Egy talált tárgy megpiszkálása

Magyarországon ha nem is gyökértelen a könnyűzenei karikatúra műfaja, a híresebb előzmények (mint az Irigy Hónaljmirigy vagy a Pamkutya nevű youtube-jelenség közkedvelt lakossági bóvlidarabjai) ismeretében tekinthetjük azt lényegében felderítésre váró területnek (egyedüli kivételként talán csak a Voga–Turnovszky páros említhető). A Láttalak, Hallottalak, Elkövetlek című lemez voltaképp e felderítés fontos és magas színvonalú megalapozásának tekinthető.

Egy ilyen jellegű lemezkoncepció, mely az elmúlt évtizedek magyar underground popzenéjét  kívánja idézőjelbe tenni, számos problémába ütközhet. Darvas Benedek és Czitrom Ádám párosa azonban a potenciális buktatók többségét eleve elkerüli, elvégre két rendkívül képzett és sokoldalú, sokféle zenei stílusban otthonosan mozgó, s a színháztól és a többi szöveges műfajtól sem idegen területeken járatos, ami pedig a legfontosabb: jó humorú művészről van szó, ami ihletett közös munkájukban is megmutatkozik.

 

 

Persze az, hogy a karikatúra mit, hogyan és mennyire karikíroz, már ízlés és felfogás kérdése. Még akkor is, ha a Láttalak… akár zsánerteremtő jelentőséggel is bírhat, lévén Magyarországon ilyen hozzáértéssel, és ilyen szakmai-művészi színvonalon, egész lemeznyi terjedelemben tudomásom szerint még alig nyúltak egy komplett szcéna és korszak zenei életéhez. Az, hogy a Czitrom–Darvas páros a tisztelettudó–gonosz skálán (elvégre mindkét attitűd egyformán, joggal várható el ilyen jellegű művek esetében) egy-egy életmű megközelítését hova lövi be, nem reklamálható érdemben – noha ennek a kritikának ezeket a választásokat regisztrálni és minősíteni (legalább részben) szintén feladata. Az azonban már sokkal kevésbé relativizálható kérdés, hogy ilyen tekintetben tud-e egységes műalkotás lenni a lemez?

Merthogy minden más tekintetben nagyon is az: a válogatás természetesen nem teljes körű, de a Bizottságtól a Kispál és a Borzig, a Neurotictól a Specko Jednóig valóban karakteres és fontos zenekarok igen kiterjedt zenei skáláját vonultatja fel az album. A fricskák megvalósítása közt nincs színvonal-ingadozás: a zenei megoldások éppúgy, mint a tagadhatatlan irodalmi érzékenységgel, belülről értett és találóan megírt szövegek és a minden esetben első hangra felismerhető és a legkisebb nüánszokra is figyelő énekimitáció is a megtévesztésig – megtévesztő. Ha behunyjuk a szemünket, elsőre valóban nem lehetünk teljesen biztosak benne, hogy Cseh Tamás jellemző hanghordozásának, finom modorosságának, mondjuk úgy, zenei „tikkjeinek”, a korai Lovasi néha érthetetlen hangmajszolásának, nyávogós affektálásának stb. eredetijét halljuk-e.

Czitrom és Darvas kaméleonképességében nemcsak az bravúros, hogy „ügyes” utánzótehetséggel bírnak. Pusztán maga az imitálás még az Irigy Hónaljmirigy „paródiáihoz” is elég volna (az idézőjel oka ezúttal a parodisztikus karikírozás és a dal – gyakran humortalan, inkább csak meglepő – újraszövegezése mint hozzáállás különbsége). A Láttalak… szerzőpárosa azonban minden esetben belülről érti és ismeri a zenét, ami szól, pontosan ugyanolyan érzékenységgel, ahogy a szövegformálás sajátos megoldásait is, ahogy, teszem azt, egy-egy igazi Bereményi- vagy Európa Kiadó-dalszöveg létrehozza magát (vö.: „A szerelmek egyre ritkábbak és egyre nagyobbak. / Követik egymást, mint napok, vágy és villamos. / Ma kódokat motyognak maguk elé a fiúk. / Arcukat fújja a szél, a téli fél hatos”, illetve: „Táguló érszűkület, / Szűkölő értágulat, / Vágyálmaink vesztésre állva, / határon túli kárhozat”).

 

 

Az egyetlen kimutatható egyenetlenség a fentebb már emlegetett kesztyűs kéz – kiöltött nyelv attitűdskála tekintetében fedezhető föl a lemezanyagban. Nézzük csak meg: míg az albumnyitó Ellenszélben Vergődő afféle hódoló hommage a Hiperkarma előtt (mi több: inkább Hiperkarma-dal, mint annak karikatúrája) – s fájó beismerni, de fogékony, romantikus kamaszéveim elmúltával, ahogy valamelyest kopik a Bérczesi-féle zenei univerzum egykor letaglózó varázsa, arra jutottam: a maga nemében zeneileg-szövegileg lényegében magasabb színvonalú, mint a Hiperkarma-oeuvre egy jelentős része –, addig a Csík Zenekar, a Bizottság vagy a Kispál és a Borz valóban fricskát kap. Utóbbinál a már emlegetett Lovasi-karakterisztikumok mellett jelzésértékű a szándékosan „béna” gitározás, mely Kispál András stílusának egyediségére, üde színfoltszerűségének autodidakta sufnijellegére reflektál (különösen gonosz e téren a szólóba becsúszó pár kihallatszóan, direkt hamiskás hang). A Csík Zenekar által gyártott, nehezen elviselhető művi népigiccs, az általuk feldolgozott dalok abszolút nemértésének, magyarnótás gajdolássá sorvasztásának egyszerre finom, mégis gyilkos pontosságú zenei diagnózisa a lemez abszolút csúcspontja: mikor is (posztmodern poénként) a szintén inkább legfeljebb csipkelődésnek beillő Quimby-karikatúrát (Kalóztánc) „dolgozza fel” a parodizált Csík Zenekar épp olyan bárdolatlan ízléstelenséggel, ahogyan valóban eljárnak a magyar zenei underground legjavához nyúlva.

Nem baj persze ez a „kettős mérce” sem. Vagy ha az, akkor sem nagy. Kifogásként, fanyalgásként eltörpül a lemez (még hosszan taglalható) erényei mellett. Példának okáért a dalszövegek mint versparódiák önmagukban megérnének egy külön cikket; egyszerre bizonyulnak hatáselőzményeiktől függetlenül, zárt struktúrákként is viccesnek és szellemesnek, s minderre csak ráépül az, amennyire travesztiaként is külön találóak. Tengernyi lehetséges példa közül íme négy szép sor a Pajor-szövegvilág köréből: „Rázd fel a rongyod magadra, haver, / neked csak ez volt, neked csak ez kell / Egy frászt kell más! Azt kapsz ma éjjel, / gatyába rázod magadat széjjel”.

 

 

A karikatúralemez fő erénye – ez esetben –, azt hiszem, amúgy sem a kritizálás (noha ezt az aspektust teljesen mellőzve nem sok értelme volna a vállalkozásnak), hanem a nevetéssel elválaszthatatlanul összekapcsolódó nosztalgia. Milyen jó ez, miközben milyen szar(nak mutatja magát), sóhajt az egyszeri zenehallgató; milyen jó is volt, sőt még ma is milyen jó mindez, döbbenünk rá, miközben előkeressük a Balaton vagy a Csókolom egy-egy lemezét.

Egy szó mint száz: a Czitrom–Darvas páros emberfeletti munkát végzett. Szakmai mestervizsgát tettek az elmúlt pár évtized magyar underground-történetéből, humoruk teljes fegyverzetében tündökölve sem mutatkozik egyszer sem fölényesnek vagy lekezelőnek, s minden egyes hangjukban, még a gúny móduszán is átütve érződik a szeretetteljes tisztelet. Az már csak a hab a tortán, hogy vicc ide vagy oda: amit csinálnak, önértékében jóleső zenei élmény. Hogy is mondja a lemez Cseh Tamása (Bereményi Gézája)? „Egy asztalfőn ülök, mert itt a helyem.” Viccen kívül kijelenthetjük, hogy a Darvas–Czitrom duóé is ott van.

 

Darvas Benedek – Czitrom Ádám: Láttalak, Hallottalak, Elkövetlek, 2018. 05. 07.

Meghallgatható itt.

Író, költő, szerkesztő (Apokrif, Art7). Következő kötete
Berendezkedés címmel jelenik meg a Prae.hu gondozásában a 2018-as Ünnepi Könyvhétre.

Nyerges Gábor Ádám

Író, költő, szerkesztő (Apokrif, Art7). Következő kötete Berendezkedés címmel jelenik meg a Prae.hu gondozásában a 2018-as Ünnepi Könyvhétre.