Mesterséges (un)intelligenciák

Grecsó Zoltán új előadása, a Dadogó Szimfónia tökéletesen illeszkedik az Imre Zoltán Program szellemiségéhez. A Nemzeti Kulturális Alapprogram ideiglenes kollégiuma a három évre rábízott komoly kerettel leginkább fiatal táncművészeket próbál helyzetbe hozni. Ez nyilvánvalóan azt (is) jelenti, hogy a programban fókuszba kerül a kísérletezés, a műfai határok bátor átlépése, röviden: az innováció. A kiírásban szerepel is az alábbi megfogalmazás: „A kuratórium előnyben részesíti azokat a pályázatokat, amelyek a »creativ technologies«, azaz a legújabb kommunikációs technológiák, az IT és egyéb korszerű technológiák szakembereinek és a hivatásos táncművészet fiatal alkotóinak együttműködésével […] valósulnak meg.”

Valóban összművészetiség és műfaji kalandozás jellemzi a Grecsó-koreográfiát, mely az alkotói ajánlás szerint „Esterházy Péter Oratorium Balbulum című drámájának érzéki olvasata”. Ez az utalás már önmagában asszociációk végtelen tárházát nyithatja meg, hiszen az író és Eötvös Péter zeneszerző közös, Esterházy halála után néhány héttel Salzburgban bemutatott oratóriumában – híven két szerzőjéhez – hemzsegnek az európai kultúrtörténeti szimbólumok. Már a cím is „jelentéses”: a 10. században élt szerzetesre, Dadogó Notkerre (Notker Balbulus) utal, aki korának híres irodalmi és zenei tekintélye volt, később szentté avatták. Az oratóriumban a humor közvetíti a szöveg komoly gondolatait, és ez inspirálta a zenei megoldásokat is. A próféta csak dadogva tudja elmondani a jövendöléseit, amiből persze bonyodalmak keletkeznek. Esterházy–Eötvös „világi oratóriuma” annyiban határozottan eltér az egyházi oratóriumoktól, hogy célzottan a jelenünkkel, az aktuális életünkkel foglalkozik, konkrétan a 2016-os év állapotát írja le, és mindebből próbál jövendölni.

 

 

Grecsó Zoltán koreográfiájában nem követi, nem illusztrálja az ihlető forrásul szolgáló irodalmi-zenei alkotást, viszont jó érzékkel ráérez a lényegére. Előadásának színpadképe, a hátsó horizontra és a színpad vízszintes padlózatára, a balettszőnyegre vetített mozgó geometrikus alakzatok, valamint az ebben a közegben „táncoló”-létező organikus alakok, vagyis a testhez álló, színes, kámzsás dresszekbe öltözött táncosok együttese nekem Stephen Hawking, a nemrég eltávozott elméleti fizikus által is vizsgált párhuzamos dimenziókat juttatja eszembe. És mintha Grecsó is egyszerre utalna a jelenünkre és jövendölne is: a táncosok néha megszakítva furcsa, gépies mozgásukat, felénk fordulva, bárgyún-önironikusan a nézők képébe mosolyognak. Mesterséges (un)intelligenciákként viselkednek – ez az, ami szerintem egyszerre jelenre utalás és jövendölés is.

 

 

A masszaszerű, organikus emberkupacból lassan kiváló egyedek mintha nem is emberi lények volnának, ezt a benyomást erősíti az is, hogy amint elkülönülnek, mintegy felső parancsra, gépies mozdulatokkal geometrikus térforma-alakzatokat vesznek fel. Emberi megnyilvánulásaik, a már említett „kimosolygásaik” a régi idők archaikus mosolyainak kiberkori párjainak tetszenek, mögöttük a vetített horizonton óriáspontokból csillagközi dimenziók képei épülnek fel, melyek később rendre deformálódnak, megsemmisülnek, elmúlnak. E „szép új világban” az emberi tényező emlékeként egyszer csak felhangzik egy dal, ha tetszik, egy dadogó ima: Janis Joplin ikonikus dala, a Mercedes Benz.

 

 

Erre aztán újfent széles sávban beindulhat a kultúrtörténeti reminiszcenciák áradata. Hiszen tudjuk, hogy a dal nemcsak Esterházy kedvence volt, hanem az Úré is az író Mercedes Benz című darabjában, mely szlovák felkérésre készült, és melynek ősbemutatója alig több mint egy éve Pozsonyban, a Szlovák Nemzeti Színházban volt. Esterházy különösen szerette az énekes furcsa, rövid nevetését, mely a dal után benne maradt a felvételben. Az író szerint az ideges nevetésben együtt van rémület és öröm, szabadság és reménytelenség, komolyság és komolytalanság. Így akár korunk és régiónk ikonja is lehet. Érthető, hogy munkájukban Grecsó Zoltán és alkotótársai is vonzódtak mindehhez, de a dalról leszakított nevetésből nem kellett volna külön effektet csinálniuk, későbbi bejátszása, még nekem is, aki észrevettem a dal végén a hiányát, leginkább hanghibának tűnt. Az sem tetszett, hogy a dal közben az óriási fehér pixelpontok hol kisebb, hol nagyobb mozgó fehér keresztté álltak össze.

 

 

Egészen más, emberi dimenzióba kerülnek a táncosok, amikor egy idő után megszabadulnak különböző színű futurisztikus uniformisaiktól. Jelmezes kvázi meztelenségükben lefagy róluk az idétlen mosoly is, és mintha a reális földi létben folytatnák küzdelmes életüket megtisztulva, de gondok között, álcák és imák nélkül. A szereplők ezen „utazásai” leginkább olyan érzéki dimenzióváltásoknak tetszenek, melyek belül, az emberi tudatban játszódnak le, s melyekhez fénysebességű közlekedési eszközt és kozmikus energiát évezredes közös kultúrkincséből meríthet az ember – alkotóként és befogadóként is.

 

 

Főleg ez utóbbiak (az évezredes kultúrkincshez fűződő viszony és a befogadó intellektuális aktivitásra késztetése) miatt összességében újszerűnek és izgalmasnak gondolom az új Grecsó-opust: sok mindent felkínál és megteremti a szabad értelmezés lehetőségét. Az előadás néha – talán túlzott óvatosság miatt – didaktikussá válik. A tartalmi koncepcióban az Esterházy Péter-jelenség fogja össze jelenünk és múltunk kavargó kulturális szimbólumait, éppen ezért a megjelenítéshez társulhatna erőteljesebben a bátorság szabadsága, avagy a szabadság bátorsága. Hiszen az író – teljes életművével – még a reménytelenségben is a szabadság mellett voksolt, ahogy tőle megszokhattuk: egyszerre véres komolysággal és könnyed komolytalansággal.

A Dadogó Szimfónia nem makulátlan remekmű. De alkotóit és előadóit komoly elismerés illeti, amiért a túl könnyűnek találtatott táncalkotások korában felvállalják a mély műveltségtartalmakat, nem restek tanulni, szellemi kalandba bocsátkozni, társművészetekkel valóban megtermékenyítő együttműködésre lépni.

 

Dadogó Szimfónia (Nemzeti Táncszínház – Imre Zoltán Program)

 

Koreográfus-rendező: Grecsó Zoltán

Látvány: Karcis Gábor

Zene: Adrian Newgent

Jelmez: Zelenka Nóra

Dramaturg: Dózsa Erzsébet

Asszisztens: Barok Andrea

Külön köszönet: Bagi Anna, Dömölky Dániel, Mikó Dávid, Tóth Réka Ágnes, Zsalakovics Anikó

Előadja: Bujdosó Anna, Harangozó Lili, Ivanov Gábor, Keresztes Patrik, Konkoly-Thege Virág, Takács László, Telek Linda

 

Várkert Bazár, 2018. május 14.

 

Fotók: Jókúti György