte, hogy ő bizony járt már Izraelben katonaként, harcolt az arabok ellen, egyébként meg úgy ragadtak rá az izraeli nők, mint a legyek.

– És ha ott ilyen jó volt, akkor miért jött vissza? – kérdeztem, bár azt nem értettem, hogy kerül egy cigány Izraelbe.

– Itthon várt az asszony, meg azt a nagy meleget se bírtam – válaszolta a festő. – De itt is van sok cimborám a hitközségnél, meg nagy haverom az izraeli nagykövet is – tette hozzá, miközben, mint egy óriási marionettfigura, odébb lépkedett a lába között lévő létrával.

Néztem a maszatos kezét, a megvastagodott körmeit, amelyek rágörbültek az ujjbegyére, olyanok voltak, mint egy állat karmai. A bőre száraz volt, cserzett, a homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. Ezek szerint ez itt egy munkás zsidó, aki egy cigánynak dolgozik? Ilyet se láttam még!

– És te mit csinálsz úgy egyébként? – kérdezte ekkor tőlem.

– Újságot írok – mondtam kurtán, majd kisiettem a fürdőbe.

Buzgón sikálni kezdtem a fekete réteget, de fél óra múlva sem lett sokkal jobb a helyzet. Kétségbeestem, hogy még este kilenckor is itt fogom suvickolni ezt a rohadt gépet.

Visszasompolyogtam a szobába.

– Mit mondott, hol is lehet kapni azt a savat? – kérdeztem félvállról, mintha az egész nem érdekelne.

– Elvileg mindenhol, szerintem nézd meg a sarki közértben – válaszolt segítőkészen.

Tényleg igaza volt. Tizenöt perc múlva már ott lapult a zsebemben a csodaszer. Istenem, de szemét vagyok, gondoltam magamban, folyton próbáltam lerázni, levegőnek néztem, pedig csak jót akart. Feloldottam a savat egy kis vízben, aztán lelocsoltam vele a gumit, és hagytam az egészet ázni.

Fél óra múlva újra megpróbáltam. És a szer működött! Nem mondom, hogy könnyen ment, de legalább volt remény, hogy nemsokára újra meglátom a gumi színét.

Elöntött a hála a fickó iránt, aki újra ott lebzselt a hátam mögött a fürdő bejáratánál.

– Köszönöm – fordultam felé, és igyekeztem mosolyt erőltetni az arcomra.

Elvigyorodott, majd táncolni kezdett az izraeli zenére. Verte a taktust a lábával, rázta a csípőjét, nyújtogatta a nyakát, amelyen a bőr olyan vékony volt, hogy féltem, mindjárt átszúrja az ádámcsutkája. Én is ismertem a dalt. Dúdolni kezdtem.

– Te ezt honnan…? – nézett rám csodálkozva.

Megvontam a vállam, sokatmondón rápillantottam. Összetalálkozott a tekintetünk, amiből tudta, hogy én is, ennyi elég volt, nem kellett ezt tovább ragozni, mert igaz, hogy ő egy kicsit proli, és ilyen zsidót még sosem láttam, de azért akárki akármit mond, ez mégiscsak számít, az ember innentől kezdve egy picit úgy tekint a másikra, mintha a testvére volna.

– Én is ismerem ám a nagykövetet, nemrég csináltam vele interjút – tettem hozzá a biztonság kedvéért, hogy érezze, testvériség ide vagy oda, nem akárkivel van dolga, s mindeközben megállás nélkül a penészes mosógépet sikáltam.

– Én már vacsorán is jártam nála – kontrázott a festő, de erre már nem válaszoltam.

Néhány óra múlva egész tisztességesen nézett ki a gép, persze még ráfért némi tisztítás. Úgy döntöttem, még egy alkalommal visszajövök. Egyébként sem tudtam az összes holmit elszállítani.

– Az jó is lesz – mondta a festő. – Editke nem könnyű eset, ő nem olyan, mint a Gáspár, majd meglátod, az a nő még a kákán is csomót keres.

Hallgattam, de azért eszembe jutott, hogy beszélt velem legutóbb Editke.

Este újra csörgött a telefonom. Láttam, hogy ismét Editke hív. Gondoltam, meg akarja köszönni, hogy ilyen szépen haladok, de úgy látszott, a tegnapi kifogásait már el is felejtette, mert most egészen más miatt jelentkezett.

Zavarták a cuccaim, amelyek még a lakásban voltak, holott hivatalosan még nem is volt a lakás az övék, bérleti díjat sem fizettek, mert abban állapodtunk meg, hogy a felújítás idejére nem kérek tőlük pénzt. Arról nem is beszélve, hogy amúgy is óriási volt a kupleráj a festés miatt.

– Semmi gond, majd bezacskózom, és kirakom az erkélyre – közölte velem, amikor elmondtam neki, hogy csak szombatom tudom elvinni a csomagot.

– Micsoda? – kérdeztem vissza.

– Hát, ott lesznek az erkélyen – erősítette meg még egyszer, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

– Ugye, csak viccelsz! – fortyantam fel.

Ez úgy látszik, hatott, mert végül abban maradtunk, hogy hétvégéig békén hagyja a holmimat.

Nehezen ment ki a fejemből a beszélgetés, bár igyekeztem fegyelmezni magamat, hogy nem szabad ilyen szigorúnak lenni, biztos ezek csak a kezdeti súrlódások, egyébként is, már aláírtuk a foglalós szerződést, és milyen szép dolog, hogy egy zsidónál egy cigány lakik, ráadásul még jól is járok, mert felújítják a pecóm.

Szombaton az első utam a lakásba vezetett. Elintéztem, amit kellett, a mosógépet is rendbe tettem.

Épp indultam volna, amikor észrevettem az előszobában egy nekem címzett levelet. Egy lista volt a borítékban Editkétől. Kérte, hogy vigyem el az ágymatracot és egy szekrénysort, holott korábban már megállapodtunk, hogy ezeket otthagyhatom a lakásban. Ehhez szállítót kellett rendelnem, ami ugyebár nem kevés pénz, és fogalmam sem volt, hol tudom majd ezeket a bútorokat tárolni. De aztán úgy döntöttem, nem fogok ebből ügyet csinálni, majd megoldom valahogy, hogy a kedvükre tegyek. Még levittem a kukához egy állólámpát, ami szintén nem kellett nekik, bár viszonylag új volt, de ezt sem tudtam hazavinni.

Végre elszabadultam. Most már tényleg nem lehet ok panaszra, gondoltam, és megjelent előttem egy tepsi gőzölgő meggyes sütemény képe, amellyel nemsokára a bérlőim fogadnak, talán már az első alkalommal, amikor meglátogatom őket.

Hétfő reggel otthon készülődtem, amikor megint csengett a telefonom. A kijelzőn Editke neve villogott. Görcsbe rándult a gyomrom. Először nem tudtam, felvegyem-e, de végül megnyomtam a zöld gombot.

– Csináltál valamit a zárral? – szólt bele ismét köszönés nélkül a telefonba. – A festő ott áll a lakás előtt, és nem tud bemenni!

– Dehogyis! – kiáltottam, de aztán eszembe jutott, hogy a legfelső zárhoz elfelejtettem kulcsot adni. Lehet, hogy véletlenül épp azt csuktam be szombaton?

– Azonnal indulok – hadartam, és fél óra múlva már ott is voltam.

A festő, mint egy bika, fújtatott az ajtó előtt.

– Mi ez az egész? – üvöltötte, amikor a felső zárat kinyitottam, és kiderült, valóban az történt, amire gondoltam.

Először szóhoz sem jutottam.

– Ehhez nincs jogod! Azonnal csináltass kulcsot a zárhoz! – mondta, és még folytatta volna, de ebben a pillanatban elpattant bennem valami.

– Na most már elég! – kiáltottam rá, és elkaptam a vakondnadrágja pántját. – Kifelé!

– Lassan a testtel, anyukám!

– A te anyukád! – mondtam, és a kijárat felé tuszkoltam.

– Most mit vagy úgy oda? Azt hiszed, csak mert ekkora kocsival jársz, neked mindent szabad? – ordította, de erre már nem válaszoltam.

Kilöktem az ajtón, és hiába dörömbölt, többet nem nyitottam ki.

– Rohadt burzsuj zsidó! – ordította.

– Bunkó proli zsidó! – üvöltöttem vissza, és belerúgtam belülről az ajtóba.

Azonnal tárcsáztam Editkét.

– Ami sok, az sok – kezdtem zihálva.

– Kedvesem, nyugodj meg, így nem tudok segíteni – mondta turbékoló hangon.

– Nekem te ne segíts! – förmedtem rá. – Elegem van, érted?

– Fogalmam sincs, miről beszélsz!

– Akkor este tisztázzuk az egészet!

– Rendben – mondta Editke kicsit megszeppenve.

 

*

 

Hétkor találkoztunk a szétvert lakásban. Legszívesebben sírva fakadtam volna, amikor felidéztem, hogy nézett ki ez a hely néhány nappal korábban. Most mindenütt festékes vödrök, ecsetek hevertek, a szőnyegpadló tiszta sár, a polcok a falnak támasztva.

Leszedtem a kanapéról a koszos nejlont, hellyel kínáltam őket anélkül, hogy rájuk pillantottam volna.

– Nézzék, bennem megvolt minden nyitottság, de úgy érzem, egy kicsit elfajultak a dolgok – kezdtem.

– Mégis mire gondol? – kérdezte Ladányi.

Soroltam a sérelmeimet: elsősorban azt, ahogy Editke beszélt velem, a mosógépet, a cuccaim száműzetésének tervét, a listát, amelyet a lakásban találtam, majd a végén a közjátékot a festővel.

– Editke csak jót akart, ő nagyon precíz asszony. Arról meg nem ő tehet, hogy a festő egy bunkó – próbált nyugtatni Ladányi.

Bólogattam, hogy értek én mindent, de ezt így akkor sem lehet.

– Mi csak ki akartuk a legtöbbet hozni a lakásból.

Nagy levegőt vettem.

– Szeretném, ha békében elválnánk egymástól.

– Ne csinálja, Eszterke.

– A festéket és a többi anyagot majd kifizetem.

Némán ültek a fotelben. A férfi feszülten meredt maga elé.

– Rendben, én nem fogok könyörögni senkinek. Keresztény ember vagyok, nem csinálok ebből ügyet – jelentette ki.

Az utolsó mondatra felkaptam a fejem.

– Ezt miért mondja? – kérdeztem.

– Micsodát?

– Hogy keresztény.

– Csak úgy – vonta meg a vállát anélkül, hogy rám nézett volna.

De én láttam rajta, hogy nem mond igazat! És akkor már pontosan tudtam, hogy annak a rohadt festőnek eljárt a szája.

– Miért célozgat a származásomra?

– Én nem is tudtam.

– Na, ne mondja!

– Félreérti!

– Nézze, én toleráns ember vagyok. De kikérem magamnak, hogy Ön itt zsidózzon!

– Mi az, hogy Ön? Talán zavarja, hogy cigány vagyok?

– Nem, dehogy!

– Tudtam, hogy ez van a háttérben! – fordult ekkor Gáspár Editkéhez, aki szomorúan bólogatott.

– Ezt épp maga mondja, aki azzal kérkedik, hogy keresztény?

– Ennek ahhoz semmi köze!

– Én is ezt mondom magának!

– Ezt másnak mesélje be!

– De hisz nem is magával volt bajom, hanem a színmagyar nőjével! – mutattam Editkére, de Ladányit ez sem érdekelte.

Ekkor hirtelen zajt hallottam az előszobából. Valaki matatott a zárnál, aztán kivágódott az ajtó.

– Nocsak, mi ez a hangzavar? – ütötte meg a fülem egy ismerős hang.

– Vera néni? – kérdeztem, amikor megjelent a nagynéném vörös szőrmebundában, frissen festett hajjal a nappali küszöbén.

– Asszonyom? – húzta ki magát Ladányi.

– Hogy kerülsz ide? – kérdeztem.

– Gondoltam, megnézem, mit művelsz ezzel a lakással. Valami gond van?

– Vera néni, igazad volt, nem kell a világ baját magunkra venni. Mostantól leszarom az integrációt, a tüntetéseket, inkább veled tartok a holokauszt-megemlékezésekre.

– De mi történt? – kérdezte.

– Mi holnap már itt sem vagyunk. Ne mondja senki, hogy nem lehetett a büdös cigánytól szabadulni! – hadarta Ladányi.

– Magának kisebbrendűségi komplexusa van! – kiáltottam fel.

– Maga meg smucig! – kocogtatta meg a fogát a férfi, és intett Editkének, hogy induljanak.

– Mondom, hogy antiszemita!

– Várjunk csak, várjunk csak! – szólalt meg ekkor Vera néni. – Tulajdonképpen min vitatkoznak?

– Nem győzöm a kéréseiket teljesíteni – válaszoltam.

– Én csak szerettem volna, hogy minden tökéletes legyen – magyarázkodott Editke.

– Nézzék – intett le mindenkit Vera néni. – Megmondom őszintén, én nem vagyok nagy híve a multikultinak. Jól mutat a plakátokon az a sok színes gyerek, de szerintem mindenkinek jobb, ha a saját fajtájával érintkezik. Viszont úgy érzem, itt valami félreértés történt.

– Baromság – vágta rá Ladányi.

– Editke, miért nem tud ezzel a lánnyal normálisan beszélni?

– Én csak nem akartam, hogy azt higgye, velünk mindent megtehet.

– De hát én… – akartam mondani, ám Vera néni nem engedte.

– Eszterkém, mi lenne, ha buzogna benned egy kis életösztön és nem csak az elméletek irányítanák az életed?

– De mi lesz, ha folyton harcolni kell velük?

– Akkor majd én lerendezem őket.

– Miért kellene nekem ezt elviselnem? – kérdeztem.

– Nekem senki ne tegyen szívességet – szólalt meg Ladányi.

– Tudom, tudom – vágott a szavába Vera néni. – Maga is jobban tenné, ha nem folyton azzal törődne, mit gondol magáról a másik.

Ladányi hallgatott.

– Na szóval, itt ez a remek lakás, ami ugyan most pocsék állapotban van, de pár hét alatt gyönyörűen rendbe lehet hozni. Fejezzék be szépen a felújítást, aztán nem lesz itt semmi baj.

Editke sóhajtott egyet.

– Embere van? – fordult Vera néni Ladányihoz.

– Van egy jó szakim – mondta a férfi.

– Na, az be nem teszi ide a lábát – jelentettem ki. – Igazi arrogáns zsidó.

– Semmi gond. Remek munkásaim vannak Romániából, és jutányos áron dolgoznak.

Ladányiék hümmögtek

– Románok? Azok jól dolgoznak? – sandítottak ránk.

– Kezeskedem értük – válaszolta Vera néni.

– Felőlem megpróbálhatjuk – vontam meg a vállam.

– Ha tényleg nem túl drágák… – mondta Ladányi.

– Kedves uram, efelől nyugodt lehet. Holnap el is küldöm az ajánlatot.

Vera néni kezet nyújtott Ladányinak.

– Mazal tov! – mondta a nagynéném.

Ekkor Editke hozzám fordult.

– Ne haragudj – mondta halkan.

Óvatosan rámosolyogtam.

– Nagyszerű – csapta össze Vera néni a kezét. – Akkor talán mehetnénk is. Nekem ma még a zsinagógában is jelenésem van.

– Mi dolgod ott hétfő este? – kérdeztem tőle, miközben kiléptünk a lakásból.

– Ma van Jom Kippur, a bűnbocsánat ünnepe. Jobb lesz, ha te is eljössz velem.

– Tudod, hogy nem csípem a zsidó ünnepeket – ráztam a fejem.

– Dumálunk egy jót a hátsó sorban! – jelentette ki Vera néni.

– Minek ahhoz odamenni?

– Egyszer én is felléptem a zenekarral a nagy zsinagógában a Dohány utcában. Gyönyörű épület, de hogy mekkora zsivaj volt, amíg a rabbi beszélt… – magyarázott Ladányi.

– Nálunk ez is a hagyományhoz tartozik – jelentette ki Vera néni, miközben lementünk a kertbe.

Kezet fogtunk a bérlőimmel.

– Akkor holnap küldöm az ajánlatot – búcsúzott el tőlük a nagynéném, aztán intett nekem, hogy menjünk a kocsijához. – Ezek után nem utasíthatsz vissza.

Elnevettem magam. Beültünk az autóba.

– Vera néni, árulj el nekem valamit – szólaltam meg egy idő múlva.

– Ki vele.

– Tényleg jutányos árat adsz majd a felújításra?

– Ne viccelj! – válaszolta kissé felháborodva.

Egy darabig csendben araszoltunk a dugóban a zsinagóga felé. Egyszer csak megszólalt:

– Na jó, az ünnepre való tekintettel őszinte leszek. Egy egész pici hasznom azért nekem is lesz rajta. De ne aggódj, még így is velem jártok a legjobban.

 

 

A szám tartalma:

 

Tőzsér Árpád

Athéni Timon

(vers)

 

Christoph Ransmayr

Cox, avagy Az idő múlása

(regényrészlet)

Adamik Lajos fordítása

 

Publius Ovidius Naso

Átváltozások

(eposz)

Csehy Zoltán fordítása

 

Csobánka Zsuzsa Emese

Szépen ölni

(regényrészlet)

 

Demus Gábor

elszabadult a pokol, ahogy…

ebbe a szobába várnánk a gyereket…

(versek)

 

Szeifert Natália

Áram-lázadás

(novella)

 

Debreczeny György

a gombok és az emberek között

lát valamit vagy nem lát valamit

örültem hogy végre

végigmegy vagy nem megy végig

(versek)

 

Hidas Judit

Muzsikus a lakásomban

(novella)

 

Etela Farkašová

az őszi mondatok egyirányúsága

estefelé

fájdalmasan változatlan struktúrák

a szöveg előtt, a szövegben

titok

beszélhetnénk

(versek)

Mészáros Veronika és Mellár Dávid fordításai

 

Mezei Márk

Utolsó szombat

(regényrészlet)

 

Szilasi László

 

(regényrészlet)

 

Kedves Ismeretlen! – Játék Kemény Istvánnal

D. Magyari Imre interjúja

 

Abafáy-Deák Csillag

Csendháborítás

Hétfő

(kisprózák)

 

Szemes Botond

Borítójáról a könyvet: Szellemi, anyagi és történeti meghatározottságok az Emlékiratok könyvében

(tanulmány)

 

Vásári Melinda

A „hangzó tér”: Narráció és történetszövés a Párhuzamos történetekben

(tanulmány)

 

Gyürky Katalin

Asszonyvágyak, férfiremények (Miljenko Jergović: Diófa-házikó)

 

Szeifert Natália

Japán kertek titka (Hiraide Takasi: A macskavendég)

 

Svébis Bence

Rémálmok logikája

(Csepella Olivér: Nyugat+Zombik)

 

Bán Zoltán András

Felszámolás közben

NOÉ VENDÉGLŐJE – A 40. SZÁMLA