Tavasz és bársony

„…háromszor tartóztattak le Prágában, egyszer amiért részegen énekeltem a Narodni-utcán, / egyszer egy bajszos kiber ütött le az éjfélijárdán azt üvöltve, hogy BUZERÁNS, / egyszer mert elvesztettem szokatlan szex-pol álmatagságokkal telefirkált noteszomat…” – olvasom Allen Ginsberg  Kral Majales című versében (Eörsi István fordításában).

Az történt, hogy a prágai egyetemisták a május 1-i fesztiválukon „Május királyá”-vá választották az országban turnézó beatköltőt, de mihelyt elfoglalta „trónusát”, néhány gyanús rendész letaszította onnan, majd hat nap múlva a reptérre kísérték. Így aztán elég kínosan végződött ez a kulturális esemény, bár mindenképp figyelemre méltó, hogy a cseh diákoknak 1965-ben Ginsberg kellett királyul.

Csehszlovákiában akkor már nagyban pörgött a big beat.

 

 

A legnépszerűbb táncdalénekesek, Karel Gott, Waldemar Matuška és Eva Pilarová közreműködésével éppen bemutatták a Ha ezernyi klarinét című zenés filmet. Ján Roháč és Vladimir Svitáček rendezte, és egy dezertáló katonáról szólt, akit nem végezhettek ki, mert a puskákból klarinét lett. A Vencel teret farmeres vagy miniszoknyás hippik árasztották el, és a patikákban felszökött a narkotikus hatású Fenmetrazin iránti kereslet. A rádiókból nyugati slágerek dőltek, és Prágában két koncertet adott a Manfred Mann. Elszaporodtak az ifjúsági klubok, az országban mintegy ezer beat zenekar működött, még a Csehszlovák Néphadsereg is bevetette a magáét. Ekkor futott be a Matadors, az Olympic, a Mefisto, a George & Beatovens és a Komety – hogy csak az ismertebbeket említsem.

1968-ra, amikor a Csehszlovákia Kommunista Pártja főtitkárává választott Alexander Dubček kísérletet tett az „emberarcú szocializmus” megteremtésére, már az egekben szárnyalt a big beat. 1968 decemberében másodszorra rendeztek Csehszlovák Beat Fesztivált a prágai Lucernában, melyen mindenki fellépett, még a hírhedt Primitives Group is. A Supraphon lemezkiadó ugyancsak vette a lapot. Elsőként az Olympic készíthetett albumot (Želva), de ekkor jöttek ki az első válogatások is (a Beat-Line és a 2. Československý Beat Festival), nem beszélve a robbanó kislemezfrontról.

Az én kedvenc kislemezem a Komety együttes Chain of Fools-feldolgozása volt. A Komety 1959-ben indult és elsőként játszott rock ’n’ rollt, majd az énekes Miloš „Reddy” Vokurka csatlakozásával soult.  Kislemezük 1968-ban készült, nem sokkal azelőtt, hogy Reddy továbbállt a Matadorsba, s a Komety felbomlott. Egyedül ez maradt utánuk, ellenállhatatlanul koszos gitárokkal, és a „lelke” mélyén vegytiszta rock ’n’ rollal.

 

 

A soul és a blues persze másokra is komoly befolyással volt. A Matadors 1968-ban – vagyis a fénykorában, Viktor Sodoma énekével – rögzítette The Matadors című albumát, részben saját számokkal, részben rhythm & blues-klasszikusokkal. Aztán újjászerveződött, a gitáros Radim Hladik és a fuvolás Vladimir Mišík megalakította a The Blue Effectet, a többiek pedig Münchenben folytatták, ahol beleolvadtak a progrock felé hajló Emergency együttesbe.

Blues in Soul című albumán kiköpött fekete zenét (többek közt Ray Charles-, Wilson Pickett- és Chuck Berry-feldolgozásokat) játszott az 1963-tól működő The Framus Five is, az énekes-gitáros Michal Prokop vezetésével. A This is our Soul című albumot az ostravai Flamingo együttes jegyezte Marie Rottrová és Petr Němec énekesek társaságában – a műfajban ugyancsak remekműként. 1971-es kislemezük, a Zlom Vaz még izgalmasabb: veretes fúvósai és dögös orgonája az etióp soult idézi.

 

 

Na de ennyit a feketézésről!

A hatvanas évek lightosabb popzenekarai közül sokra vihette volna a Golden Kids, melyet 1968-ban három népszerű táncdalénekes (Marta Kubišová, Václav Neckář és Helena Vondráčková) alapított. Meghódították a párizsi Olympiát és a cannes-i MIDEM-et, nemzetközi lemezszerződést kínált nekik a Polydor, manapság pedig vagyonokat kérnek a Micro-Magic-Circus című albumukért. Talán mert több mint album – ez már-már maga a történelem…

1968. augusztus 21-én a Szovjetunio, Bulgária, Lengyelország, az NDK és Magyarország csapatai bevonultak Csehszlovákiába, mert attól féltek, hogy kilép a Varsói Szerződésből. Dubčeket a Szovjetunióba vitték, Csehszlovákia a Vörös Hadsereg irányítása alá került. Egy hónapig tartott a megszállás – melynek áldozatai az ellenálló polgárok közül kerültek ki –, és ezzel a reformok reményteli időszaka véget ért. A következő év áprilisában Gustáv Husák lépett Dubček helyére, és a „normalizáció” jegyében egy újabb diktatúra vette kezdetét.

Mint Mariusz Szczygieł Gottland című könyvében (magyarul is) olvasható, az invázió napjaiban a Golden Kids legtekintélyesebb énekese, Marta Kubišová éppen a Dalok III. Rudolfnak című tévésorozat egyik számát vette fel. „A dal egy olyan királyságról szólt, ahol a király halála után úrrá lesz a káosz, de jön egy lovag, elűzi a pártütőket, és feleségül veszi a királykisasszonyt.” – Nos, azokban a napokban több se kellett ennél: hirtelen felkapták a rádiók, és énekelni kezdték az emberek a szovjet tankok között.

A „jó munkához” idő kellett: lassan, de biztosan őrölt a „normalizáció”. 1970-ben azzal a koholt váddal, hogy pornófilmekben szerepelt, Martát eltiltották a szerepléstől, megsemmisítették az Arany Csalogány Díjra kapott szavazatait, és ezzel a Golden Kids viharos karrierje véget ért. Marta vidékre menekült, de ott is utolérték a gyalázkodó levelek és újságcikkek. Pereskedni kényszerült. A feldolgozhatatlan stressz hatására holtan hozta a világra koraszülött gyermekét, ő pedig a klinikai halál állapotába került.

1970-re esett az is, hogy bezártak a prágai klubok. A hippik haját levágták, a dalszövegeket durván cenzurázták, a fellépéseket engedélyhez, vizsgához kötötték. A Blue Effect Modrý Effektként folytatta, a Framus Five, a George & Beatovens és a Flamengo hamarosan megszűnt.

Az egyik legnagyobb veszteség a Flamengo megszűnése volt. Története a Syriusét idézi: 1966-ban szimpla beatzenekarként kezdte, majd néhány tagcsere után megtalálta saját hangját, és Kuře v hodinkách címmel a cseh progrock egyik megkerülhetetlen albumát tette az asztalra Josef Kainar dalszövegeivel. Be is tiltották nyomban.

 

 

Rövid életű, de annál rangosabb volt az 1967-es beat fesztivál nyertese, a pozsonyi The Soulmen is. Sajnos, Dežo Ursiny, Vlado Mallý és Fedor Frešo – Creamre hajazó – triója után is csak egy kislemez maradt, pontosabban egy EP, négy számmal. A következő évtized csehszlovák zenéjét meghatározó Dežo Ursiny 1971-ben Provisorium néven hozta össze új zenekarát – többek közt a Flamengo dobosával és basszusgitárosával –, és a következő évben Dežo Ursiny & His Provisorium címmel vette fel első albumát. Ezen már jócskán maga mögött hagyta a hatvanas évek emlékeit, s minden porcikájában friss és artisztikus rockzenét művelt. (A későbbi lemezei közül a Modrý Vrch emelhető ki, melyet ugyancsak „a világ legjobb csehszlovák lemezei” között szoktak emlegetni.)

 

 

A hetvenes évek elejétől virágzó szlovák art- és progrockban jeleskedett a Prúdy, a Gattch, a Collegium Musicum és a Fermáta is. A sort a Prúdy nyitotta 1969-es Zvoňte, Zvonky című albumával, de aztán Pavol Hammel kísérőzenekarává degradálódott, és elvesztette bizarr fényét. A Prúdyban tűnt fel az orgonista Marián Varga, aki – Keith Emerson hatására – 1970-ben megalakította a Collegium Musicum triót. (Egy időben ebben is Hammel énekelt.) Debütáló Konvergencie albumát ronggyá hallgatták magyar rajongói, akkor még nem tudván, hogy a borítóról leretusálták a Varga szájából hanyagul kilógó cigarettát. A Gattch 1969-től 1973-ig működött, és csak egy kislemezzel (Na na na) meg egy albummal (Gattch) kényeztette híveit, aztán ahányan, annyifelé. A Fermatát 1973-ban hozta össze a gitáros Fero Griglák (ex Prúdy + Collegium Musicum) – leghíresebb albumukon (Huascaran) az 1970-es perui földrengés csehszlovák (hegymászó) áldozatainak állítva emléket.

 

 

Viszonylag szabadon alkothattak a dzsesszrock bandák is. A képzett zenészek, a magas művészetek mintha kevesebb veszélyt jelentettek volna a „normalizációra”, mint az extázist hajhászó beatek… Hát még, ha instrumentális zenét játszottak, megkímélve a cenzorokat a félreérthető dalszövegektől! Az ártatlan táncdalénekesek ugyancsak biztonságban érezhették magukat. Waldemar Matuškát is csak azután tiltották be, hogy ’86-ban Floridába disszidált. Karel Gott napjainkig negyvenegyszer zsebelte be az Arany Csalogányt. A rend kedvéért 1977-ben – Eva Pilarovával együtt – mindenesetre támogatta az Anticharta hűségnyilatkozatot, szembefordulva a Charta ’77 aláíróival.

És hát ezzel a „második kultúra” éllovasához, a minden porcikájában rendkívüli The Plastic People of the Universe-hez értünk.

A The Plastic People Of The Universe-t 1968 őszén hozta össze a basszeres Milan Hlavsa – a Doors, a Jefferson Airplane, Captain Beefheart és a Velvet Underground bűvöletében. 1970-ig a támogatott zenekarok közé tartoztak, vagyis próbahelyet, felszerelést és fellépési lehetőségeket kaptak. 1969-ben a Primitives Groupból csatlakozott hozzájuk a billentyűs Josef Janíček és menedzserként Ivan Jirous, akinek eszménye a 100%-ig független „második kultúra” megteremtése volt. A támogatott zenekarok köréből hamarosan le is csúsztak a „megtűrtek” közé, ami azzal járt, hogy kiszorultak Prágából, és csak alkalmilag, vidéki kocsmákban léphettek fel.

Tiltani 1973-tól kezdték őket, miután beszállt a szaxofonos Vratislav Brabenec. Az ő hatására kezdtek saját számokat írni, a szláv hagyományokat pszichedelikus rockkal szőve át. Kezdetben az underground költő, Egon Bondy (azaz Zbyněk Fišer) verseit zenésítették meg, aki az első albumuk (Egon Bondy’s Happy Hearts Club Banned) címadója lett. Ezt a houskai kastélyban vették fel 1974 telén, aztán kicsempészték a szalagokat Franciaországba, de ott is csak 1978-ban jelent meg. Egy évvel a Charta ’77 után.

A Charta ’77 kiváltója az a tárgyalás volt, amelyen elítélték az 1976 tavaszán Bojanovicében rendezett Második Kultúra Fesztivál fellépőit. „Rendszerellenes, izgató vagy nihilista” szövegeikért négyen kaptak börtönbüntetést: Ivan Jirous tizennyolc hónapot, Vratislav Brabenec nyolc hónapot, Pavel Zajíček és Svatopluk Karásek tizenkettőt. Az ítélet fordulóponttá vált a cseh ellenzék történetében: az addig széttagolt csoportok a Charta ’77 aláírásával először adtak közös hangot tiltakozásuknak.

A nyolcvanas években még három Plastic People-lemez jelent meg külföldön, a Passion Play és a Leading Horses Kanadában, a Midnight Mouse Angliában. Ugyanakkor, a diktatúra fellazulásával az underground előtt Csehszlovákiában is megnyílt a pálya. A nyolcvanhatos Rockfesten korábban betiltott együttesek is felléphettek, és nyolcvanhétben a Plastic People-nek is „ajánlatot” tettek: ha megváltoztatják a nevüket, megkapják a hivatalos működési engedélyt. Ebből aztán súlyos vita támadt, a szaxofonos Vratislav Brabenec és a dobos Jan Brabec hallani sem akart névváltoztatásról, inkább kiszállt a bandából. Milan Hlavsa pedig a többiekkel új zenekart szervezett – ez lett a Půlnoc. 1990-ben, amikor a Velvet Underground újra összeállt, ők nyitottak előtte Párizsban, s abban az évben egy albumuk is kijött.

A Půlnoc 1993-ban az énekes Michaela Němcová és a dobos Petr Kumandžas kiválásával szűnt meg, viszont 1997-ben – a Charta ’77 huszadik évfordulója kapcsán – a köztársasági elnök Václav Havel javaslatára a Plastic People újra összeállt. És működik azóta is, csak Milan Hlavsa halálát kellett kiheverniük 2001-ben.

 

 

Hogy odafent vevők-e a régi idők csehszlovák rockzenéjére, azt nem tudom. De annyi szent, hogy Hlavsa mellett egy örök érvényű társaság verődött össze. Dežo Ursiny 1995-ben távozott, Filip Topol (a prágai undergroundban ugyancsak kultikus Psí Vojáci lelke) 2013-ban, Radim Hladík 2016-ban, Marián Varga pedig 2017-ben. Ha kedvük szottyanna valami közös bulihoz, Ginsberg is beszállna, biztosan.