Felesleges forradalmárok

Miközben arra várunk, mikor születik meg végre az a mű a magyar irodalomban, amelyet a „rendszerváltás regényeként” könyvelhet el a szakma és a közvélemény, már érkeznek a rendszerváltás utáni időszakot feldolgozó szövegek. Csillag Lajos Túlsó part című kisregénye felvállaltan generációs regény: mindjárt a szöveg elején kiderül, az (egyik) elbeszélő épp 1989. november 17-én született egy csehszlovákiai kisvárosban, egyidős tehát a demokráciával, és sokáig úgy gondolta, amikor az emberek erre a napra emlékeznek, valójában az ő születésnapját ünneplik. Mivel a regény középiskolás diákok közegében játszódik, azt is kiszámolhatjuk, mikorra datálható az egyébként nem kifejezetten gazdag cselekmény: nagyjából 2008 környékére, ami ismét szimbolikus, tekintve, hogy az Egyesült Államokból indult 2008-as pénzügyi és gazdasági válság volt az a fordulópont, amely a kilencvenes-kétezres évek globalizációs, neoliberális, jóléti konjunktúráját megakasztotta, és megannyi azóta egyre komolyabb válságjelenséghez vezetett a nyugati országokban. Ez tehát a kiábrándulás pontja is, amikor a nyolcvankilences forradalmárok – ahogy Csillag Lajos regényében megállapítják róluk – feleslegessé váltak, törekvéseik sokak szemében kudarcot vallottak. A csalódottak pedig sok esetben radikalizálódtak, hogy az elnyomás, az erőszak eszközeiben keressenek megoldást.

 

Csillag Lajos

 

Tévedés lenne ugyanakkor Csillag Lajos szövegét teljességgel ezekre a szociológiai-politológiai kérdésekre alapozni még akkor is, ha ez a megközelítés sem tekinthető elrugaszkodottnak. A Túlsó part mint generációs regény nem kifejezetten politikus regény, nyíltan alig politizál, amikor közéleti kérdéseket vet fel, akkor is inkább valamiféle naiv vagy álnaiv nézőpontból teszi, mint pl. a szocializmusról szóló tűnődésnél: „Addig az országban szocializmus volt, amiről nagyjából annyit tudok, hogy állítólag nem lehetett a fiúknak hosszú hajuk, sem farmernadrágjuk, mert azért felpofozták őket a tanárok a suliban. Azt is mondják, hogy sokat kellett húsért sorban állni, és mindenki Trabanttal meg Škodával járt. A tehetősebbek Ladával. És nem lehetett akármit mondani vagy leírni, mindenkinek munkába kellett járnia, meg ilyenek.” (6.) Mégis, cselekményének egyik központi eleme, az iskolai erőszak alapvetően szociológiai-közéleti kérdés is, így a regény egyik fontos kérdésfelvetésének megvannak a közéleti alapjai. Ehhez a kérdésfelvetéshez azonban érvényes szépirodalmi eszközökkel jut el, a generációs regény formai megoldásaihoz folyamodva.

 

Gužák Klaudia festménye a kötet előzéklapján

 

A regény cselekményét is csak félig-meddig helyezi a szerző olyan közegbe, amely konkrét földrajzi koordinátákkal megragadható (ez talán a szöveg egyik gyengéje is): bár már korán értesülünk róla, hogy szereplőink valahol Szlovákiában élnek, ez a tény a későbbiekben alig jelenik meg a kötetben, nem találunk valós földrajzi neveket, és a szlovák–magyar együttélés kérdése sem bukkan fel. Nyelvileg sem hangsúlyos a szlovákiai magyar közeg, a szlovákiai magyar nyelvhasználatban általánosnak számító „alapiskola” kifejezés helyett például a Magyarországon használatos „általános iskola” kifejezés szerepel a szövegben (45., 97.). Ebből a szempontból annak megemlítése, hogy Szlovákiában vagyunk, esetleg csak a cselekmény időbeli elhelyezése szempontjából érdekes (tudjuk, mikor született az első elbeszélő), más tekintetben játszódhatna akár Magyarországon vagy más magyar közösségben is – a magyar jelleg viszont fontos, mert a megjelenő (pop)kulturális utalások egyértelműen a magyar kulturális közegbe dimenzionálják a szöveget. Épp ezek az utalások hidalják át az egyébként általánosan érvényes töredezettséget, bár beszédes, hogy a szereplők általában nem tudnak eligazodni a saját kulturális hagyományrétegükben sem. Amikor megszólal a Bogozd ki című 30Y-dal, az elbeszélő így reagál: „Jó lenne tudni, hogy melyik zenekar, de semmi kedvem megszólalni most”, amikor az egyik szereplő az Égből pottyant mesék betétdalát dúdolja, egy másik így kommentálja: „– Ezt ismerem – vigyorog Vöröspulóver is. – Jaj, mi is ez – húzza el a száját.” (66.) Valójában semmi sem fogja össze ennek a generációnak a tagjait, egy elveszett generációról van szó: a képviselőinek talán megvan mindene, de nem tud ezzel a mindennel mit kezdeni. Valahogy úgy, ahogy a szuperképességeikkel sem nagyon tudnak mit kezdeni a szereplők. Hiszen mit is kezdenének velük, ha nem maguk választották őket? „Azt mondják, a szuperképességeinket nem mi választjuk meg magunknak. Ebben van valami. Baromira nem emlékszem, hogy valaha is vágytam volna arra, hogy láthatatlanná tudjak válni” (5.) – olvashatjuk a kisregény első bekezdésében.

A kisregény a boldogtalanság toposzának megragadásánál kimondatlanul is a jól bevált Anna Karenina-kezdőmondatot („A boldog családok mind hasonlóak egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az”) veszi alapul, izgalmasan gondolva újra a Tolsztoj-regény alapkonfliktusát. Ennek megvilágítására érdemes hosszabban idézni a következő párbeszédet:

 

„– Szerinted a szüleid szeretik még egymást? – kérdezi.

– Lövésem sincs – felelem.

– Az én anyám még mindig szereti apámat.

– Ez szép dolog.

– Francokat! – vágja rá, majd kis gondolkodás után folytatja. – Anyám hálószobája közvetlenül az enyém mellett van. Néha hallom a falon át, ahogy dugnak a pasijával.

– Sajnálom.

– Azt, hogy dugnak? – néz rám döbbenten. – Én nem sajnálom. Anyám szép pillanatokat él át ilyenkor. Már azt is megérzem a falon keresztül, ahogy visszafojtja a lélegzetét az orgazmusa előtt. De közben gondolatban egyre csak apám nevét hajtogatja. Néha, amikor már nem bírom hallgatni, lemegyek a konyhába. Ülök, és bámulok magam elé. Nem sokkal később anyám is lejön a lépcsőn. Zilált, a haját próbálja rendbe tenni. A legtöbbször egyszerűen kontyba tűzi… Ilyenkor érzem a hajlataiból áradó izzadságszagot, amibe belevegyül az elvesztegetett lehetőségek bomlásszaga is.

– A fejek az elélvezés után a legtisztábbak – teszi még hozzá. – Olyankor senki nem agyal bevásárlólistákon, vagy épp azon, hogyan is ölje meg magát.” (38.)

 

Az egyik fontos előkép tehát Anna Karenina és az ő parttalan boldogtalansága, amely a forrása egy másik, látszólag sokkal kevésbé tragikus boldogtalanságnak, az elveszett generáció boldogtalanságának. Látszólag, mert a regényben végig ott bujkál a tragédia, töredékes, nem lineáris szerkezetének köszönhetően pedig nem is kell várnunk a végéig, hogy kibontakozzon. Tulajdonképpen végig velünk van, végig két lehetőségünk van: a fikció vagy a halál. „– Nem tudom, mi történik – próbálok visszakanyarodni a szüleim történetére. – Olyan, mintha eltűnt volna minden élet az arcukról. – Na, és az én arcomon mit látsz? – kérdezi Imola. – Halottnak látsz engem is? – Az tökmindegy – legyintek. – Te nem vagy valódi.” Ebből az ördögi körből nincs kiút, ezt is időben megtudjuk, még akkor sincs, ha a „túlsó part” annyira kecsegtetőnek tűnik. „…aznap éjjel szerintem egyáltalán nem miattam jött le a világítótoronyhoz, hanem azért, hogy átússzon a túlsó partra. És ezt valószínűleg miattam nem tette meg. De én sem tarthatom őt vissza örökké. Meg fogja tenni. Rájön majd, hogy a dolgok ott sem különbek, ez a csalódottság pedig egész életében ott marad az arcán. Mint azokén, akik reggelente a buszokon utaznak, vagy azokén, akik a Hordóban ücsörögnek délelőttönként, akik egész életükben gyártósorokon szerelnek össze olyan autókat, tévéket, amilyeneket soha nem engedhetnek meg maguknak. De például ott van az ügyvédekén is, akik valójában zenészek, festők vagy írók, költők szerettek volna lenni.” (66–67.)

 

 

Ezt a partszéli tipródást Csillag Lajos kiérlelt, eleven nyelven írja meg első kisregényében, egy olyan nyelven, amely tolsztoji toposzokig vezethető vissza, de leginkább J. D. Salinger vagy Sylvia Plath világát idézi meg, egy jó adag szürrealizmust is játékba hozva. Költői távlatai vannak ennek a nyelvnek, maga a kisregény tulajdonképpen költői látomás egy tömeggyilkosság lélektani hátteréről. Azért is állíthatjuk, hogy a rendszerváltás utáni évek regényét kapjuk, mert maga a jelenség, amelyet körbejárunk (az iskolai fegyveres erőszak jelensége), ebben a földrajzi régióban ehhez a korhoz tartozik. Csillag Lajos ugyanakkor sikeresen lép túl a tematikus kereteken, s miközben egy generáció lélektanát vázolja, érzékenyen tapint rá sokkal általánosabb kérdésekre is – az átkelésről arra a bizonyos túlsó partra, ahova fásult forradalmárok, szerepükbe belebukott szülők és lelepleződött szuperhősök kísérnek bennünket. A kollektív amnézia és a törvényszerű tespedtség egyéni frusztrációi nyitják meg az utat új, közös, globalizált traumáink felé. Nevezhetjük őket akár felnőttkornak, az ártatlanság elvesztésének vagy illúziókkal való leszámolásnak is, de mindez már inkább csak okoskodás volna.

 

Csillag Lajos: Túlsó part. FISZ, Budapest, 2018

Író, jogász, az Új Szó főszerkesztője.

Szalay Zoltán

Író, jogász, az Új Szó főszerkesztője.