„Aki látni akarja az országot, az vonatozzon”

Szimpatikusnak tartom, amikor a magyar kiadó hasonló, vagy ugyanazzal a borítóval jelenteti meg a fordítást, mint amit az eredeti műhöz megálmodtak, pláne, ha a szóban forgó alkotás nagy sikereket ért el, és joggal várható el az eredmény új közönsége körében is. Colson Whitehead Pulitzer-díjas regényének hazai kiadása Gy. Horváth László gördülékeny, ízes fordításában az eredeti kiadvány küllemét megtartotta, sőt a védőborító papírjának anyaga és valamelyest a laptükör is megidézi a tengerentúli változatot. (Egyedül a keménykötés kultusza tartja magát nálunk rendületlenül, a kötetnek azonban javára válik, hogy a szöveget könnyű papírra nyomták, így jobban kézre áll és magunkkal vinni is egyszerűbb, mint egyes honi fajsúlyos nyomatokat.) Mindebből arra lehet következtetni, hogy a 21. Század Kiadó profiljába jól illeszkedő mű úgy jelenik meg a magyar olvasó számára, hogy magán viseli, illetőleg megtartja azokat a – talán már nem is annyira – idegen jegyeket, melyek a két piac kiadványait megkülönböztetik. Összegezve tehát, könyvtárgyként erősen amerikai alkotást vehet kézbe a hazai olvasó.

Pulitzer-díjas regényként azonban maga a mű is ízig-vérig amerikai. A tizenkilencedik század közepén-derekán játszódó történet Cora, a fekete rabszolgalány viszontagságos szökését örökíti meg délről északra – a polgárháború és a felszabadítás előtt járunk, így el lehet képzelni, hogy nagyjából Indianától délre meglehetősen pokoliak a körülmények az Afrikából behurcoltak számára. Cora útja a föld alatti vasúttal – az abolicionisták titkos szervezetével – Georgiából Dél- és Észak-Karolinán, Tennesse-n át Indianáig és onnan ismeretlen helyre (feltehetően Michigan, illetve a kanadai határ felé) vezet, és eközben megtapasztalja „Amerika igazi arcát”, melyet az egyik föld alatti vasutas szerint vonatozás közben láthat meg a maga valójában az utazó. („Mindig azt mondom, aki látni akarja az országot, az vonatozzon. Nézzenek ki, ahogy száguld magukkal, és látni fogják Amerika igazi arcát!” 81.) Minthogy a föld alatt – hiszen a vasút az elbeszélésben valóban, szó szerint létezik –, a barlangokban sötét van, valamint a pincék, padlások, szekerek gyomra és egyéb búvóhelyek ugyancsak a sötétség különböző fokozatait és helyzeteit teremtik meg, Amerika „igazi arca” rendkívül sötétnek bizonyul. És mivel az abolicionisták állhatatos és felemelő küzdelme, a föld alatti vasút, amely délről szökött rabszolgák sokaságának próbált segíteni a menekülésben, a regényben valóságos metróként jelenik meg (valójában az elbújtatott és megsegített feketék átmeneti menedékhelyei voltak félreeső házak és tanyák zugaiban), a föld alatti sötétség is könnyedén vonatkoztatható a déli államok szellemi színvonalára, a rabszolgatartás gyalázatos hagyományára. A regényben az is kimondatik az egyik szereplő visszaemlékezése által, hogy a nagy háború, azaz az első világháború dacára is az ultimatív küzdelem valójában mindig a fehérek és a feketék közt zajlott (315.), ily módon némi joggal állítható, hogy A föld alatti vasút az amerikai (és a világ-)történelem egyik legeklatánsabb, legsötétebb múltra visszatekintő eseménysorozatának egyes állomásait dolgozza föl. Ha erre azt mondanánk, a rabszolgaság Amerikát érinti, és Európát kevésbé, példákat nem csupán a gyarmatosítások idejéből, de alighanem a jelen európai hatalmi berendezkedéseiből és politikai szisztémáiból is bőven tudnánk sorolni, tehát innen nézve a mű átfogó és általános érvénnyel beszél valamennyi emberi elnyomás formájáról.

Mindazonáltal az allegorézis útján vagy az általánosítás révén végrehajtott értelemkiterjesztést ezen a ponton befejezném, és a továbbiakban az egyesült államokbeli rabszolgaság története és az e történethez való (belső) viszony felől szituálnám a regény dilemmáit. Abban a (hatalmas) országban, melynek jelenleg egy közveszélyes őrült a vezetője, aki a napokban szárnyra kélt híresztelések szerint a Nobel-békedíj várományosa is lehet az Észak- és Dél-Korea közti békemegállapodás (egyelőre kétes kimenetelű) sikerében játszott szerepe révén (ne feledjük, invázióval és atommal fenyegetett, csakúgy, mint a sztálinista észak-koreai rezsim), továbbá abban az országban, amelyben manapság is egyik pillanatról a másikra lőnek le afroamerikai állampolgárokat a rendőrök különösebb teketóriázás nélkül, akár az autójuk mellett vagy a saját kertjükben, továbbá ugyanabban az országban, amely 2018 áprilisában megnyitotta Alabamában az egyedülálló Lynching Memorial emlékhelyet az üldözött és megkínzott feketékre emlékezve, Whitehead történetének és regényének különös jelentősége van. És nemcsak Whitehead regényének, hanem valamennyi, a témát feldolgozó jobb alkotásnak. Fentebb azért említettem a történethez való belső, amerikai viszonyt, és azért soroltam néhány jelentősebb kortárs folyamatot az Államokból, mert mindezek, valamint a globális hírpiac egyidejűséget előállító tapasztalata ellenére is a külső viszony – a magyar olvasó viszonya – némiképp eltér a belsőtől. A ’némiképp’ módhatározó pedig talán el is hagyható az állításból.

A történelmi tapasztalatok különbözősége azonban nem feltétlenül implikál eltérő befogadói pozíciókat. Egyfelől, az általánosító allegorézis lehetővé teszi, hogy a másság/idegenség súlyos konfliktusokban kicsúcsosodó, mérgezővé dagadó kérdése és kezelése párhuzamba állítható legyen a jelenlegi európai migrációs folyamatok politikai és társadalmi gyakorlataival. Nem forszírozván viszont a szoros párhuzamokat (bár az integráció, a szociális közvetítés és segítségnyújtás, a támogatási rendszerek kialakítása és a politikai haszonszerzés effektusai mind kézhezálló paralel jelenségek volnának), a rabszolgaság és az abolicinisták történelmi szerepének művészi feldolgozására, pontosabban a színrevitel formai-poétikai jellegére kell helyeznünk a hangsúlyt. A föld alatti vasút a fiktív barlangokkal és közlekedési járművekkel ugyanis hasonló mese – a fabula értelmében –, mint mondjuk Quentin Tarantino remekbeszabott filmje, a Django elszabadul, vagy akár – bizonyos aspektusaiban – az Aljas nyolcas. Meglátásom szerint legkésőbb a Django virtigli posztmodern alapvetése óta nehéz úgy a rabszolgaság történetéről beszélni, hogy az ne valamilyen műfaji-stiláris poentírozáson keresztül történjék – így tekintve a Django a maga western-exploitation átiratával/újraírásával egyszerre hatol be a rabszolgaság mibenlétének történelmi darázsfészkébe, és töri azt meg a maga sajátosan komplex, többszörös műfaji és stílusbeli játékának prizmáján, amely egyúttal egy filmtörténeti pastiche iróniában gazdag, változó dinamikájú változatát hívja életre. Ebben a konstrukcióban a Django elszabadul szerzője, Tarantino a fikció részévé válik (az egyik rabszolgahajcsár szerepét ölti magára), majd abban a minutumban, hogy nyilvánvalóvá teszi a történetben való érdekeltségét (a pénz megszerzésének szándékát), fölrobban, hogy nyoma sem marad, csak füst és por. A szerző felszámoltatott, az uralmi-hierarchikus viszonyok felülíródtak, Django elszabadulása tehát a történelmi szituációnak a radikális megváltozására is utal, továbbá jelzésértékkel bír arra nézvést, hogy egy hasonló sztori elbeszélése nem feltétlenül bírja a hiteles történetmondás attribútumait, sokkal inkább az egyes egyedi sztorik átköltésével enged hozzáférni a történelem mikromozzanataihoz. Ahogyan maga Django is úgy szabadul a végén fogvatartóitól, hogy a zsebében lévő, rekvizitumként őrzött körözési lap sztoriját – hamisan – feléleszti.

Ehhez képest más utat jár be Colson Whitehead regénye, és a kérdés a továbbiakban talán nem annyira az, hogy a múltfeldolgozás tekintetében mennyire és miként jár sikerrel (arra belső, amerikai válaszként ott a Pulitzer-díj), hanem hogy milyen megértésben részelteti olvasóját A föld alatti vasút. Erre a kérdésre már nem kínálkoznak egyértelmű válaszok, különösen magyar szemmel. Hogy miért, arra úgy felelhetnénk, hogy Whitehead műve egyszerre meseszerű és realista, a két attribútum valamennyi kézenfekvő velejárójával. A klasszikus mese szereti megmondani, mik az értékkritériumok és a morális vonatkozások, Whitehead regénye pedig köntörfalazás nélkül meg is mondja, meglehetősen kiszámítható és sematikus módon. Ez még akkor is így van, amikor Cora a dél-karolinai múzeumban kiállítási tárgyként szembesül az elmesélt történetek igazságának és az ahhoz való viszonyuknak a sérülékenységével és relatív jellegével: „Itt senki sem akar a világ igazi természetéről beszélni. Arra senki se kíváncsi. Ezek a fehér szörnyetegek biztosan nem, akik ebben a pillanatban is itt bámészkodnak a túloldalon, az üveghez préselve zsíros ormányukat, és csúfondárosan hujjogatnak. Az igazság örökké változó kirakat, mások kezei igazgatják, amikor te nem látod. Csábító és elérhetetlen.” (131.)

Nem nagyon viszonylagosítja a helyzetet az egyetlen, közelebbről is kidolgozott (bár még így is elég tőről metszett) rabszolgahajcsár, Ridgeway figurája sem, aki amilyen váratlanul bukkan föl újfent a történet végén, Whitehead olyan hamar ki is iktatja a képből a gyors lezárás végett. A realista prózanyelv pedig a meseszerű történetszövéssel mindentudó narrátort működtet, így nem csupán az erkölcsi-etikai megítélés dolgában végzi el a munkát a könyv az olvasó helyett, de tulajdonképpen mindig mindenre és mindenkire tökéletes rálátást biztosít. Noha a regény különböző fokalizációs effektusokat működtet, ezek a fókuszok nem maradéktalanul kötődnek az egyes nézőpontokhoz, hanem az omnipotens narrátor nyelvének felügyelete alatt állnak, ily módon még a narrációs kihagyások és rejtélyek megoldásai sem feltétlenül szolgálnak óriási meglepetéssel és ennélfogva befogadói élménnyel – bár el kell ismerni, Cora anyjának, Mabelnek a történetét azért sikerült annyira homályban hagyni, hogy a végén a kellő ponton, az igazság feltárásakor meghatódjon az olvasó.

A köszönetnyilvánításból kiderül, hogy a regény egyetlen, dokumentaristának mondható komponense az a néhány hirdetmény és körözvény szökött rabszolgákról, amelyek az egyes új állomásokat tárgyaló fejezeteket vezetik be, és amelyek a greensborói University of North Carolina digitalizált archívumából származnak. Ezek a hitelesítő passzusok azt sugallják, hogy Cora története akár meg is eshetett (szabadságáról az utolsó – immár fiktív – hirdetményből értesülhetünk, illetve abból következtethetünk rá), és ez minden bizonnyal így igaz. A föld alatti vasút barlangrendszere mégis fikcionalizálja az abolicinista mozgalom karitatív és önfeláldozó munkáját, ami egyúttal remekül dinamizálja az elbeszélést. Whitehead tehát egyszerre írt alternatív történelmi fikciót, és ragaszkodott – narrációs szinten – a rögvalósághoz. A föld alatti vasút létezett, Clinton elnök idejében egyes állomásait emlékhelyekké alakították. Whitehead alighanem azoknak a névtelen szenvedőknek kívánt emléket állítani, akik Corához vagy Mabelhez hasonlóan elvesztek vagy eltűntek az amerikai föld és álom labirintusában. Műve így inkább a már említett alabamai Lynching Memorial dermesztő emlékhelyéhez hasonló. S hogy a fentebb föltett kérdésre, nevezetesen, hogy milyen megértésben részeltet A föld alatti vasút, megkíséreljünk választ is adni, épp a földbe íródó valóságos és fiktív, tudatosan vagy akaratlanul keletkező emlékhelyeket és azok nyomait említhetjük, legyenek azok a végtelennek tetsző gyapotültetvények és magházak, az erőszak legkülönbözőbb megnyilvánulásainak színhelyei, a telihold megvilágította lápok, egy felégetett kocsma, ház vagy farm, esetleg a szabályozott szaporulat klinikai sebészasztalai vagy a feketék „igaz történetét” kiállító múzeumok. Az ezekbe íródó múlttal való találkozás, akárcsak az emlékpark, megérzékíti az elnyomott feketék és az őket segítők történetét, Whitehead műve tehát elsősorban ezeknek a nyomoknak a tettenérésében jeleskedik. Tarantino parádés alkotásához képest rendkívül konzervatív és poétikai tekintetben szubverzív potenciál híján van, a szíve azonban természetesen a helyén.

Colson Whitehead: A föld alatti vasút (The Underground Railroad, 2016). Fordította: Gy. Horváth László. 21. Század Kiadó, Budapest, 2017.